A bűnösök menedéke

 

A rabbiknak nem tetszett, hogy "a vámszedők és a bűnösök" Jézus köré gyűlnek. "Ez bűnösöket fogad magához - mondták -, és velük együtt eszik."(Luk 15:2)

E váddal arra céloztak, hogy Krisztus szereti a bűnösök, a becstelenek társaságát, és nem törődik gonoszságukkal. A rabbik csalódtak Jézusban. Miért jár-kel olyan szerényen, és miért dolgozik mindenféle ember között? Ha igazi próféta volna - mondták a rabbik -, egyetértene velünk, és olyan részvétlenül kezelné a vámszedőket és bűnösöket, ahogy megérdemlik. A társadalom lelki őreit bosszantotta, hogy Jézus, akivel állandóan vitatkoztak, de akinek tiszta élete ámulatba ejtette és elmarasztalta őket, szemmel láthatóan rokonszenvez a társadalom kivetettjeivel. A rabbik művelt, csiszolt és kiváltképp vallásos embereknek tartották magukat. Krisztus példája azonban leleplezte önzésüket.

Az is bosszantotta őket, hogy azok az emberek, akik semmibe veszik a rabbikat, és nem járnak a zsinagógába, Jézus köré gyűlnek, és elragadtatással figyelnek szavaira. Az írástudók és farizeusok Jézus jelenlétének tisztaságában elmarasztalva érezték magukat. Hogyan lehetséges, hogy a vámszedők és bűnösök vonzódnak Jézushoz?

Az írástudók és farizeusok nem tudták, hogy a magyarázat éppen vádaskodó, gúnyos szavaikban rejlik: "Ez bűnösöket fogad magához." Azok az emberek, akik Jézushoz jöttek, közelében úgy érezték, hogy még számukra is van menekvés a bűn csapdájából. A farizeusok csak megvetették és elítélték őket. Krisztus pedig Istennek az atyai háztól elidegenedett, de az Atya által el nem felejtett gyermekeit üdvözölte bennük. Nyomorult és bűnös voltuk miatt még inkább szánta őket. Minél távolabb tévedtek tőle, annál mélységesebben vágyakozott megmentésükre, és annál nagyobb áldozatot volt hajlandó szabadulásukért hozni.

Izráel tanítói mindezt megtanulhatták volna a szent tekercsekből, amelyek őrzésével és magyarázásával büszkélkedtek. Vajon nem írta-e a halálos bűnbe esett Dávid: "Tévelygek, mint valami elveszett juh: keresd meg a Te szolgádat" (Zsolt 119:176)? Nem tett-e Mikeás tanúságot Istennek a bűnösök iránti szeretetéről, amikor ezt mondta: "Kicsoda olyan Isten, mint Te, aki megbocsátja a bűnt, és elengedi öröksége maradékának vétkét?! Nem tartja meg haragját örökké, mert gyönyörködik az irgalmasságban"(Mik 7:18) (E.G.W)

A hamis bíró és az özvegyasszony

 Krisztus a második eljövetelét közvetlenül megelőző időszakról és a követőire váró veszélyekről is beszélt. Különösen erre az időre vonatkoztatva mondta el példázatát "arról, hogy mindig imádkozni kell, és meg nem restülni".

"Volt egy bíró abban a városban - mondta -, aki Istent nem félt és embert nem becsült. Volt pedig abban a városban egy özvegyasszony, és elméne ahhoz, mondván: Állj bosszút értem az én ellenségemen. Az pedig nem akará egy ideig; de azután monda ő magában: Jóllehet Istent nem félek, és embert nem becsülök; mindazáltal mivelhogy nékem terhemre van ez az özvegyasszony, megszabadítom őt, hogy szüntelen reám járván, ne gyötörjön engem. Monda pedig az Úr: Halljátok, mit mond e hamis bíró! Hát az Isten nem áll-é bosszút az Ő választottaiért, kik Őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értük hamar." (Luk 18:1-8)

Az itt bemutatott bíró nem törődött az igazsággal, és nem szánta a szenvedőt. Újra meg újra elutasította az özvegyasszonyt, aki egyre csak zaklatta a maga ügyével. Az asszony minduntalan visszament hozzá, de a bíró megvetette, és a törvényszékről elkergette. Tudta, hogy az özvegyasszonynak igaza van. Segíthetett volna rajta mindjárt, de nem akart. Meg akarta mutatni hatalmát. Örömére szolgált, hogy az asszony hiába kér, esedezik, könyörög. Az asszony azonban nem fáradt bele a küzdelembe, és nem adta fel a harcot. Addig könyörgött, amíg a bíró - közömbössége és szívtelensége ellenére - foglalkozni kezdett ügyével. "Jóllehet Istent nem félek, és embert nem becsülök - mondta -, mindazáltal mivelhogy nékem terhemre van ez az özvegyasszony, megszabadítom őt, hogy szüntelen reám járván, ne gyötörjön engem." (Luk 18:5) Hogy megőrizze jó hírnevét, és hogy részrehajló, egyoldalú ítélkezése ne kerüljön a nyilvánosság elé, elégtételt szerzett az állhatatos asszonynak.

"Monda pedig az Úr: Halljátok, mit mond e hamis bíró! Hát az Isten nem állé bosszút az Ő választottaiért, kik Őhozzá kiáltanak éjjel és nappal, ha hosszútűrő is irántuk? Mondom néktek, hogy bosszút áll értük hamar."(Luk 18:6:7) Krisztus itt éles határt von Isten és az igazságtalan bíró között. A bíró puszta önzésből engedett az özvegyasszony kérésének, hogy megszabaduljon zaklatásától. Nem érzett iránta semmi szánalmat. Nem érdekelte az asszony nyomorúsága. Mennyire másként bánik Isten a hozzá fordulókkal! Könyörülete végtelen. Meghallgatja a szűkölködők és lesújtottak kérését.

Az asszonynak, aki igazságszolgáltatásért a bíróhoz fordult, a férje meghalt. Szegényen, pénz és barátok nélkül nem tudta helyreállítani rombadőlt életét. A bűn miatt az ember elszakadt Istentől, és egyedül nem találja meg az üdvösség útját.

Az özvegyasszony imája Isten gyermekeinek imáját jelképezi. Nagy ellenségünk: a Sátán, "ki vádolja őket Isten előtt éjjel és nappal" (Jel 12:10). Sátán állandóan azon munkálkodik, hogy Isten népét hamis színben tüntesse fel, megvádolja, félrevezesse és elpusztítsa. Krisztus ebben a példázatban arra tanítja tanítványait, hogy imádkozzanak a Sátánnak és eszközeinek a hatalmától való szabadulásért.

A példázatbeli bíró jellemének bemutatásával, aki Istent nem félt, és embert nem becsült, Krisztus megmutatta korának ítélkezési módját, amelynek nemsokára szemlélői lehettek tanítványai Jézus kihallgatásakor. Az Úr szeretné, ha népe meglátná, milyen kevéssé lehet földi uralkodókban és bírákban bízni a megpróbáltatás idején. Isten választott népét sokszor idézik hivatalos személyek elé, akik nem Isten Igéjének útmutatására és tanácsaira, hanem saját megszenteletlen és fegyelmezetlen indítékaikra hallgatnak.

A hamis bíróról szóló példázatban Krisztus feltárta tennivalónkat: "Az Isten nem áll-é bosszút az Ő választottaiért?" Krisztus, a mi példaképünk semmit sem tett a maga védelmére vagy megszabadítására. Ügyét Istenre bízta. Követői se vádaskodjanak, ne ítélgessenek, és ne alkalmazzanak erőszakot szabadulásuk érdekében!

Ne veszítsük el békességünket akkor sem, ha nem tudjuk próbáink miértjét! Bármilyen igazságtalanul bánnak velünk, ne gerjedjünk haragra! A bosszúálló lelkülettel önmagunknak ártunk, Istenbe vetett bizalmunkat elveszítjük, és a Szentlelket megszomorítjuk. Mellettünk egy tanú áll - egy mennyei követ -, aki zászlót bont ellenségünk előtt, és az Igazság Napjának fényes sugaraival zár körül minket. Sátán ezen nem hatolhat át. E szent fénypajzsot nem tudja áttörni. 

Az Úr így szól: "Hívj segítségül engem a nyomorúság idején" (Zsolt 50:15). Arra szólít, hogy mondjuk el neki problémáinkat, és azt, hogy szükségünk van segítségére. Arra szólít, hogy legyünk mindig készek az imádkozásra. Amikor nehézség támad, küldjük fel hozzá őszinte, buzgó könyörgésünket! Kitartó imádkozásunkkal arról teszünk bizonyságot, hogy szilárdan bízunk Istenben. Hiányérzetünk buzgó imádkozásra késztet, és könyörgésünk megindítja Istent. 

Krisztus tette az asszonyt olyan állhatatossá, hogy nem lehetett visszautasítani. Krisztus adott a könyörgő özvegynek is bátorságot és határozottságot a bíróval szemben. (E.G.W)

A farizeus és a vámszedő imája

"Némelyeknek pedig, kik elbizakodtak magukban, hogy ők igazak, és a többieket semmibe sem vették" (Luk 18:9), Krisztus példázatot mondott a farizeusról és a vámszedőről. A farizeus nem azért megy a templomba imádkozni, mert érzi, hogy bűnös, és bocsánatra van szüksége, hanem mert igaznak véli magát, és dicséretre számít. Istentiszteletét érdemnek tartja, amely ajánlólevél Istenhez. Úgy gondolja, hogy az emberek is jó véleménnyel lesznek kegyességéről. Azt reméli, hogy megnyeri mind Isten, mind az emberek tetszését. Istentisztelete mögött önérdek húzódik.

A farizeus az öndicsőítés megtestesítője. Ezt mutatja a nézése, a járása, az imája. Elhúzódik másoktól, mintha csak ezt mondaná: "Ne jöjj hozzám, mert szent vagyok néked" (Ésa 65:5). Egyedül áll, és "magában" imádkozik. Önelégültségében azt képzeli, hogy Isten is elégedett vele.

"Isten! Hálákat adok néked - mondja -, hogy nem vagyok olyan, mint egyéb emberek, ragadozók, hamisak, paráznák, vagy mint ím e vámszedő is."(Luk 18:11) Jellemét nem Isten szent jelleméhez méri, hanem az emberek jelleméhez. Nem Istent, hanem az embereket nézi. Önelégültségének ez az oka.

Imáját azzal folytatja, hogy felsorolja jótetteit: "Böjtölök kétszer egy héten; dézsmát adok mindenből, amit szerzek." Luk 18:12) A farizeus vallása nem érinti a szívét. Nem törekszik krisztusi jellemre. Nem vágyik szeretettel és irgalommal teljes szívre. Meg van elégedve azzal a vallással, amely csak külsőleg érinti az életet. Igazsága a sajátja; saját cselekedeteinek gyümölcse, amelyet emberi normákhoz mér.

Az önmagát igaznak tartó ember semmibe veszi a másik embert. A farizeus másokhoz méri magát, követendő példának pedig önmagát tartja. Mások szentsége alapján állapítja meg a saját szentségét. Minél rosszabbak mások, ő annál igazabbnak látszik. Önigazultságában másokat vádol. Az "egyéb emberek"-et Isten törvénye áthágóiként kárhoztatja. Ez Sátánnak, "az atyafiak vádolójá"-nak szelleme. Ilyen lelkülettel lehetetlen Istennel közösségre lépni. A farizeus Isten áldása nélkül tér haza.

A vámszedő más hivőkkel együtt ment el a templomba, de csakhamar elhúzódott tőlük, mint aki méltatlan arra, hogy velük imádkozzék. Távol állva "még szemeit sem akarja vala az égre emelni, hanem - elkeseredett gyötrelmében és önmagát utálva - veri vala mellét". (Luk 18:13) Tudta, hogy vétkezett Isten ellen. Érezte, hogy bűnös, szennyes. Még csak szánalmat sem várhatott a körülötte levőktől; hiszen megvetéssel néztek rá. Tudta, hogy semmi érdeme nincs, amiért Isten megdicsérhetné, és kétségbeesetten kiáltott: "Isten, légy irgalmas nékem bűnösnek!" Nem hasonlította magát másokhoz. Bűntudattól megsemmisülten állt ott, mintha csak egymaga volna Isten előtt. Nem volt más vágya, csak a bocsánat és a béke. Csak egyet tudott felhozni a maga védelmére: Isten irgalmát. És áldást kapott. "Mondom néktek - szólt Krisztus - ez megigazulva méne alá az ő házához, inkább hogynem amaz."(Luk 18:14)

A farizeus és a vámszedő az Istent imádók két nagy osztályát ábrázolja. A világra született első két gyermekben felismerhetjük első képviselőiket. Kain igaznak vélte önmagát, és csak hálaáldozattal járult Isten elé. Nem tett bűnvallomást, és nem ismerte be, hogy szüksége van kegyelemre. Ábel vért hozott, amely Isten Bárányára mutatott. Bűnösként jött, beismerve elveszett állapotát. Egyedüli reménye Isten ki nem érdemelt szeretete volt. Az Úr elfogadta Ábel áldozatát. Kaint és áldozatát pedig nem becsülte. Ínségünk tudata, nyomorúságunk és bűnösségünk beismerése az első feltétele annak, hogy Isten elfogadjon minket. "Boldogok a lelki szegények: mert övék a mennyeknek országa" (Mt 5: 3).

Péter apostol története tanulságul szolgál mind a farizeus, mind a vámszedő által ábrázolt osztály számára. Péter tanítványsága elején erősnek képzelte magát. A farizeushoz hasonlóan saját értékelése szerint nem volt "olyan, mint egyéb emberek". Krisztus figyelmeztette tanítványait elárulása estéjén: "Ezen az éjszakán mindnyájan megbotránkoztok bennem." Péter magabiztosan mondta: "Ha mindnyájan megbotránkoznak is, de én nem" (Mk 14: 27.29). Péter nem tudott a maga nyomorúságáról. Magabízása rossz útra vitte. Azt hitte, hogy le tudja győzni a kísértést. Néhány rövid óra múlva jött a próba, és ő átkozódva, szitkozódva megtagadta Urát.

Amikor a kakas kukorékolása Krisztus szavaira emlékeztette, saját tettén meglepődve és megrémülve megfordult, és Mesterére nézett. Ebben a pillanatban Krisztus is Péterre tekintett. E fájdalmas pillantásra, amelybe szánalom és szeretet vegyült, Péter önmagára eszmélt. Kiment, és keservesen sírt. Krisztus tekintete szívébe hasított. Péter fordulóponthoz érkezett. Könnyek között bánta meg bűnét. A töredelmes és bűnbánó Péter olyan volt, mint a vámszedő; és a vámszedőhöz hasonlóan ő is kegyelmet talált. Krisztus tekintete arról biztosította, hogy megbocsátott neki. Magabízása elmúlt. Soha többé nem dicsekedett, nem bizonygatott. 

Krisztus, aki megígérte, hogy helyettesünk és kezesünk lesz, nem feledkezik el senkiről sem. Nem tudta elviselni, hogy az ember örökre elpusztuljon. Feláldozta érte életét. Könyörülettel és szánalommal tekint mindazokra, akik ráébrednek arra, hogy önmagukat nem tudják megmenteni.

A vámszedő imáját Isten meghallgatta, mert arról tett bizonyságot, hogy nem önmagában, hanem egyedül a Mindenhatóban bízik. Amit önmagában látott, azért csak szégyenkezhet. Akik Istent keresik, azoknak így kell önmagukat látniuk. Nyomorúságukban hittel - minden magabízást megtagadó hittel - kell megragadniuk a végtelen Isten hatalmát. (E.G.W)

Kérjünk, hogy adhassunk

 Krisztus folyton olyan dolgokat hallott az Atyától, amit elmondhatott nekünk. "Az a beszéd, amelyet hallotok - mondta Jézus - nem az enyém, hanem az Atyáé." "Az embernek Fia nem azért jött, hogy néki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon" (Jn 14: 24; Mt 20: 28). Nem önmagáért élt, és nem önmagáért imádkozott, hanem másokért. Nem önmagával törődött, hanem másokkal. Reggelenként - az Istennel töltött órák után - a menny világosságát hozta az embereknek. Naponta részesült a Szentlélek keresztségében. Az új nap hajnalán az Úr felébresztette szendergéséből. Lelkileg megerősítette, hogy szavaival áldást áraszthasson másokra. Az üzenetet közvetlenül Isten trónjától hozta, hogy a megfáradtaknak és lesújtottaknak azt mondja el, amire szükségük volt. "Az Úr Isten bölcs nyelvet adott énnékem - mondta -, hogy tudjam erősítni a megfáradtat beszéddel, fölserkenti minden reggel, fölserkenti fülemet, hogy hallgassak, miként a tanítványok" (Ésa 50:4).

Krisztus imádkozása, Istennel való kapcsolata mélyen érintette a tanítványokat. Egyszer, miután kis időre eltávozott tőlük, imába merülten találták meg. Úgy látszik, nem vette észre őket, és hangosan imádkozott tovább. A tanítványok mélyen megindultak, és amikor Jézus befejezte imáját, így kiáltottak: "Uram, taníts minket imádkozni!" (Luk 11:1)

Krisztus mondja: "Kérjetek és megadatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek és megnyittatik néktek. Mert aki kér, mind kap; és aki keres, talál; és a zörgetőnek megnyittatik." (Luk 11:9)

A Megváltó így folytatja: "Melyik atya pedig az közületek, akitől fia kenyeret kér, és ő talán követ ád néki? vagy ha halat, vajon a hal helyett kígyót ád-é néki? Avagy ha tojást kér, vajon skorpiót ád-é néki? Ha azért ti gonosz létetekre tudtok a ti fiaitoknak jó ajándékokat adni, mennyivel inkább ád a ti mennyei Atyátok Szentlelket azoknak, akik tőle kérik." (Luk 11:11)

Isten úgy tekint ránk, mint gyermekeire. Kiemelt a felszínes világból, kiválasztott, hogy a királyi család tagjai, a mennyei király fiai és leányai legyünk. Arra kér, hogy bízzunk benne jobban, mint a gyermek földi atyjában. A szülők szeretik gyermekeiket, de Isten szeretete nagyobb és mélyebb az emberi szeretetnél. Isten szeretete végtelen. Ha a földi szülők tudják, hogyan adjanak jó ajándékot gyermekeiknek, mennyivel inkább ad mennyei Atyánk Szentlelket azoknak, akik kérnek

Az imáról adott krisztusi tanítást alaposan át kell gondolnunk. Az ima mennyei tudomány. Krisztus példázata olyan elveket tár fel, amelyeket mindenkinek meg kell értenie. Megmutatja, hogy milyen az igazi imádkozó lelkület. Arra tanít, hogy kéréseinket kitartóan hozzuk Isten elé, és arról biztosít, hogy Isten hallja és meghallgatja az imát. (E.G.W)

Régi és új igazságok

 

Mialatt Krisztus a népet tanította, tanítványait is előkészítette később végzendő szolgálatukra. Minden oktatásában tanulság rejlett számukra is. Miután elmondta a hálóról szóló példázatát, megkérdezte tőlük: "Megértettétek-é mindezeket?" "Megértettük Uram" - válaszolták. Majd egy másik példázatban elmondta nekik, hogy mi a felelősségük a megismert igazsággal kapcsolatban. "Annakokáért - mondta - minden írástudó, aki a mennyeknek országa felől megtaníttatott, hasonlatos az olyan gazdához, aki ót és újat hoz elő az ő éléstárából." (Máté 13:51-52)

A gazda nem halmozza fel kincseit, hanem megosztja másokkal; és miközben használja, kincse gyarapszik. A gazdának értékei vannak - újak és régiek. Így tanítja tanítványait Krisztus arra, hogy a rájuk bízott igazságot el kell mondaniuk a világnak. Miközben megismertetik az igazságot másokkal, ők maguk is jobban megismerik.

Mindazok, akik az evangélium üzenetét szívükbe fogadják, vágyakoznak hirdetésére. Krisztus iránti szeretetüknek, amely a mennyből ered, kifejezést kell adniuk. Azok, akik felöltözték Krisztust, elmondják tapasztalataikat. Elmondják, hogyan vezette éhező, szomjazó lelküket a Szentlélek lépésről lépésre, Isten és Jézus Krisztus ismeretére. Elmondják, mit eredményezett igekutatásuk, imádkozásuk, vívódásuk, és elismétlik Krisztus szavait: "Megbocsáttattak néked a te bűneid!" Nem természetes, ha valaki ezeket a dolgokat titokban tartja. Akiket betöltött Krisztus szeretete, nem hallgatják el őket. Az Úrtól kapott szent igazság nagyságához mérten vágyakoznak arra, hogy mások is részesüljenek ugyanabban az áldásban. Miközben megismertetik másokkal Isten ajándékainak' gazdag kincsestárát, Krisztus egyre többet ad nekik ezekből az ajándékokból. Megtanulnak a kicsi gyermek őszinteségével engedelmeskedni. Lelkük a szentség után sóvárog, és egyre jobban feltárulnak előttük az igazság és kegyelem kincsei, hogy továbbítsák őket a világnak. 

Isten beszéde - az írott Ige, a természet könyve és az Istennel szerzett tapasztalatok - az igazság csodálatos tárháza. Krisztus munkatársai ezekből a kincsekből merítenek. Az igazság utáni kutatás közben Istenre figyelnek, nem pedig nagy emberekre, akiknek bölcsessége Isten előtt bolondság. Az Úr a maga eszközeivel megismerteti önmagát mindazokkal, akik tudakozódnak utána. 

A Szentírás az Ótestamentumot éppúgy magában foglalja, mint az Újat. Egyik a másik nélkül nem teljes. Krisztus kinyilatkoztatta, hogy az Ótestamentum igazságai éppoly értékesek, mint az Újtestamentum igéi. Krisztus a világ kezdetekor ugyanaz a Megváltó volt, mint ma. Még mielőtt istenségét emberi természetbe öltözve eljött világunkba, Ádám, Séth, Énok, Mathusélah és Noé már tolmácsolta az evangéliumi üzenetet. Kánaánban Ábrahám, Sodomában Lót hirdette az üzenetet, és nemzedékről nemzedékre hűséges hírvivők beszéltek az Eljövendőről. A zsidó üdvrend szertartásait Krisztus maga rendelte el. Áldozati rendszerüknek Ő - az igazi áldozat - volt az alapja, akit minden istentiszteletük előképezett. Az áldozat bemutatásakor kiontott vér Isten Báránya áldozatát jelképezte. Minden szimbolikus áldozat Krisztusban teljesedett be. (E.G.W)

A háló- "Hasonlatos a mennyeknek országa a tengerbe vetett gyalomhoz"

 "Hasonlatos a mennyeknek országa a tengerbe vetett gyalomhoz, amely mindenféle fajtát összefogott; melyet, minekutána megtelt, a partra vontak a halászok, és leülvén, a jókat edényekbe gyűjtötték, a hitványakat pedig kihányták. Így lesz a világ végén is: Eljőnek majd az angyalok, és kiválasztják a gonoszokat az igazak közül, és a tüzes kemencébe vetik őket; ott lészen sírás és fogcsikorgatás." (Máté 13,47-50)

A háló kivetése: az evangélium hirdetése. A háló begyűjt a gyülekezetbe mind jókat, mind rosszakat. Amikor az evangélium munkája lezárul, az ítélet elvégzi a szétválogatást. Krisztus látta, miként fogják a gyülekezet álhivő tagjai rossz hírbe hozni az igazságot. A világ az álnok hitvallók ellentmondásos élete miatt gyalázza az evangéliumot. Még hivő keresztények is megbotránkoznak, amikor látják, hogy sokan, akik Krisztus nevét vallják, nincsenek Lelke befolyása alatt. Mivel ezek a bűnösök ott vannak a gyülekezetben, az emberek hajlamosak azt hinni, hogy Isten elnézi bűneiket. Krisztus ezért fellebbenti a jövő fátyolát. Szeretné, ha mindenki meglátná, hogy nem a rang, hanem a jellem dönti el az ember sorsát.

Mind a konkolyról, mind a hálóról szóló példázat világosan tanítja, hogy soha nem lesz olyan idő, amikor minden gonosz Istenhez tér. A búza és a konkoly együtt nő az aratásig. A rossz halakat a jókkal együtt húzzák ki a partra, hogy ott osztályozzák őket.

Ezek a példázatok azt is tanítják, hogy az ítélet után már nem lesz kegyelemidő. Amikor az evangélium munkája lezárul, a jókat és a gonoszakat különválasztják; és akkor mindkét osztály sorsa örökre eldől

Isten nem akarja, hogy bárki is elpusztuljon. "Élek én, ezt mondja az Úr Isten, hogy nem gyönyörködöm a hitetlen halálában, hanem hogy a hitetlen megtérjen útjáról és éljen. Térjetek meg, térjetek meg gonosz útitokról! hiszen miért halnátok meg?" (Ez 33:11.) A kegyelemidő alatt Lelke állandóan kérleli az embereket, hogy fogadják el az élet ajándékát. Csak azokat hagyja elpusztulni, akik nem hallgatnak könyörgésére. Isten kinyilatkoztatta, hogy a bűnnek - a világegyetem veszedelmének - meg kell semmisülnie. Vele pusztulnak mindazok, akik ragaszkodnak hozzá. (E.G.W)

Az igazgyöngy után kutató kereskedő

Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöket keres; Aki találván egy drágagyöngyre, elméne, és mindenét eladván amije volt, megvevé azt. (Máté 13: 45-46)

A megváltó szeretet áldásait Üdvözítőnk az értékes igazgyöngyhöz hasonlította. Tanítását azzal a kereskedővel szemléltette, aki igazgyöngyök után kutatott, és amikor talált egyet, "elméne, és mindenét eladván, amije volt, megvevé azt". Az értékes igazgyöngy: Krisztus. Magába gyűjti az Atya minden dicsőségét, az Istenség teljességét. Ő az Atya dicsőségének visszatükröződése, valóságának képmása. A Fiú jellemében megmutatkozik Isten tulajdonságainak szépsége. A Szentírás minden egyes lapja Krisztus fényét sugározza. Az Ő igaz lénye hibátlan, makulátlan, mint a fehér, tiszta igazgyöngy. Isten nagy és drága ajándékát az ember nem teheti tökéletesebbé. Nincs szépséghibája. Krisztusban van "a bölcsességnek és ismeretnek minden kincse elrejtve". Ő "bölcsességül lőn nékünk Istentől, és igazságul, szentségül és váltságul" (Kol 2:3; 1 Kor 1: 30). Krisztusban az ember megtalálja mindazt, amire a jelen és az eljövendő élethez szüksége van. Megváltónk a nagy értékű igazgyöngy. Hozzá mérten minden mást "kár"-nak ítélhetünk. 

A példázat, amely az igazgyöngy után kutató kereskedőről szól, kétféleképpen értelmezhető. Nemcsak az Isten országát kereső emberekre vonatkozik, hanem Krisztusra is, aki elveszett örökségét keresi. Krisztus, az igazgyöngy után kutató kereskedő az elveszett emberiségben értékes igazgyöngyöt látott. Felismerte a bűntől beszennyezett és megrontott ember megváltásának lehetőségét. A szeretet hatalmával megmentett emberi szív, amely egykor a Sátánnal vívott küzdelem csatatere volt, drágább a Megváltónak, mint az, amely soha nem bukott el. Isten nem az értéktelen bűnöst látta az emberben, hanem azt, amivé megmentő szeretete a Krisztusban elrejtett embert formálhatja. A világ minden kincsét odaadta, hogy az igazgyöngyöt megvásárolja. Jézus - megtalálva a gyöngyöt - koronájába helyezi. "Mint korona-kövek ragyognak az Ő földén." "Azon a napon, azt mondja a Seregek Ura, amelyet én szerzek, tulajdonommá lesznek" (Zak 9:16; Mal 3 :17).

 Krisztusról, mint drágagyöngyről, és arról a kiváltságunkról, hogy mienk lehet a mennyei kincs, nagyon sokat kellene elmélkednünk. A Szentlélek világítja meg, milyen nagy értékű az igazgyöngy. A Szentlélek hatalma mutatkozik meg akkor, amikor az ember odaadóan keresi a mennyei kincset és megtalálja. Krisztus korában sokan hallották az evangéliumot, de a hamis tanítások elhomályosították értelmüket, és nem ismerték fel az egyszerű galileai Tanítóban Isten küldöttjét. Krisztus mennybemenetele után a Szentlélek kitöltetése jelezte, hogy Jézus közbenjárói munkája megkezdődött. Pünkösd napján Isten elküldte Lelkét. Krisztus tanúi a feltámadt Megváltó hatalmát hirdették. A menny fénye áttörte a sötétséget azok lelkében, akiket Krisztus ellenségei félrevezettek. Meglátták Krisztust, akit Isten "fejedelemmé és megtartóvá" emelt, "hogy adjon az Izraelnek bűnbánatot és bűnöknek bocsánatát" (Acs 5 : 31 ). Látták Őt a menny dicsőségétől övezve, kezében tartva a végtelen kincset, hogy azokra árassza, akik lázadásukból megtértek. Amikor az apostolok az Atya Egyszülöttjének dicsőségét hirdették, háromezer lélek hitt nekik. Az emberek olyannak látták magukat, amilyenek a valóságban; bűnösnek, szennyesnek. Felismerték, hogy Krisztus a barátjuk, a Megváltójuk. Krisztust magasztalták és dicsőítették, mert a Szentlélek ereje megérintette szívüket. E hivők hitükkel látták meg azt a Krisztust, aki azért viselte el a megaláztatást, a szenvedést és a halált, hogy ők el ne vesszenek, hanem örökké élhessenek. A Lélek kinyilatkoztatásából felismerték Krisztus hatalmas és fenséges voltát. Bizalommal nyújtották felé kezüket, és ezt mondták: "hiszek!" (E.G.W)

Elrejtett kincs

Ismét hasonlatos a mennyeknek országa a szántóföldben elrejtett kincshez, amelyet megtalálván az ember, elrejté azt; és afelett való örömében elmegy és eladván mindenét amije van, megveszi azt a szántóföldet. (Máté 13:44)

 Aki engedelmes szívvel, készségesen cselekszi Isten akaratát, nemcsak hogy örömmel fogadja az igazságot, hanem komolyan kutat is utána, mint elrejtett kincs után. Alázatos és befogadó lelkülettel nyitja ki a Szentírást, keresi, hogy hogyan járhatna a világosságban, és azt kérdezi: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" (ApCsel 9:6) Hajlandó feláldozni - ha kell - bármit, és mindent annak érdekében, hogy összhangba kerüljön Isten akaratával.

Az Úr arra int bennünket, hogy úgy kutassunk az igazság után, mint az elrejtett kincs után. Az Úr megnyitja az értelmét annak, aki valóban az igazságot keresi, s a Szentlélek képessé teszi őt arra, hogy megragadja az igazság kinyilatkoztatását. Erről beszél a zsoltáros, amikor azt kéri, hogy nyissa meg szemeit, hogy szemlélje a törvény csodálatos voltát. Ha a Lélek Jézus Krisztus csodái után vágyódik, akkor elméje képes lesz arra, hogy megragadja egy jobb világ dicsőségét. Csakis a mennyei Tanító segítségével érthetjük meg Isten Igéjének igazságait. Krisztus iskolájában megtanulhatjuk, hogyan lehetünk szelídek és alázatosak, mert ott kaphatunk betekintést az istenfélelem titkaiba.

Jézus szó szerint értette amikor úgy utasította tanítványait, hogy "kutassák az Írásokat". A kutatás azt jelenti, hogy igét igével, lelki dolgokat lelkiekkel kell összevetni. Nem szabad megelégednünk felületes tudással. Kutatnunk kell az elrejtett kincs után, mely a mélyben rejtőzik, ahogy a kereskedő is kutat a drága gyöngyök után. Az igazság szorgalmas kutatójának fény, ragyogó fény lesz a jutalma.

A mennyei kincs értékét szemlélteti, és azt, hogy milyen erőfeszítést kell tennünk megszerzéséért. A földbe rejtett kincs megtalálója hajlandó volt megválni mindenétől és lankadatlanul dolgozni, hogy hozzájusson az elrejtett vagyonhoz. A mennyei kincs keresője sem tart semmilyen munkát túl soknak, és semmilyen áldozatot túl nagynak az igazság kincsének megszerzéséhez. 

 Az emberek fölismerik az Istennel való élő kapcsolatot - Aki élő hit által fogadja Krisztust, az élő kapcsolatban áll Istennel, és tisztességes edény. Az ugyanis a menny légkörét hordozza magával, ami az Isten kegyelme, olyan kincs, amilyet a világ nem tud megvásárolni. Aki élő összeköttetésben áll Istennel, alacsony helyzetben lehet bár, erkölcsi értéke mégis olyan nagy, mint Józsefé, Dánielé, akikben a pogány királyok fölismerték, hogy velük az Isten Lelke. (1894, 54. kézirat) (E.G.W)

Konkoly a búza között

Hasonlatos a mennyeknek országa az emberhez, aki az ő földébe jó magot vetett; de mikor az emberek alusznak vala, eljöve az ő ellensége és konkolyt vete a búza közé, és elméne. Mikor pedig felnevekedék a vetés, és gyümölcsöt terme, akkor meglátszék a konkoly is." (Máté 13:24-25-26)

 A példázat Isten országáról és a megváltás munkájáról szól. Ezt a munkát Isten az egyház által végzi. Jóllehet a Szentlélek az egész világon jelen van, és mindenütt munkálkodik az emberi szívekben, de a gyülekezetben kell növekednünk, és az aratás idejére beérnünk.

"Aki a jó magot veti, az az embernek Fia ... a jó mag az Isten országának fiai; a konkoly pedig a gonosznak fiai." A jó mag azokat jelképezi, akiket Isten Igéje: az igazság szült. A konkoly azt a csoportot példázza, amely a tévelygés, a hamis elvek megtestesítője, gyümölcse. "Az ellenség pedig, aki a konkolyt vetette, az ördög." Sem Isten, sem angyalai soha nem vetnek egyetlen olyan magot sem, amely konkolyt terem. A konkolyt mindig Sátán - az Isten és ember ellensége - veti.

Krisztus szolgáit elkeseríti, ha észreveszik, hogy a gyülekezetben álhivők keverednek az igazak közé. Szeretnék megtisztítani a gyülekezetet. A gazda szolgáihoz hasonlóan kiszakítanák a konkolyt. De Krisztus ezt mondja nekik: "Nem. Mert amikor összeszeditek a konkolyt, azzal együtt netalán a búzát is kiszaggatjátok. Hagyjátok, hogy együtt nőjön mind a kettő az aratásig."(Máté 13-29)

Krisztus világosan megmondta, hogy a köztudottan vétkezőket ki kell zárni a gyülekezetből; de a jellem és az indítékok megítélését nem reánk bízta. Annál sokkal jobban ismer minket. Ha megpróbálnánk a gyülekezetből kiszakítani azokat, akiket álkeresztényeknek vélünk, biztosan követnénk el hibákat. Sokszor éppen azokat tartjuk reménytelen eseteknek, akiket Krisztus magához vonz. Ha gyarló ítélőképességünkre hallgatva járnánk el velük, talán reményük utolsó szikrájától is megfosztanánk őket. Számos olyan embert fog Isten elmarasztalni, aki ma hivőnek tartja magát. Sokan pedig ott lesznek a mennyben, akikről felebarátaik nem is feltételezték. Az ember a látszatból ítél, Isten pedig a szív alapján. A konkoly és a búza együtt nő az aratásig. Az aratás a kegyelemidő vége.

Krisztus példázata nem mások elítélésére és kárhoztatására tanít, hanem alázatra, és arra, hogy ne bízzunk önmagunkban. Nem minden mag jó, amit a földbe vetnek. Az a tény, hogy valaki a gyülekezet tagja, még nem bizonyítja kereszténységét.

Az éretlen, zöld konkoly kalásza nagyon hasonlított a búzáéhoz. Amikor azonban a szántóföld már fehérlett az aratásra váró kalászoktól, az értéktelen gyomnövények nem hasonlítottak a teli, érett kalászok súlya alatt hajladozó búzához. A kegyességet színlelő bűnösök egy ideig keverednek Krisztus igaz követőivel, és Sátán számít arra, hogy a kereszténység látszata sok embert megtéveszt. De a világ aratásakor semmi hasonlóság sem lesz a jó és rossz között. Lelepleződnek azok, akik a gyülekezet tagjai lettek ugyan, de nem léptek közösségre Krisztussal. 

Isten hagyja, hogy a konkoly a búza között nőjön, és élvezze a napsugár és az eső áldásait. De az aratáskor "megtértek és meglátjátok, hogy különbség van az igaz és a gonosz között, az Isten szolgája között és a között, aki nem szolgálja Őt" (Mal 3:18). Krisztus maga dönti el, hogy ki méltó a mennyei családhoz. Szavaink és cselekedeteink alapján ítél meg minket. A hitvallásnak semmi súlya sincs a mérlegen. Jellemünk dönti el örök sorsunkat. (E.G.W)

"Hasonlatos a mennyeknek országa a kovászhoz"

 

„Más példázatot is mondott nékik. Hasonlatos a mennyeknek országa a kovászhoz, amelyet vévén az asszony; három mérce lisztbe elegyítette, mígnem az egész megkelt.” (Mt 13:33)

A Megváltó ebben a példázatában a mennyek országát ábrázolja a kovásszal. Isten kegyelmének megelevenítő, átalakító erejét szemlélteti vele.., 

A bűnösnek el kell fogadnia Isten kegyelmét, hogy a dicsőség országába beleilleszkedhessen. A világ semmilyen kultúrája vagy iskolája nem képes a bűnbe süllyedt embert a Menny polgárává formálni. A megújító erő Istentől származik.., Amiképpen a liszttel összekevert kovász belülről kifelé hat, Isten kegyelme is a szív megújításával alakítja át az ember életét... 

A lisztbe rejtett kovász láthatatlanul megkeleszti az egész tésztát. Az igazság kovásza is titokban, csendben és állandóan alakítja a lelket. Az ember természetes hajlamait megszelídíti, és foglyul ejti. Új gondolatokat, új érzéseket, új indítékokat ébreszt benne, A jellem új mércéje tárul elé, Krisztus élete. A gondolkodása megváltozik, képességeit más irányban hasznosítja... A lelkiismerete felébred... 

Aki elfogadja Isten kegyelmét, annak szívében túlárad a szeretet Isten iránt és azok iránt, akikért Krisztus meghalt. Nem harcol az elismerésért. Kedves és figyelmes. Nem tartja sokra önmagát, de tele van reménységgel. Szüntelenül bízik Isten irgalmában és szeretetében... 

Krisztus kegyelme fékezze indulatainkat, irányítsa beszédünket! Munkájáról tanúskodik udvariasságunk, a testvérnek testvér iránti figyelmessége, a kedves, bátorító beszéd. Angyalok jelenléte érezhető az otthonunkban. Életünk kedves illatot áraszt, amely szent tömjénként száll fel Istenhez. A szeretet kedvességben, szelídségben, béketűrésben és engedékenységben fejeződik ki. Arckifejezésünk is más lesz. A bennük lakozó Krisztus fénye sugárzik azok arcán, akik szeretik öt, és megtartják parancsolatait... E változást látva, az angyalok elragadtatott örömmel éneket zengenek. A Menny örül, amikor az emberekben kirajzolódik Isten képmása. (E.G.W)

„Hasonlatos a mennyeknek országa a mustármaghoz"

„Hasonlatos a mennyeknek országa a mustármaghoz... amely kisebb ugyan minden magnál; de a mikor felnő, nagyobb a veteményeknél, és fává lesz, annyira, hogy reá szállanak az égi madarak, és fészket raknak az ágain.” (Mt 13:31-32)

A magban levő csíra az Isten által belehelyezett törvényszerűséget követve növekszik. Fejlődése nem emberi képességektől függ. Ez érvényes Krisztus országára is. Ez az ország új teremtés. Fejlődésének elvei ellentétesek az evilági országokat szabályozó elvekkel. A földi hatalmak nyers erőszak útján győznek, és uralmuk fenntartásának eszköze a fegyver. Az új birodalom alapítója a béke Fejedelme... Krisztus olyan elvet vés az emberi lélekbe, az igazság és igazságosság elvét, amellyel meghiúsítja a tévelygés és a bűn kialakulását... 

Krisztus országa is gyengének és jelentéktelennek látszott az indulásakor. Földi birodalmakhoz viszonyítva a legkisebbnek tűnt. A világ uralkodói szemében nevetséges volt, hogy Krisztus királynak mondja magát. A követőire bízott nagyszerű igazság azonban mennyei erővel ruházta fel azt a birodalmat, amelyről prédikáltak. És micsoda rohamosan nőtt, milyen messzire terjedt a befolyása! Amikor Krisztus ezt a példázatot elmondta, csak néhány egyszerű galileai képviselte az új birodalmat. Újra meg újra elhangzott, hogy az emberek ne társuljanak a Jézust követő, egyszerű lelkivilágú halászokhoz, mert szegények, és számuk nagyon kevés. De a mustármagnak fejlődnie kellett, és ágait az egész világra kiterjesztenie. Amikor a földi birodalmak, amelyeknek dicsősége elkápráztatta az embereket, elpusztulnak, Krisztus országa – a csodálatos, a mindent átfogó hatalom - akkor is megmarad.

A kegyelem is ilyen kicsiben kezdi munkáját az emberi szívben. Elhangzik egy szó, belevilágít egy fénysugár a lélekbe; olyan hatás éri, amely új életet sarjaszt. Ki mérheti fel a kegyelem munkájának gyümölcseit?!

Ma, az utolsó nemzedék idején a mustármagról szóló példázat diadalmas és teljes megvalósuláshoz jut. A parányi magból fa lesz. Az utolsó intő és kegyelmet hirdető üzenetet „minden nemzetségnek és ágazatnak és nyelvnek” (Jel,,14:6-14) meg kell hallania, „hogy a pogányok közül vegyen népet az Ő nevének” (ApCsel 15:14). És a Föld fényleni fog Isten dicsőségétől (lásd Jel 18:1). (E.G.W)

A magvető munkája

A magvető munkája hitből végzett munka. A mag csírázásának és növekedésének titkát a magvető nem értheti meg. De bízik azokban az erőkben, amelyek által Isten élteti a növényvilágot. A mag elvetésekor látszólag eldobja a drága gabonát, amely családja kenyere lehetne. Pedig csak azért mond le pillanatnyilag e hasznos dologról, hogy többet kapjon vissza helyette. A magot abban a reményben veti el, hogy a sokszorosát gyűjti majd be az aratás idején. Krisztus szolgáinak is az aratás reményében kell dolgozniuk.

Lehet, hogy a jó mag egy ideig észrevétlenül hever a hideg, önző, világot szerető szívben, jelét sem adva annak, hogy gyökeret vert. De aztán, amint Isten Lelke érinti azt a szívet, a rejtőző mag kipattan, és végül gyümölcsöt hoz Isten dicsőségére. Ebben az életben semmilyen munkáról nem tudhatjuk előre, hogy eredményes lesz-e vagy sem. Ezt a kérdést nem mi döntjük el. Mi csak dolgozzunk, és az eredményt bízzuk Istenre! "Reggel vesd el a te magodat, és este se pihentesd kezedet" (Préd 11:6). Az Istennel kötött magasztos szövetség kimondja, hogy "míg a föld lészen, vetés és aratás... meg nem szűnnek" (1 Móz 8:22). Ebben az ígéretben bízva szánt és vet a gazda. A mi bizalmunk se legyen kisebb a lelki magvetés közben! Higgyünk ígéretében: "Így lesz az én beszédem, amely számból kimegy, nem tér hozzám üresen, hanem megcselekszi, amit akarok, és szerencsés lesz ott, ahová küldöttem." "Aki vetőmagját sírva emelve megy tova, vigadozással jő elő, kévéit emelve" (Ésa 55:11; Zsolt 126:6).

A mag kicsírázása a lelki élet kezdetét ábrázolja; a növény növekedése pedig a keresztény növekedés csodálatosan szép példája. Ahogy a természet mutatja, úgy van a kegyelem világában is. Fejlődés nélkül nincs élet. A növény vagy fejlődik, vagy meghal. A keresztény életben való fejlődés éppoly csendes, észrevétlen, de állandó, mint a növény növekedése. Életünk tökéletes lehet a fejlődés minden szakaszában; és ha Isten szándéka valóra válik bennünk, akkor állandóan előrehaladunk. A megszentelődés az egész élet munkája. Ahogyan lehetőségeink tágulnak, gazdagodunk tapasztalatokban is, és ismeretünk növekszik. Alkalmasak leszünk felelősség hordozására, és érettségünk arányos lesz lehetőségeinkkel.

A növény fejlődik azáltal, hogy beépíti mindazt, amit Isten rendelt élete fenntartására. Gyökereit a földbe ereszti. Merít a napfényből, harmatból és esőből. Magába szívja a levegő éltető kincseit. Így kell a kereszténynek is a mennyeiekkel együttműködve fejlődnie. Érezve tehetetlenségünket, ragadjuk meg a mélyebb tapasztalatok szerzésére kínálkozó alkalmakat! Miként a növény gyökeret ereszt a talajban, nekünk is mélyen meg kell gyökereznünk Krisztusban. Ahogyan a növény magába szívja a napfényt, harmatot és esőt, mi is tárjuk ki szívünket a Szentlélek előtt! A munkát "nem erővel, sem hatalommal" kell végezni, "hanem az én lelkemmel! azt mondja a Seregeknek Ura" (Zak 4:6). Ha szívünkkel Krisztusra támaszkodunk, akkor "eljő hozzánk, mint az eső, mint a késői eső, amely megáztatja a földet". Az "Igazság. Napja"-ként kel fel nekünk, "és gyógyulás lesz az Ő szárnyai alatt". "Virágozni" fogunk, "mint a liliom". Megelevenedünk, "mint a búzamag", és virágzunk, "mint a szőlőtő" (Hós 6:3; Mal 4:2; Hós 14:6.8). Ha rendületlenül Krisztusra hagyatkozunk, akkor növekszünk, mígnem eljutunk a krisztusi érettségre.

Az énközpontú életben nem lehet növekedés, sem gyümölcstermés. Ha elfogadtad Krisztust személyes Megváltódnak, akkor igyekezz önmagadat elfelejtve másokon segíteni! Beszélj Krisztus szeretetéről és jóságáról! Végezz el minden kínálkozó feladatot! Érezz felelősséget másokért, és minden hatalmadban álló eszközzel igyekezz megmenteni az elveszetteket! Ha befogadod Krisztus Lelkét az önzetlen szeretet és másokért való szolgálat lelkét -, magad is növekszel és gyümölcsöt teremsz. A Lélek ajándékai beérnek jellemedben. Hited nő, meggyőződésed elmélyül, szereteted tökéletes lesz. Egyre jobban tükrözöd Krisztust mindenben, ami tiszta, nemes és szép.

Amíg a magból termés lesz

 Úgy van az Isten országa, mint mikor az ember beveti a magot a földbe. És alszik és fölkel éjjel és nappal; a mag pedig kihajt és felnő, ő maga sem tudja miképpen. Mert magától terem a föld, először füvet, azután kalászt, azután teljes buzát a kalászban. Mihelyt pedig a gabona arra való, azonnal sarlót ereszt reá, mert az aratás elérkezett. (Márk 4: 26-29)

A magvetőről szóló példázat számos kérdést vetett fel az emberekben. A hallgatók közül egyesek arra következtettek, hogy Krisztus nem fog földi birodalmat alapítani. Sok embert kíváncsivá tett, másokat elbizonytalanított. Látva tanácstalanságukat, Krisztus más példákat is mondott, hogy figyelmüket a földi birodalomról arra a munkára irányítsa, amelyet Isten hatalma végez a lélekben.

A gazda, aki "sarlót ereszt ... mert az aratás elérkezett", nem lehet más, mint Krisztus. Ő az utolsó nagy napon betakarítja a föld termését. A magvető azokat jelképezi, akik Krisztus követségében szolgálnak. A magról pedig azt olvassuk, hogy "kihajt és felnő, ő maga sem tudja miképpen". Ez utóbbi nem vonatkozik Isten Fiára. Krisztus nem alszik el, hanem éjjel és nappal figyeli, őrzi a reá bízottakat. Nem ismeretlen előtte, hogy miként fejlődik a mag.

A magról szóló példázat tanúsítja Isten munkáját a természetben. A mag önmagában hordja a csírázás képességét, amelyet Istentől kapott. Önmagától azonban nem hajt ki. Az embernek is megvan a szerepe a mag kifejlődésében. A talaj előkészítése, dúsítása és a mag elvetése az ő feladata. Neki kell a földet megművelnie. De van egy határ, amelyen túl semmit sem tehet. Semmilyen emberi erő vagy bölcsesség nem képes a magból előhozni az élő növényt. Ha az ember megtesz minden tőle telhetőt, akkor is Istenre van utalva, aki az aratást a maga mindenhatóságának csodálatos láncszemeivel fűzte a vetéshez.

A magban élet van, a talajban erő, de ha a Végtelen Hatalom nem munkálkodna éjjel és nappal, a mag nem hozna termést. A szomjas föld nedvességet vár a reá záporozó esőtől. A betemetett magnak a nap melegére és elektromosságára is szüksége van. Az életet, amelyet a Teremtő plántált bele, csak Ő tudja előhívni. Isten hatalma által nő minden mag, és fejlődik minden egyes növény.

"Mint a föld megtermi csemetéjét, és mint a kert kisarjasztja veteményeit, akként sarjasztja ki az Úr Isten az igazságot s a dicsőséget" (Ésa 61:11). Amilyen a földi, olyan a lelki magvetés is. A szív talajának előkészítése és a magvetés az igazság tanítójának feladata. De az a képesség, amely életet teremt, egyedül Istentől származik. Van egy határ, amelyet az ember nem léphet túl. Az Igét nekünk kell hirdetnünk, de az a hatalom, amely a lelket megeleveníti, igazzá teszi és hálaadásra indítja, nem a mienk. Emberi erőnél nagyobb az az erő, amelynek igehirdetésünket kísérnie kell. Csak Isten Lelke által lesz az Ige "élő és ható", örök életre megújító hatalommá. Ezt akarta Krisztus megértetni tanítványaival. Megmagyarázta nekik, hogy önmagukban semmi olyan képességük nincs, amellyel eredményessé tehetnék munkájukat. Csak Isten csodatevő hatalma által lesz Igéje hatékonnyá. (E.G.W)

A magvető példázata

Isten mindenkinek elébe tárja azt az igazságot, amely alapja egy szenvedés nélküli boldog életnek. Ezt az igazságot az emberek különböző képen fogadják. Ennek alapján Jézus a magvető példázatában négy nagy csoportot mutat be. A példázatban a magvető maga az Isten, a mag az Ő szava és igazsága, a talaj pedig maga az ember, aki vagy elfogadja Isten szavát vagy nem.

A példázat: "Ímé, a magvető kiméne vetni. És lőn vetés közben, hogy némely az út mellé esék, és eljövének az égi madarak és megevék azt. Némely pedig a köves helyre esék, a hol nem sok földje vala (a magnak), és hamar kikele, mivel nem vala mélyen a földben. Mikor pedig fölkelt a nap, elsűle, és mivelhogy nem volt gyökere, elszárada. Némely pedig a tövisek közé esék, és felnevekedének a tövisek és megfojták azt, és nem ada gyümölcsöt. Némely pedig a jó földbe esék; és ád vala nevekedő és bővölködő gyümölcsöt, és némely hoz vala harmincz annyit, némely hatvan annyit, némely pedig száz annyit." (Mk. 4:3-8)

Jézus azt a természeti képet használja, hogy miként viselkedik az elvetett mag különböző helyekre esve. Négy helyre eshet a mag ezek szerint:
1. út mellé
2. köves helyre
3. tövisek közé
4. jó földbe

A példázat magyarázata: "A magvető az ígét hinti. Az útfélen valók pedig azok, a kiknek hintik az ígét, de mihelyest hallják, azonnal eljő a Sátán és elragadja a szívökbe vetett ígét. És... a köves helyre vetettek azok, a kik mihelyst hallják az ígét, mindjárt örömmel fogadják, de nincsen ő bennük gyökere, hanem ideig valók (az ige hatásai); azután ha nyomorúság vagy háborúság támad az íge miatt, azonnal megbotránkoznak. A tövisek közé vetettek pedig azok, a kik az ígét hallják, de a világi gondok és a gazdagság csalárdsága és egyéb dolgok kívánsága közbejővén, elfojtják az ígét, és gyümölcstelen lesz. A jó földbe vetettek pedig azok, a kik hallják az ígét és beveszik, és gyümölcsöt teremnek, némely harmincz annyit, némely hatvan annyit, némely száz annyit." (Mk. 4:14-20)

Az út mellé esett mag azt az isteni szót jelenti, amelyiket az az ember halja, akit nem érdekel az. Ez az ember közömbösen elmegy az igazság mellett, sőt bosszantja, mert megfedi őt. Ahogy halja az igét, úgy el is felejti gyorsan, mert Sátán olyan "radírozó" gondolatokat gerjeszt benne, ami sokkal közelebb áll az ő szívéhez.

A köves helyre esett mag annak az embernek a szívébe vetett igét jelképezi, akit érdekel Isten szava, de saját maga akarja azt megvalósítani Isten segítsége nélkül. Ahogy a mag nem tud gyökeret ereszteni a kövekbe, úgy nem tud élő hit kialakulni a saját cselekedeteikben bízó emberekben. Azok az emberek, akik Isten helyett önmagukban bíznak, nem tudnak megszabadulni az önzés köveitől sohasem, így önzetlenség hiányában nem vállalnak valódi terheket az Isten ügyéért. Ezek a hit nélküli cselekedetek egy felszínes vallásosságot eredményeznek, melynek nincs üdvözítő ereje.

A tövisek közzé esett mag szintén egy olyan esetet ábrázol, ahol érdeklődésre talál Isten szava. Ám ez az ember nem az önbízás miatt vész el, hanem dédelgetett bűnei miatt. Minden szívben nő tövis, azaz olyan gond, gondolat és kívánság, amely Sátánhoz terel. Isten segítségével ezek kivétel nélkül legyőzhetők. A kérdés csak az, hogy valóban szabadulni akar e ezektől az ember. Aki őszintén átadja e dolgokat Isten kezébe, azokat Ő meg is szabadítja.
A tövisek közzé esett mag csoportjához tartoznak azok az emberek, akik elhiszik ugyan az igét, és hisznek a megváltásban, de életükön ez mit sem változtat. Helytelen és romboló szokásaiktól nem akarnak szabadulni, a jót tenni pedig nem tartják szükségesnek. Ahogy a növénytől a tövisek és a gazok elvonják a napfényt, a vizet és a tápanyagot, úgy vonja el ezektől az emberektől a helytelen lelkület a szükséges megszentelődés lehetőségét.

A jó földbe vetett mag eléri célját. A jó föld azokat ábrázolja, akik értik, őszintén hiszik és cselekszik az Isten tanácsait kivétel nélkül. Ezt jelenti az, hogy beveszik az igét teljes egészében. Ezek az emberek minden isteni szót, amelyet megértettek, meg is akarják valósítani az éltükben halogatás nélkül. Isten segítségével meg is valósítják ezeket mind.
Az hogy ki terem kevesebb, illetve több gyümölcsöt, az attól függ, hogy mennyire rendületlen az előretörés Isten útján, amelyben a másokért folytatott küzdelem a legfontosabb. Ám minden későn kidobott kövecske és tövis csökkenti valamelyest a gyümölcstermést, vagyis az üdvözültek számát.

A két legveszélyesebb út a "köves" és a "tövises" élet, mert önhitető, így saját magát csapja be az ember. Aki ezeken az utakon jár, az azt hiszi magáról, hogy az üdvösség felé menetel, és ha nem változtat minél hamarabb, akkor csak későn veszi észre, hogy a végső halálba tart útja.