Megőrizni a bizalmat

 (Fil 1:23-24). Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; (24) de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak. /RÚF/

 Az évszázadok során sokszor félreértették ezt a szakaszt. Az e heti bibliai részben Pál az élet és a halál ellentétét mérlegelte. A keresztény Krisztusért él, akár meghalni is kész érte. Ez ebben az értelemben „nyereség”, hiszen így sokkal erősebb és meggyőzőbb a bizonyságtételünk.

 (Fil 1:21). Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség /RÚF/ Nem fér kétség annak a hitéhez, aki még a halált is kész vállalni érte.

 Azzal is tisztában kell lennünk, hogy aki meghal, az valóban halott, „semmiről nem tud”. A feltámadásig pihen a sírban. 

(Préd 9:7). helyett Préd. 9:5). Az élők annyit tudnak, hogy meg fognak halni; de a holtak semmiről sem tudnak, semmiből sincs hasznuk többé, még az emléküket is elfelejtik. /RÚF/; 

(Jn 5:28-29). Ne csodálkozzatok ezen, mert eljön az óra, amelyben mindazok, akik a sírban vannak, meghallják az ő hangját, (29) és kijönnek: akik a jót tették, az életre támadnak fel, akik pedig a rosszat cselekedték, az ítéletre támadnak fel. /RÚF/

 Ezért is mondta Jézus, hogy „Lázár, a mi barátunk, elaludt; de elmegyek, hogy felköltsem őt”. (Jn 11:11)

 Ha halálakor az ember azonnal a mennybe jutna, képzeljük el, mi lett volna Lázárral! Miután négy napja élvezte a paradicsomi örömöket, odalép hozzá egy angyal, hogy „rossz” hírt közöljön vele: „Sajnálom Lázár, de Jézus visszahív a földre. Nem maradhatsz itt tovább.”

 Ha végig követjük a tévedést a maga logikus útján, megmutatkozik a hiba. A halál olyan, mint az álom nélküli alvás, amelyből Jézus a második adventkor feltámasztja hűséges követőit, akik majd az élő szentekkel együtt a mennybe ragadtatnak, hogy örökké vele legyenek. 

(1Thessz 4:16-17). Mert amint felhangzik a riadó hangja, a főangyal szava és az Isten harsonája, maga az Úr fog alászállni a mennyből, és először feltámadnak a Krisztusban elhunytak, (17) azután mi, akik élünk, és megmaradunk, velük együtt elragadtatunk felhőkön az Úr fogadására a levegőbe, és így mindenkor az Úrral leszünk. /RÚF/

 Amikor Pál az „elköltözéséről” ír, hogy Krisztussal legyen, az Ő szenvedésében és halálában való osztozásra utal 

(2Tim 4:6. Mert én nemsokára feláldoztatom, és elérkezett az én elköltözésem ideje. /RÚF/, amíg eljut „a halottak feltámadására” (Fil 3:11). Kétségkívül tudta, hogy miután halálakor lecsukódik a szeme, a következő tudatos szempillantásban meglátja Jézust, aki elviszi Isten egész népével együtt arra a helyre, amit az Őt szeretőknek készített. 

(Jn 14:3). És ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. /RÚF/; 

(1Kor 2:9). Hanem amint meg van írva: „Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” /RÚF/)

 Pál kész volt meghalni Krisztusért, de tudta, hogy a filippibeliek miatt jobb, ha megmarad „e testben.” (Fil 1:24) A keresztény számára nem mindig könnyű a válasz arra, hogy jobb-e élni Krisztusért, mint meghalni érte. Pál „szorongattatott” e kettő között (Fil 1:23) – élni vagy a sírban pihenni.

White idézet: Pál számára a kereszt volt a legnagyobb érték. Amióta a keresztre feszített Názáreti üldözőjéből hű követőjévé vált, és pályájának Isten tűzött ki célt, azóta nem szűnt meg dicsekedni a kereszttel... Abban az időben nyilvánult meg előtte Isten végtelen szeretete, ahogy Krisztus halálában megvalósult. Élete csodálatos változáson ment át, amely minden tervét és szándékát összehangolta a mennyel. Ettől kezdve új emberré lett Krisztusban. Saját tapasztalatából tudta, hogy a bűnös – mihelyt megismeri az Atya szeretetét, ahogy az Fia odaadásában megnyilvánult, és átadja magát az isteni befolyásnak – szívében olyan változást él át, hogy ezentúl számára Krisztus lesz minden mindenben.

 Megtérése napjától Pált egyetlen sóvárgó vágy lelkesítette: embertársainak segítségére akart lenni, hogy a Názáreti Jézusban felismerjék az élő Isten Fiát, akinek hatalma van életüket átalakítani és megmenteni. Életét maradéktalanul annak az egyetlen célnak szentelte, hogy a megfeszített szeretetét és hatalmát szemléltesse. Nemes, részvétteljes szíve minden társadalmi osztályért dobogott. Magáról mondotta: „Én mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok.” (Róm 1:14) A dicsőség Ura iránti szeretete volt magatartásának alapja és cselekedeteinek mozgatórugója. Ha buzgósága valaha alábbhagyott, elegendő volt egy pillantást vetnie a keresztre és az ott megnyilatkozott szeretetre, hogy újból felövezze lelke erejét, és tovább haladjon az önmegtagadás útján…

 A Lélek erejével mondotta el azután Pál saját csodálatos megtérésének történetét; beszélt az ótestamentumi Írásokba vetett bizalmáról… Ünnepélyes komolysággal beszélt, mert hallgatóinak fel kellett ismerni, hogy teljes szívéből szereti a megfeszített és feltámadott Krisztust. Látták, hogy gondolatainak központja Krisztus, s hogy élete teljesen egybeolvad Ura életével…

 
Pál felismerte, hogy alkalmasságának, tehetségének alapja nem önmagában rejlik, hanem a Szentlélek jelenlétében, akinek kegyelmi befolyása áthatotta a szívét, és minden gondolatát alárendelte Krisztusnak. Önmagáról beszélt, amikor kijelentette: „Mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát, hogy a Jézusnak élete is láthatóvá legyen a mi testünkben.” (2Kor 4:10) Mindenkor Krisztus állt az apostol tanításainak középpontjában. „Élek pedig többé nem én” – jegyezte meg –, „hanem él bennem a Krisztus.” (Gal 2:20) Az „én” elrejtőzött, Krisztust ellenben kinyilatkoztatta és felmagasztalta. – Lift Him Up, 246./old.

A halál nyereség

(2Kor 10:3-6). Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk; (4) hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. (5) Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre, (6) és készek vagyunk megbüntetni minden engedetlenséget, ha ti teljesen engedelmesek lesztek. /RÚF/

Ha nem vettük volna még észre, mindenki, de a hívők különösen benne vannak a nagy küzdelemben, ami mindenütt dúl körülöttünk, sőt valójában bennünk is. Így vagy úgy mind tapasztaljuk a kozmikus harc valóságát, és ez így is lesz egészen a halálunk napjáig, akármikor és akárhol következzen is az be.

 A leghalálosabb lelki fegyverek a gondolatok – jók és rosszak. Sátán felhasznál kritikát, árulást, megszégyenítést, megfélemlítést, közösségi nyomást és még egy sor más, hasonló eszközt, amelyekhez keresztényeknek soha nem lenne szabad folyamodni. Ezek helyett mi inkább éljünk szeretettel, kegyelemmel, békességgel, szelídséggel, türelemmel, jósággal és önuralommal! Legerősebb fegyverünk, amit joggal használhatunk, legyen „az Isten beszéde”, forgassuk jól a Lélek által (Ef 6:17. Vegyétek fel az üdvösség sisakját is, és a Lélek kardját, amely Isten beszéde. /RÚF/), mert az igazságot csak Isten képes elfogadtatni az emberekkel. Mi csupán eszközök vagyunk, akiket Isten felhasznál céljai elérése érdekében.

 Fil 1:21-22. Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség. (22) Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor hogy melyiket válasszam: nem tudom. /RÚF/

 Eszmék és értékek háborújában vagyunk, mivel a harc lelki természetű. Krisztus azonban kivívta a győzelmet értünk, és amíg hozzá kapcsolódunk, nem győzhet le az ellenség még akkor sem, ha meg is öl. Pál átadta az életét, történjen vele bármi, bármilyen igazságtalan módon itt a földön, mert felsőbb törvényszékre bízta az életét és a jövőjét. Keresztényként ne a saját igazunkért harcoljunk, hanem az igazságért küzdjünk! Nem „az erő szabja meg, mi az igazság”, hanem „az igazság ad erőt”. Tiszteletre méltó dolog elfogadni Isten akaratát, valójában csak így győzhetünk ebben a háborúban. Természetesen Jézus a legtökéletesebb példa az Isten akarata előtti meghajlásra, erre tért ki Pál is Filippi 2. fejezetében:

Filippi 2:1-30. Ha tehát van vigasztalás Krisztusban, ha van szeretetből fakadó figyelmeztetés, ha van közösség a Lélekben, ha van irgalom és könyörület, (2) akkor tegyétek teljessé örömömet azzal, hogy ugyanazt akarjátok: ugyanaz a szeretet legyen bennetek, egyet akarva ugyanarra törekedjetek. (3) Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál; (4) és senki se a maga hasznát nézze, hanem mindenki a másokét is. (5) Az az indulat legyen bennetek, amely Krisztus Jézusban is megvolt: (6) aki Isten formájában lévén nem tekintette zsákmánynak, hogy egyenlő Istennel, (7) hanem megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel, emberekhez hasonlóvá lett, és emberként élt; (8) megalázta magát, és engedelmes volt mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. (9) Ezért fel is magasztalta őt Isten mindenek fölé, és azt a nevet adományozta neki, amely minden névnél nagyobb, (10) hogy Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alattiaké; (11) és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus Úr az Atya Isten dicsőségére. (12) Ezért tehát, szeretteim, ahogyan mindenkor engedelmeskedtetek, nem csupán jelenlétemben, hanem sokkal inkább most, távollétemben is, félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket, (13) mert Isten az, aki munkálja bennetek mind a szándékot, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően. (14) Zúgolódás és vonakodás nélkül tegyetek mindent, (15) hogy feddhetetlenek és romlatlanok legyetek, Isten hibátlan gyermekei az elfordult és elfajult nemzedékben, akik között ragyogtok, mint csillagok a világban, (16) ha az élet igéjére figyeltek. Ezzel dicsekszem majd Krisztus napján, hogy nem futottam hiába, és nem fáradtam hiába. (17) Sőt ha italáldozatul kiöntetem is a hitetekért bemutatott áldozatban és szolgálatban, örülök, és együtt örülök mindnyájatokkal; (18) de ugyanígy örüljetek ti is, és örüljetek velem együtt! (19) Remélem az Úr Jézusban, hogy Timóteust hamarosan elküldhetem hozzátok, hogy én is megnyugodjam, miután megtudtam, mi van veletek. (20) Mert nincs mellettem hozzá hasonló lelkületű, aki olyan őszintén törődne ügyeitekkel; (21) mert mindenki a maga dolgával törődik, nem pedig Krisztus Jézuséval. (22) De ti is tudjátok, hogy kipróbált ember ő, és mint apjával a gyermek, úgy szolgált velem az evangéliumért. (23) Remélem tehát, hogy őt azonnal elküldhetem, mihelyt meglátom, hogyan alakulnak dolgaim. (24) De bízom az Úrban, hogy magam is hamarosan elmegyek. (25) Szükségesnek tartottam azonban, hogy visszaküldjem hozzátok Epafroditosz testvéremet, munkatársamat és bajtársamat, akit ti küldtetek, hogy szükségemben szolgálatomra legyen, (26) mivel vágyódott mindnyájatok után, és nyugtalankodott, mert meghallottátok, hogy beteg. (27) Meg is betegedett halálosan, de Isten megkönyörült rajta, sőt nemcsak rajta, hanem énrajtam is, hogy szomorúságomra szomorúság ne következzék. (28) Hamarabb elküldöm tehát, hogy viszontlássátok, és örüljetek, és hogy én is kevésbé szomorkodjam. (29) Fogadjátok az Úrban teljes örömmel, és becsüljétek meg az ilyeneket, (30) mert Krisztus ügyéért került közel a halálhoz, amikor életét kockáztatta azért, hogy helyettetek szolgáljon nálam. /RÚF/

 White idézet: Hány éve vagyunk már Isten kertjében? Milyen hasznot hoztunk Mesterünknek? Hogyan fogunk találkozni Isten vizsgáló tekintetével? Növekedünk-e az imalelkületben, a szeretetben, az alázatban, Isten iránti bizalomban? Hálásak vagyunk-e kegyelme minden jeléért? Igyekszünk-e a körülöttünk levőknek áldására lenni? Családunkban Jézus lelkületét tanúsítjuk-e? Tanítjuk-e gyermekeinket Isten szavára, megismertetjük-e velük Isten csodálatos dolgait? A kereszténynek jóságával és jócselekedeteivel Jézust kell képviselnie. Így az élet illata lesz érezhető, a szeretetre méltó jellem teszi nyilvánvalóvá azt a tényt, hogy ő Isten gyermeke, a mennynek örököse.

 Testvéreim, ne legyetek többé rest szolgák. Minden léleknek küzdenie kell a rossz hajlamai ellen. Krisztus nem azért jött, hogy az embert a bűnben mentse meg, hanem a bűntől mentse meg. Lehetővé tette számunkra, hogy mennyei jellemre tegyünk szert, ezért ne nyugodjunk bele a hibáinkba és fogyatékosságainkba. Miközben őszintén törekszünk a jellembeli tökéletességre, nem feledkezhetünk meg arról a tényről, hogy a megszentelődés nem egy pillanat műve, hanem egész életen át tartó folyamat. Pál mondta: „naponként halál révén állok” [angol ford.: naponta meghalok]. (1Kor 15:31) Nap mint nap a kísértés feletti harcnak előre kell haladnia. Minden nap ellene kell állnunk a kísértésnek, és az önzés minden formája felett győzelemre kell jutnunk.

 Naponta ápolnunk kell a szeretetet és az alázatot, és gondoznunk kell magunkban mindazokat a kiváló jellemtulajdonságokat, melyek Isten előtt kedvesek, és a menny áldott társasága számára alkalmassá tesznek bennünket. Mindazok részére, akik ezt a munkát komolyan veszik, nagyon drága ez az ígéret: „Aki győz, az fehér ruhákba öltözik; és nem törlöm ki annak nevét az élet könyvéből, és vallást teszek annak nevéről az én Atyám előtt és az ő angyalai előtt.” (Jel 3:5) – A Szentlélek eljő reátok, 353./old.

 Az fog a legközelebb állni Krisztushoz, aki a földön a legtöbbet vett át az Ő önfeláldozó szeretetéből – a szeretetből, mely „nem kérkedik, nem fuvalkodik fel,… nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a gonoszt”. (1Kor 13:4-5) Ez a szeretet indította a tanítványokat, ahogyan Urunkat is, hogy éljenek, dolgozzanak, odaadjanak és feláldozzanak mindent, akár a halálig, az emberiség megmentéséért. Ez a lelkület vált nyilvánvalóvá Pál életében, aki ezt mondta: „Mert nékem az élet Krisztus – hiszen élete Krisztust mutatta be az embereknek –, és a meghalás nyereség” (Fil 1:21) – nyereség Krisztusnak. Maga a halál teszi nyilvánvalóvá kegyelmének erejét, s lelkeket gyűjt neki. „Magasztaltatni fog Krisztus az én testemben – mondta –, akár életem, akár halálom által.” (Fil 1:20) – Jézus élete, 549./old.

Kézrátétel jelentősége

A keresztény gyülekezet ekkor új, fontos időszakába lépett. Megkezdődött az evangélium diadalútja a pogányok között; a gyülekezet pedig megerősödött a dúsan bearatott lelkekkel. Várható volt azonban, hogy az erre a munkára kijelölt apostolok bizalmatlansággal, előítélettel és irigységgel találkoznak majd és tanításuk, amely „lerontotta a közbevetett választófalat” (Ef. 2:14) –, amely oly hosszú időn át szétválasztotta a zsidókat és görögöket – az eretnekség vádját lobbantja fel. Emiatt egyben az evangéliumi prédikátori tisztségre nyert felhatalmazásukat sok törvénytisztelő, jámbor zsidó kétségbe is vonhatja. Isten azonban előre látta a nehézségeket, amelyek szolgái útját akadályozhatják, és hogy munkájuk zavartalanul alakulhasson, kinyilatkoztatás útján utasította a gyülekezetet arra, hogy nyilvánosan avassa fel őket a prédikátori tisztségre. Így tehát felszentelésük nyilvános elismerése volt az Isten rendelésének, hogy vigyék el a pogányoknak az üdvözítő evangéliumot. {AA 161.1}

Pál, valamint Barnabás is, Istentől kapta megbízatását; a kézrátétel tehát nem jelentette a kegyelem vagy képesség újabb adományát, hanem csak a tisztség formai elismerését, felhatalmazást erre a hivatásra. A gyülekezet így nyomta rá pecsétjét Isten művére. {AA 161.2}

A zsidók számára az ilyen eljárás nagy jelentőséggel bírt. Ha a zsidó apa gyermekeit megáldotta, ünnepélyesen fejükre helyezte kezeit. Ha egy állatot odaszántak áldozatul, akkor az áldozatot bemutató papnak szintén rá kellett tenni kezeit az áldozat fejére. Amikor tehát az antiókhiai hívő gyülekezet szolgái rátették kezüket Pál és Barnabás fejére, ezzel a cselekedetükkel Istent arra kérték, hogy a kiválasztott apostolokra, különleges munkájukra szóló felavatásukra, áldását adja. {AA 162.1}

Később a kézrátétellel való felszentelés szertartásával igen visszaéltek. Indokolatlan fontosságot tulajdonítottak ennek a cselekménynek, mintha azokra, akik ilyen felszentelésben részesültek, azonnal valamilyen erő áradna, amely őket bizonyos lelki hivatásra képesítené. Azonban a Szentírás semmit sem jegyzett fel arról, mintha a két apostolra, felavatásuk alkalmával, pusztán kézrátevés által, valamilyen erő szállott volna. Csak felszentelésükről értesülünk és annak jelentőségéről, jövő munkájukat illetőleg. {AA 162.2}  EGW: Az apostolok története