Tekintetünket a szentélyre szegezzük. — Mint népnek a próféciák komoly tanulmányozóinak kell lennünk. Nem szabad addig nyugodnunk, amíg a szentély tanát illetően teljes értelemre nem jutunk. Erre Dániel és János látomásai árasztanak világosságot. Ez megvilágítja jelenlegi helyzetünket és munkánkat, sőt félreérthetetlen bizonyítékát adja, hogy Isten vezetett bennünket a múlt tapasztalataiban. Megmagyarázza 1844-es csalódásunkat, megmutatja, hogy a megtisztítandó szentély nem a Föld, ahogyan mi feltételeztük, hanem a menny: Krisztus akkor lépett be a mennyei szentély szentek szentjébe, s ott végzi papi tisztségének végső szolgálatát. Így teljesedik be az angyalnak Dániel prófétához intézett szava: „Kétezer és háromszáz estvéig és reggelig, azután kiderül a szenthely igazsága” (megtisztíttatik a szenthely, Dn 8:14).
A földi szentély mindkét részében főpap szolgált. Az első részbe naponként belépett s végezte szolgálatát, de a szentek szentjébe évenként csak egyszer lépett be, hogy megtisztítsa azt azoktól a bűnöktől, amelyeket arra áthárítottak. A földi szentélybe a papok, valamely bűnért bemutatott áldozati állat vérével léptek be.
Keresztelő János küldetett el, hogy Illés próféta erejében és lelkületével egyengesse a Megváltó útját. Azokat, akik János tanítását elvetették, Jézus prédikációja sem boldogította. Mivel az eljövetlét hirdető üzenetet ellenezték, olyan álláspontra helyezkedtek, hogy megjelenésekor sem fogadhatták el a hírnököktől még a legmeggyőzőbb bizonyságtételt sem, hogy Krisztus; a Messiás. Sátán azonban ezzel sem volt megelégedve. Azokat, akik elvetették János üzenetét, tovább hajszolta s arra csábította, hogy Krisztust megtagadják, és keresztre feszítsék. Akik így cselekedtek, azok a pünkösd nap áldásában sem részesülhettek, amely áldás megmutathatta volna nekik a mennyei szentélyhez vezető utat. A templom kárpitjának kettéhasadása azt jelezte, hogy Isten nem fogadja el többé a zsidós ceremóniákat és áldozatokat. A nagy Áldozat immár megtörtént és elfogadtatott s Isten Szentlelke, amely pünkösd napján áradt ki a tanítványokra gondolataikat a földi szentélyről a mennyire irányította, ahova Jézus saját vérével lépett be, hogy kiárassza tanítványaira megváltása áldásait. A hitetlen zsidók azonban sötétségben hagyattak. Elveszítették az összes világosságot, amit a megváltás tervének ismerete adhatott volna nekik és továbbra is haszontalan áldozataikban és adományaikban hittek és bíztak. A földi szentély helyébe a mennyei szentély lépett, csakhogy nekik a nagy változásról nem volt tudomásuk. Ezért nem volt semmi hasznuk Krisztusnak a mennyei szentélyben végzett közbenjárói szolgálatából. (Tapasztalatok és látomások)
A szent sátort egy pitvarnak nevezett üres térség vette körül, melynek rézoszlopokra erősített, finom lenvászon kerítése volt. Ennek az elkerített résznek a bejárata keletre nézett. Ezt a bejáratot is drága anyagból, mesteri munkával készített, de a sátorénál mégis szerényebb kárpit zárta el. Mivel a pitvart övező lenvászon függönyök csak fele olyan magasak voltak, mint a szentély, a nép kívülről mindig jól láthatta az építményt. A pitvarban, a szentély nyílásával szemben állt az égőáldozatok számára készült rézoltár. Ezen az oltáron égették el az Úrnak bemutatott égőáldozatokat, szarvait pedig meghintették az elfedező vérrel. Az oltár és a szentély bejárata között rézmedence állt, amely Izrael asszonyainak önként adományozott tükreiből készült. Ebben a rézmedencében kellett a papoknak megmosni kezeiket és lábaikat, valahányszor a szentélybe léptek, vagy az Úr égőáldozatának oltárához közelítettek. (EGW Pátriarkák és próféták)
Az igazság tökéletes rendszerének kulcsa. — A szentély tana volt az a kulcs, amely az 1844-es csalódás titkát feltárta. Szemünk elé tárta az igazság tökéletes rendszerét, amely összefüggő és harmonikus. Rámutatott arra, hogy Isten keze vezette a nagy adventmozgalmat, rámutatott az időszerű kötelességünkre, amely világosságot árasztott Isten népének helyzetére és munkájára (The Great Controversy, 1888, 423. o.).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése