Látta Izráel Isten dicsőségét

(2Móz 24:9-18) Majd fölment Mózes és Áron, Nádáb és Abíhú meg Izráel vénei közül hetvenen. (10) Látták Izráel Istenét: Lába alatt zafírkőféle volt, olyan tiszta, mint maga az ég. (11) Izráel fiainak a vezetőire nem emelt kezet, bár látták az Istent, amikor színe előtt ettek és ittak. (12) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Jöjj fel hozzám a hegyre, és maradj itt, mert át akarom adni neked a kőtáblákra írt törvényt és parancsolatokat, amelyeket azért írtam le, hogy tanítani lehessen azokat. (13) Elindult tehát Mózes és szolgája, Józsué. Mielőtt fölment Mózes az Isten hegyére, (14) ezt mondta a véneknek: Maradjatok itt, amíg visszatérünk hozzátok! Áron és Húr itt lesz veletek. Akinek vitás ügye lesz, forduljon hozzájuk! (15) Amikor fölment Mózes a hegyre, felhő borította be a hegyet, (16) mert az Úr dicsősége ereszkedett rá a Sínai-hegyre. Hat napig borította azt felhő, majd a hetedik napon magához szólította Isten Mózest a felhő közepéből. (17) Az Úr dicsőségének látványát olyannak látták Izráel fiai, mintha emésztő tűz égett volna a hegy csúcsán. (18) Mózes azonban bement a felhő közepébe, egészen fölment a hegyre, és ott maradt Mózes a hegyen negyven nap és negyven éjjel. /RÚF/

Az Istennel kötött szövetség szilárd megerősítése után Mózes ismét felment a Sínai-hegyre. Az út elejét nem egyedül tette meg, hetvenhárom izraelita vezető kiváló társaságában haladt felfelé. A vezetők számára ez volt a legnagyszerűbb élmény: látták Istent (teofánia), ezt a különlegességet a szöveg kétszer is kiemeli. Ekkor a vezetők együtt ettek, amivel megpecsételték az Istennel kötött szövetséget. A lakomán Izrael Istene volt a vendéglátójuk, hatalmas megtiszteltetésben részesítette őket. A bibliai időkben (és bizonyos fokig még ma is) a Közel-Keleten a közös étkezést rendkívül fontosnak, nagy megtiszteltetésnek, kiváltságnak tartották. Ilyenkor alkalom adódott megbocsátásra és barátságok szorosabbá fonására. Ezek az események azt is jelzik, hogy az emberek számíthatnak egymásra, összetartanak válságokban és problémás helyzetekben is. Amikor együtt ettek, szavak nélkül azt ígérték egymásnak: ha bármi történne a másikkal, kötelességüknek tartanák, hogy a segítségére siessenek. A meghívást nagy kedvesség jelének tekintették, amiben nem mindenki részesült. A meghívás visszautasítása azonban az egyik legnagyobb sértésnek számított. Ezek az gondolatok is segítenek jobban megérteni olyan újszövetségi történeteket, amelyekben Jézust erősen bírálták, amiért bűnösökkel evett együtt. 

(Lk 5:30). A farizeusok és a közülük való írástudók pedig zúgolódtak, és ezt mondták tanítványainak: Miért esztek és isztok a vám szedőkkel és bűnösökkel együtt? /RÚF/

 Az úrvacsora megünneplésével a hívők szorosabbra fonták kapcsolatukat más, hozzájuk hasonló bűnösökkel. Az úrvacsora elfogyasztásával a Jézusban nyert bűnbocsánatot és üdvösséget ünnepeljük. 

(Mt 26:26-30). Miközben ettek, Jézus vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, a tanítványoknak adta, és ezt mondta: Vegyétek, egyétek, ez az én testem! (27) Azután vette a poharat, és hálát adva nekik adta, és ezt mondta: Igyatok ebből mindnyájan, (28) mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára. (29) De mondom nektek, nem iszom mostantól fogva a szőlőtőnek ebből a terméséből ama napig, amelyen majd újat iszom veletek Atyám országában. (30) Miután elénekelték a zsoltárokat, kimentek az Olajfák hegyére. /RÚF/; 

(Mk 14:22-25). És amikor ettek, vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, odaadta nekik, és ezt mondta: Vegyétek, ez az én testem. (23) Azután vette a poharat, hálát adott, odaadta nekik, és ittak belőle mindnyájan, (24) és ezt mondta nekik: Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik. (25) Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlőtő terméséből ama napig, amelyen újat iszom az Isten országában. /RÚF/; 

(1Kor 11:23-29). Mert én az Úrtól vettem, amit át is adtam nektek, hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, amelyen elárultatott, vette a kenyeret, (24) és hálát adva megtörte, és ezt mondotta: „Vegyétek, egyétek, ez az én testem, amely tiérettetek megtöretik, ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” (25) Hasonlóképpen vette a poharat is, miután vacsoráltak, és ezt mondta: „E pohár amaz új szövetség az én vérem által, ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre.” (26) Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret, és isszátok e poharat, az Úr halálát hirdessétek, amíg eljön. (27) Azért, aki méltatlanul eszi az Úr kenyerét, vagy issza az Úr poharát, vétkezik az Úr teste és vére ellen. (28) Vizsgálja meg azért az ember ön magát, és úgy egyék abból a kenyérből, és úgy igyék abból a pohárból. (29) Mert aki úgy eszik és iszik, hogy nem becsüli meg az Úr testét, ítéletet eszik és iszik önmagának. /RÚF/ 

Szomorú, hogy azok közül, akik akkor felmentek Mózessel a hegyre, néhányan később bűnbe estek, ami az életükbe került. 

(3Móz 10:1-2, 9). Nádáb és Abíhú, Áron fiai fogták a maguk szenesserpenyőjét, tüzet tettek bele, füstölőszert raktak rá, és idegen tűzzel áldoztak az Úr színe előtt, pedig ő nem adott nekik erre parancsot. (2) Ekkor tűz csapott ki az Úr színe elől, és megemésztette őket; meghaltak az Úr színe előtt. (9) Bort és részegítő italt ne igyatok: se te, se a fiaid, amikor bementek a kijelentés sátrába, hogy meg ne haljatok! Örök rendelkezés legyen ez nektek nemzedékről nemzedékre! /RÚF/] 

Az Istennel szerzett mély tapasztalat hatása sem változtatta meg őket, nem tértek meg. Komoly tanulság ez arra nézve, hogy ha az ember ismeri is az igazságot és részesül szent kiváltságokban, attól még nem tér meg automatikusan. Ilyen tapasztalatok után nekik lehetett volna a legkevésbé olyan nagy bűnt elkövetni, mint amit tragikus módon megtettek.  

White idézet:  Isten felszólítására „…Mózes és az ő szolgája, Józsué” (2Móz 24:13) felmentek az Isten hegyére, hogy találkozzanak Istennel. Mivel egy ideig távol kellett maradniuk a tábortól, ezért Mózes Áront, Húrt és segítségükként a hetven vént rendelte ki, hogy helyette tevékenykedjenek. „Akkor felméne Mózes a hegyre; és felhő borítá el a hegyet. És az Úr dicsősége szálla alá a Sínai-hegyre.” (2Móz 24:15-16) Hat napig felhő borította be a hegyet Isten különleges jelenlétének jeleként. Isten azonban nem adott semmiféle kinyilatkoztatást magáról vagy közlést akaratáról. Ez idő alatt Mózes ott maradt a hegy egyik ormán és arra várt, hogy a Magasságos Úr Isten majd megjelenik neki. Isten mondta: „Jöjj fel hozzám a hegyre, és maradj ott.” Bár Isten próbára tette türelmét és engedelmességét, de Mózes még sem fáradt bele a várakozásba, és nem hagyta el helyét. A várakozásnak ez az időszaka az előkészület és az alapos önvizsgálat ideje volt. Még Istennek ez a kedvelt szolgája sem léphetett be azonnal Isten jelenlétébe és viselhette el dicsősége megmutatását. Ezt a hat napot arra kellett felhasználnia, hogy szíve megvizsgálásával, elmélkedéssel és imádsággal teljesen átadja magát Istennek, mielőtt el tudott volna készülni a Teremtőjével való közvetlen beszélgetésre. A hetedik napon, amely a szombat napja volt, Isten behívta Mózest a felhőbe. A sűrű felhő egész Izrael szeme láttára megnyílt, és az Úr dicsősége emésztő tűzként tört elő abból. – Pátriárkák és próféták, 312-313./old.  

A Biblia élő Istene a kapcsolatok Istene. A könyv és a vér

 (2Móz 24:1-8). Azután így szólt Mózeshez: Jöjj fel az Úrhoz te és Áron, Nádáb és Abíhú meg Izráel vénei közül hetvenen, és tőle távol boruljatok le előtte! (2) Csak Mózes jöjjön közelebb az Úrhoz, a többiek ne jöjjenek közelebb! A nép ne jöjjön fel vele! (3) Akkor lement Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden igéjét és valamennyi törvényét. Az egész nép pedig ezt felelte egy akarattal: Megtesszük mindazt, amit elrendelt az Úr. (4) Akkor leírta Mózes az Úr összes igéjét. Másnap korán reggel oltárt épített a hegy lábánál, és tizenkét szent oszlopot állított fel Izráel tizenkét törzse szerint. (5) Azután odarendelt néhány izráeli ifjút, hogy mutassanak be égőáldozatot, és vágjanak le bikákat békeáldozatul az Úrnak. (6) Mózes pedig fogta a vér felét, tálakba töltötte, a vér másik felét pedig az oltárra hintette. (7) Majd fogta a szövetség könyvét, és felolvasta a nép előtt. Azok ezt mondták: Engedelmesen megtesszük mindazt, amit az Úr mondott. (8) Azután Mózes vette a vért, ráhintette a népre, és ezt mondta: Annak a szövetségnek a vére ez, amelyet az Úr kötött veletek, mind ezeknek az igéknek az alapján. /RÚF/

A Biblia élő Istene a kapcsolatok Istene. Nem valamilyen dolog vagy program adja Urunk fontosságát, hanem a személye. Isten komolyan odafigyel az emberekre, és tevékenységeinek elsődleges célja, hogy személyes kapcsolatot építsen velünk. Végtére is Ő a „szeretet” Istene, tehát fontosnak kell tartania a kapcsolatokat, hiszen enélkül hogyan is létezhetne szeretet?  

Jézus kijelentette: „És én, ha felemeltetem e földről, mindeneket magamhoz vonszok”. (Jn 12:32) Isten számára nemcsak etikus viselkedésünk, helyes tantételeink vagy megfelelő tetteink a fontosak, hanem mindenekelőtt az, hogy személyes, meghitt viszonyban legyünk vele. A kapcsolatokról szól a teremtéskor adott mindkét intézmény (1Mózes 1–2. fejezet): az első az Istennel való függőleges kapcsolat (a szombat), a második pedig az emberek közötti vízszintes kapcsolat (házasság). 

A Sínai-hegynél a szövetség beiktatásának kellett megerősítenie azt a különleges köteléket, amit Isten a népével kívánt fenntartani. A szertartás során a nép kétszer is hangos kiáltással fogadta, hogy engedelmeskednek minden kérésének: „Mindazt megtesszük, amit az Úr parancsolt!” Komolyan is gondolták, csak nem voltak tisztában saját megtörtségükkel, gyengeségükkel, erőtlenségükkel. Mózes a szövetség vérét hintette a népre, ami azt fejezte ki, hogy Izrael csakis Krisztus érdemei által lehet képes követni Isten útmutatásait. Nem akarjuk elfogadni, hogy emberi természetünk törékeny, gyenge és teljes egészében bűnös. Bűnös hajlamaink vannak. Ahhoz, hogy jót cselekedjünk, külső segítségre van szükségünk, amit csak felülről kaphatunk, Isten kegyelmének erejéből, az Igéből és a Szentlélektől, de a rendelkezésünkre álló megannyi segítség dacára is olyan könnyen jön számunkra a rossz, nem igaz? 

Az Istennel való szoros, személyes kapcsolat ezért volt olyan lényeges a nép számára akkor, a Sínai-hegynél, mint ahogy számunkra is az most.

White idézet: Kié a szívünk? Kivel foglalkoznak gondolataink? Kiről és miről beszélünk legszívesebben? Kié leghőbb érzelmünk és legjobb erőnk? Ha Krisztuséi vagyunk, gondolataink felé irányulnak. Övé legédesebb érzelmünk. Akkor mindenünket – amik vagyunk és amivel rendelkezünk – neki szenteljük. Kívánunk hozzá hasonlítani, óhajtjuk Lelkének leheletét; vágyunk akaratát teljesíteni és neki tetsző életet élni. 

 Akik a Krisztus Jézusban új teremtmények, a Lélek gyümölcseit termik: a szeretetet, az örömet, a békességet, a türelmet, a barátságot, a jóságot, a hitet, a nyájasságot és a mértékletességet. Nem találnak többé örömet a régi élvezetekben, hanem az Isten Fiában való hit által nyomdokait követik, az Ő jellemét tükrözik vissza, és „megtisztítják magukat, amint hogy Ő is tiszta”. Amit régente gyűlöltek, azt most szeretik; s amit régebben szerettek, azt most gyűlölik. Akik azelőtt büszkék és akaratosak voltak, most nyájasak és alázatosak; akik azelőtt a hiúság és az önérzet rabjai voltak, most szerények és komolyak lesznek. Az iszákos mértékletes és józan, a szemérmetlen pedig erényes lesz. A világ hiú szokásait elhagyják. Az igaz keresztény nem a „külső díszt” keresi, hanem a „szívnek elrejtett emberét”- „a szelíd és csendes lélek romolhatatlanságával”. (1Pt 3:3-4) …– Jézushoz vezető út, 58-59./old.

Isten szoros közösségre teremtett bennünket önmagával.

 

(2Móz 24:3) „Elment tehát Mózes, és elmondta a népnek az Úr minden beszédét és rendelését. Erre az egész nép egyhangúlag így felelt: Mindazt megtesszük, amit az Úr parancsolt!”  /ÚRK/

Az Úr Isten, a Teremtő, a Megváltó a népével akart lenni, közöttük kívánt lakozni. Szoros közösségre teremtett bennünket önmagával. A tartalmas emberi kapcsolatok építéséhez időre és erőfeszítésre van szükség, és ugyanez igaz az Istennel való, függőleges kapcsolatunkra is. Lehet ez felemelő tapasztalat, amelyben fejlődünk, de csak akkor, ha időt töltünk az Úrral. Gyakorlati szempontból ez azt jelenti, hogy tanulmányozzuk Igéjét (Isten szól hozzánk), imádkozunk (kitárjuk előtte szívünket) és bizonyságot teszünk, beszélünk Krisztus haláláról, feltámadásáról és visszatéréséről (bekapcsolódunk Isten missziójába). Isten áldását élvezve áldás csatornái leszünk mások számára.  

Isten legyen a figyelem középpontjában, ne mi! (Zsid 12:1-2). Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. (2) Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. /RÚF/) 

A vele való kapcsolat által Ő képes erőt adni nekünk, hogy kövessük a tanításait, ezért engedelmeskedünk Szavának. Nem is csoda, hogy az Írás így mutatja be Krisztus követőinek végidei nemzedékét: „akik megtartják az Isten parancsolatait és a Jézus hitét”. (Jel 14:12)

Valójában egyszerű: szeretjük Istent, és szeretetből engedelmeskedünk neki.

White idézet: Isten szól hozzánk Igéjében is. Abban még világosabban nyilatkozik meg jelleme, hozzánk való viszonya és nagy váltságterve. Előttünk fekszik a próféták, az ősatyák és a többi szent férfiak története. Mindannyian „hozzánk hasonló természetű” emberek voltak. (Jak 5:17) Látjuk, hogy hozzánk hasonlóan nekik is küzdeniük kellett a csüggedésekkel, kísértésekkel, de mégis mindannyiszor felülkerekedtek, és Isten kegyelme által győzelmet arattak. Ha példáikat látjuk, az életszentségre irányuló törekvéseinkhez bátorságot merítünk. Ha azon fenséges tapasztalatokról olvasunk, melyeket ezek a férfiak szereztek, ha azt a fényt, szeretetet és áldást szemléljük, melyeknek örvendhettek, ha arról a munkáról olvasunk, melyet a nekik adott kegyelem által elvégezhettek, akkor ugyanaz a Lélek, mely ihlette őket, felgyújtja ma bennünk is a lelkesedés szent lángját; teljes szívünkből vágyakozunk hozzájuk hasonló jellemre és hozzájuk hasonlóan járni Istennel. 

Jézus azt mondta az ótestamentumi iratokról – és menynyivel inkább áll ez az újszövetségiekről –: „Ezek azok, amelyek bizonyságot tesznek rólam”. (Jn 5:39) Róla, a Megváltóról, kiben összpontosul minden reményünk az örök életre. Hiszen az egész Szentírás Krisztusról beszél. Mert a teremtésről szóló első tudósítástól kezdve, „és nála nélkül semmi sem lett, ami lett” (Jn 1:3), a befejező ígéretig: „és ímé hamar eljövök” (Jel 22:12), az Ő művéről olvasunk, és az Ő hangját halljuk. Ha meg akarjátok ismerni az Üdvözítőt, kutassatok a Szentírásban! Isten Igéje töltse be egész szíveteket! 

 Ez az élő víz, mely égető szomjúságotokat csillapítja; ez a mennyei élő kenyér. Jézus kije lenti: „Ha nem eszitek az ember Fiának testét, és nem isszátok az ő vérét, nincs élet bennetek” (Jn 6:53); ennek magyarázatául pedig: „A beszédek, amelyeket én szólok néktek, lélek és élet”. (Jn 6:63) Testünk abból épül fel, amit eszünk és iszunk; ugyanez a dolgok természetes rendje a világban is: amin elmélkedünk, amin gondolkozunk, az ad lelki, szellemi lényünknek erőt és színt. – Jézushoz vezető út, 87-88./old.