„Ímé, elküldöm az én követemet, és megtisztítja előttem az u tat, s mindjárt eljön templomába az Úr, akit ti kerestek, és a szövetség követe, akit ti kívántok; ímé, eljön, azt mondja a Seregek Ura. De kicsoda szenvedheti el az ő eljövetelének napját? És kicsoda áll meg az ő megjelenésekor? Hiszen olyan ő, mint az ötvös tüze és a ruhamosók lúgja! Ül mint ötvös vagy ezüsttisztogató, és megtisztítja Lévi fiait, fényessé teszi őket, mint az aranyat és ezüstöt, és igazsággal visznek ételáldozatot az Úrnak.” (Mal 3,1–3)
„Én ugyan vízzel keresztellek titeket megtérésre, de aki utánam jő, erősebb nálamnál, akinek saruját hordozni sem vagyok méltó, ő Szent Lélekkel és tűzzel keresztel majd titeket. Akinek szórólapát van a kezében, és megtisztítja szérűjét, és gabonáját csűrbe takarítja, a polyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel.” (Mt 3,11–12)
Régen a földművesek rostálással tisztították a búzát, hogy az értékes magvakat elkülönítsék az értéktelen héjtól, a polyvától. Ezzel a képpel utal a Szentírás Isten népe megtisztítására, a válságos idők eseményeire való felkészítésre. Ez a rostával rázogatás ma is „működik” mind egyéni, mind közösségi életünket érintően, hogy megtisztítsa egyházát, illetve elkülönítse a búzát a konkolytól. Jézus Pétert életének egyik válságos órájában „Sátán rostálására” figyelmeztette. Ebből is látszik, hogy nem Isten küldi a rostát képező próbákat, szenvedéseket, mögöttük Sátán tevékenysége áll. De csak addig mehet el, ameddig – Jób példája szerint – Isten megengedi neki. És amiképpen tette Péter esetében, értünk is imádkozik, hogy hitünk meg ne fogyatkozzék. Azt akarja, hogy kigyógyuljunk önzésünkből, és teljesen adjuk át neki a szívünket.
Amit Isten a mennyre való alkalmassá válásunk érdekében egyenként tesz velünk, sokszor megcselekszi egész népével is. Ámos könyvében azt olvashatjuk, hogy Isten megengedi, hogy népének tagjai szétszóródjanak a nemzetek közé, s a nyomorúság és fájdalom útját járva ráébredjenek lelkületük helytelenségére, és változást akarva „teljes szívből keressék Őt” (Jer 29,13). Amit Isten a történelem folyamán ismételten megengedett egyháza megtisztítására, azt teszi most még fokozottabban, mert a maradéknak különlegesen nagy szerepet kell betöltenie a világ végső evangelizálásában. A megszentelődés legmagasabb szintjét kell elérnie, hogy átvészelhesse a végidőre megjövendölt nagy nyomorúságot
(Dn 12,1; Mt 24,21). Az idők végének közeledtét jelző egyik legfontosabb jel, hogy az ellenség ádáz dühvel támadja kívülről és belülről mind az egész egyházat, mind egyenként a Krisztus-követőket. A közömbösség és gondtalanság, az üldözés, a tévtanok, az elkeseredés, a szakadások vihara, vagy egyszerűen a Lélek hangjának szándékos visszautasítása, a világiassághoz való ragaszkodás és az önzés sokakat ki fog rostálni az egyházból.
„Kérdeztem a szemlélt rostálás jelentőségét, és azt hallottam, hogy azt a hű Tanúbizonyság Laodiceáról szóló határozott bizonyságtétele idézte elő. Ez mély benyomást gyakorol majd azok szívére, akik elfogadják, s arra indítja majd őket, hogy céljukat magasra tűzzék ki, s a teljes igazságot hirdessék. Sokan képtelenek lesznek ezt a határozott bizonyságot elviselni, ezért szembeszállnak vele, s ez idézi elő Isten népe között a rostálást. Láttam, hogy a hű Tanúbizonyság bizonyságtételét félig sem szívlelték meg. Azt az ünnepélyes bizonyságtételt, amelytől a gyülekezet sorsa függ, könnyelműen vették, sőt majdnem teljesen elvetették. Ennek a bizonyságnak mély megbánást kell előidézni az emberekben. Akik igazságban elfogadják, engedelmeskednek neki, és megtisztíttatnak.” (Ellen G. White: Korai írások, A rostálás c. fej.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése