... és ült Isten jobbjára? Mi a jelentősége ennek számunkra?
Jel 1,9–10.12–13.17–18 • „Én, János, aki néktek atyátokfia is vagyok… a szigeten voltam, amely Pátmosznak neveztetik… Lélekben voltam ott az Úrnak napján, és hallottam hátam mögött nagy szót, mint egy trombitáét… Megfordultam azért, hogy lássam a szót, amely velem beszélt, megfordulván pedig láttam hét arany gyertyatartót, a hét gyertyatartó között pedig hasonlót az Emberfiához, bokáig érő ruhába öltözve, és mellénél aranyövvel körülövezve… Mikor pedig láttam őt, leestem az ő lábaihoz, mint egy holt. Reám vetette az ő jobb kezét, mondván nékem: Ne félj! Én vagyok az Első és az Utolsó, és az Élő, pedig halott voltam, és íme élek örökkön-örökké.”
Eféz 2,5–7 • „Minket, akik holtak voltunk vétkeink miatt, megelevenített együtt a Krisztussal, és együtt feltámasztatott, együtt ültetett a mennyben Krisztus Jézusban, hogy megmutassa a következendő időkben kegyelmének felséges gazdagságát, hozzánk való jóságából, a Krisztus Jézusban.”
- Mi minden tette bizonyossá János számára, hogy szeretett Mestere jelent meg előtte? Milyen örömhírt közvetít nekünk az Efézusiakhoz írt levélből idézett ige?
Amint az apostol megfordult, hét arany gyertyatartót vett észre, és mindjárt ez után egy fenséges lényt a gyertyatartók között. A gyertyatartóknak fordított szó az eredeti szövegben lámpás. Különálló lámpaállványoknak kellett lenniük, mert az Emberfiához hasonló személy köztük állt. Őt így írta le János: „hasonló az Emberfiához”. Az Emberfia elnevezés ószövetségi profetikus megjelölés a Messiásra vonatkozóan (lásd Dn 7,13; Zsolt 8,5), amelyet Jézus következetesen önmagára alkalmazott. Az apostol tehát szeretett Mesterét ismerte fel a neki megjelent és hozzá szóló dicsőséges lényben. A názáreti Jézust, akinek éveken át a tanítványa volt, akivel együtt járta Palesztina tájait. Nyilván azért fogalmaz úgy, hogy az, akit látott, „hasonló volt az Emberfiához”, mert isteni dicsőség övezte, és bár Õ volt a jól ismert, szeretett személy, mégis titokzatosnak és megközelíthetetlenül hatalmasnak tűnt.
János az 1. század vége felé kapta ezt a látomást. A mennyből isteni dicsőségben megjelenő Jézus azonban most is az Emberfiához volt hasonló! A mennyei lény dicsőségétől holtként földre bukó apostol úgy nyerte vissza az öntudatát és erejét, hogy az Emberfiához hasonló megérintette és megszólította: „Rám vetette jobb kezét, mondván nékem: Ne félj! Én vagyok, az Első és az Utolsó…” Ez a megnyugtató szó bizonyára nem a sok víz robajával hangzott, mint előzőleg, hanem azon a „halk és szelíd hangon”, amelyet Illés próféta is hallott egykor (lásd 1Kir 19,7–13). János számára már hangszínében is ismerős lehetett a neki szóló bátorítás, de megfogalmazásában mindenképpen. A következő részlet Máté evangéliumából tanúsítja ezt: „Mikor látták a tanítványok, hogy ő [Jézus] a tengeren járt, megrémültek, mondván: »Ez kísértet.« És a félelem miatt kiáltoztak. De Jézus azonnal szólt hozzájuk, mondván: »Bízzatok, én vagyok, ne féljetek!«” (Mt 14,26–27;
„Én vagyok, az Első és az Utolsó…” – hangzott tovább a szózat Jánoshoz. Ez nyilvánvalóvá tette, hogy az a „halk és szelíd hang”, amely az ismerős „ne félj, én vagyok” szavakat intézi hozzá, s a jól ismert módon áldó, gyógyító kezét helyezve rá, ugyanannak a megrendítően dicsőséges lénynek a szava és mozdulata, aki előtt az imént holtként esett a földre.
„Krisztus megszentelt emberi testben ment a mennybe. Így uralkodik majd az örök korokon át, hiszen az Isten városában élő összes embert megváltotta.” (Ellen G. White: GK Biblia-kommentár, 7/A, „A Te Igéd igazság”, 159. o.)
Az Efézusi levélből idézett ige hatalmas ígéret: Jézusnak nemcsak a feltámadása előkép és ígéret a megváltottak feltámadását illetően, hanem a mennybemenetele és Isten jobbjára ülése is. Az üdvözültek hozzá hasonlóan belépnek majd a mennybe, és „királyiszéket kapnak” Ővele együtt Isten trónjánál. „Aki győz, megadom annak, hogy az én királyszékembe üljön velem, amint én is győztem, és ültem az én Atyámmal az ő királyiszékében.” (Jel 3,21)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése