Mit jelent a bálványimádás?

 2Móz 20:4-6. Ne csinálj magadnak semmiféle bálványszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön vagy a föld alatt a vízben vannak. (5) Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok! Megbüntetem az atyák bűnéért a fiakat is három, sőt négy nemzedéken át, ha gyűlölnek engem. (6) De irgalmasan bánok ezer nemzedéken át azokkal, akik szeretnek engem és megtartják parancsolataimat. /RÚF/

Zsolt 115:4-8. A bálványok ezüstből és aranyból vannak, emberi kéz csinálmányai. (5) Van szájuk, de nem beszélnek, van szemük, de nem látnak. (6) Van fülük, de nem hallanak, van orruk, de nem szagolnak. (7) Van kezük, de nem tapintanak, van lábuk, de nem járnak, nem jön ki hang a torkukon. (8) Hozzájuk hasonlók lesznek készítőik és mindazok, akik bennük bíznak. /RÚF/

A lelki Babilonnal kapcsolatos problémák gyökerei ugyan mélyebbre hatolnak annál, hogy az ember egyszerűen meghajol a fából és kőből faragott szobrok előtt, de valóban van párhuzam az ókori és a lelki Babilon között, mert az utóbbi vezette be a bálványimádást az istentiszteletébe. A szobrok imádata a második parancsolat megszegését jelenti, mivel korlátozza a Szentlélek lehetőségét, hogy örökkévaló dolgokkal hasson az emberek gondolataira, Isten fenséges voltát pedig az élettelen szoborra szűkíti le. A szobrok tiszteletét a 4. században vezették be a kereszténységbe, hogy így tegyék a pogány népesség számára elfogadhatóbbá azt. Sajnálatos módon gyakran olyan szentséget, tiszteletet tulajdonítanak a szobroknak, képeknek, ami egyedül Istent illeti, ettől válik ez a gyakorlat lelkileg lealacsonyítóvá.

 White idézet: A bálványimádás és mindazok a bűnök, amelyek ebből következtek, utálatosak voltak Isten előtt. Ezért megparancsolta népének, hogy ne vegyüljön el ezekkel a népekkel, és „ne cselekedjék az ő cselekedeteik szerint”, és ne feledkezzenek meg Istenről. Megtiltotta nekik a bálványimádókkal való házasságkötést, nehogy a szívük elforduljon tőle. Éppen olyan szükséges volt akkor, mint most is, arra ügyelni, hogy Isten népe tiszta legyen, „szeplő nélkül megtartva magát a világtól” (Jak 1:27). Szabadnak kell lennünk a világ lelkületétől, mert az ellentétben áll az igazsággal és a jogossággal. Isten azonban nem azt akarta, hogy népe az önigazultság zártkörűségében éljen, kirekesztve magát a világból, semmiféle befolyást sem árasztva többé arra.

A szívek vizsgálója mindennemű bálványimádástól szeretné elfordítani népét. Isten szavának, az élet áldott könyvének kellene feküdnie azokon az asztalokon, melyek most tele vannak díszekkel. Költsétek pénzeteket olyan könyvekre, melyekből világosságot nyerhettek a jelenvaló igazságra nézve… Ragadjátok meg az Úr szavát, mint a végtelen bölcsesség és szeretet kincsét. Az Ige az az útmutató, mely megmutatja a menny felé vezető utat. Rámutat a bűnbocsátó Megváltóra, és így szól: „Íme, az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit.” (Jn 1:29) 

Még melyik parancsolatot bolygatták meg? Természetesen a negyediket, ami az imádat kérdésének a lényegét érinti. Ennek a végső krízis idején is központi szerepe lesz, amikor az a kérdés, hogy imádjuk-e azt, aki teremtette „az eget és a földet, a tengert és mindent, ami azokban van, a hetedik napon pedig megnyugovék” (2Móz 20:11; lásd még Jel 14:7. És hatalmas hangon így szólt: Féljétek az Istent, és adjatok neki dicsőséget, mert eljött ítéletének órája; imádjátok azt, aki teremtette a mennyet és a földet, a tengert és a vizek forrásait! /RÚF/), vagy pedig a fenevadat és annak képét imádjuk. 

A végső küzdelem központi kérdése a szombat. – A szombat lesz a nagy próbakő. A szombat jelzi a hűségesek és igazak, valamint a hűtlenek és törvényszegők közötti határvonalat. A szombat intézménye Istentől ered. Az önmagukat parancsolattartónak vallók, akik hiszik, hogy a harmadik angyali üzenet hirdetésének idejében élnek, fel fogják ismerni a negyedik parancsolat szombatjának jelentőségteljes helyét ebben az üzenetben. A szombat az élő Isten pecsétje. Isten gyermekei nem fogják leszűkíteni a szombat elvárásait saját kényelmük érdekében. (34. Kézirat, 1897)