(2Kor 8:1-5). Hírt adunk nektek, testvéreim, Istennek arról a kegyelméről, amelyet Makedónia gyülekezeteinek adott. (2) Mert a nyomorúság sok próbája között bőséges az ő örömük, és nagy szegénységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett. (3) Tanúskodom arról, hogy erejük szerint, sőt erejükön felül is önként adakoztak, (4) és erősen sürgetve kérték tőlünk, hogy a szentek iránti szolgálatban adakozással részt vehessenek. (5) És nemcsak azt tették, amit reméltünk, hanem először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk, az Isten akaratából. /RÚF/
A macedóniaiak pozitív hozzáállása több mindenben megmutatkozott.
Először: nagy örömmel adakoztak.(2Kor 8:2)
Pál megállapítja, hogy: „bőséges az örömük, és nagy szegénységükből a tisztaszívűség gazdagsága lett” (2Kor 8:2), /ÚRK/.
Később megemlíti, hogy: „a jókedvű adakozót szereti az Isten” (2Kor 9:7).
A „jókedvű” szó görög megfelelője egyedül itt fordul elő az Újszövetségben, bár ugyanebből a szócsaládból származó kifejezéssel találkozunk másutt is, például: „a könyörülő pedig jókedvvel”
(Róm 12:8), /RÚF/ ...a vigasztaló a vigasztalást, az adakozó szerénységgel, az elöljáró igyekezettel, a könyörülő pedig jókedvvel.
cselekedjen. Az ehhez a szócsaládhoz tartozó kifejezések a Biblián kívüli iratokban az öröm, a boldogság érzését közvetítik.
(2Kor 9:7). Mindenki úgy adjon, ahogyan előre eldöntötte szívében, ne kedvetlenül vagy kényszerűségből, mert „a jókedvű adakozót szereti Isten”. /RÚF/ versében a jókedvű adakozás arra utal, hogy az ember vonakodás nélkül ad.
Másodszor: nagylelkűen adtak. (2Kor 8:2) Mielőtt Pál említi a macedóniaiak nagylelkűségét, utal „nagy szegénységükre”. A „nagylelkűség”, „jószívűség” görög szava (haplotétosz) még kétszer előfordul 2Korinthus 8-9. fejezetében. Pál így fogalmaz:
„Hogy mindenben meggazdagodjatok a teljes jószívűségre” (2Kor 9:11),
ami azt jelenti: kaptunk, hogy adhassunk.
Később ezt írja:
„adakozó jószívűségetekért” (2Kor 9:13), /ÚRK/. Ebben a szakaszban a jószívvel történő adakozás Krisztus evangéliuma megvallásának egy formája.
Harmadszor: „erejükön felül is önként adakoztak” (2Kor 8:3) /RÚF/. Vagyis nem kényszer hatására tették, ami még inkább tiszteletre méltó, ha látjuk, hogy nem a feleslegükből adtak, pedig rendkívül korlátozottak voltak a forrásaik. Pál ugyanezt vonatkoztatja Tituszra is, aki kész volt ellátogatni Korinthusba: önként ment oda
(2Kor 8:17). Mert megkapta ugyan a bátorítást, de buzgóbb lévén, önként ment el hozzátok. /RÚF/
Negyedszer: azzal a tudattal adtak, hogy kiváltságuk az adakozás. (2Kor 8:4)
Ez a fajta hozzáállás abban mutatkozott meg, hogy kérték: ők is bekapcsolódhassanak a gyűjtésbe. „…esedezve kérték tőlünk azt a kiváltságot, hogy részt vehessenek a szenteket megsegítő szolgálatban” (2Kor 8:4), /ÚRK/
Ötödször: magukat teljesen Istennek szentelve vettek részt a gyűjtésben. (2Kor 8:5)
Pál így ír: „először önmagukat adták az Úrnak, és aztán nekünk” /RÚF/.
Amikor az ember átadja magát az Úrnak, ennek következtében mások szolgálatát is felvállalja. A macedóniaiak az anyagi támogatáson túlmenően is bekapcsolódtak a misszióba. Vagyis az adakozás, a nagylelkűség nem korlátozódik csupán a pénzre.
White idézet: A zsoltáros szavai: „A te szádnak törvénye jobb nékem, mint sok ezer arany és ezüst” (Zsolt 119:72) – olyan gondolatot jelent ki, ami nem csak vallásos szempontból igaz. Abszolút igazságot állít, amit az üzleti életben is elismernek. Még a mai világban is, ahol minden a pénzszerzésről szól, ahol a verseny nagyon kiélezett és a módszerek igen gátlástalanok, sokan elismerik, hogy az élet küszöbén álló fiatalembernek bármilyen pénzösszegnél nagyszerűbb kezdet az, ha becsületes, szorgalmas, mértékletes, tiszta és takarékos.
A becsületes üzletvezetés és a valódi siker alapja annak elismerése, hogy mindennek Isten a tulajdonosa. A mindenség Teremtője az eredeti tulajdonos. Mindnyájan az Ő sáfárai vagyunk. Mindent, amink van, Ő bízott ránk, hogy az Ő irányítása alapján használjuk.
Ez minden ember egyetemes kötelessége, és létünk minden területét magában foglalja. Akár felismerjük, akár nem, Isten sáfárai vagyunk, tőle kaptuk képességeinket és adottságainkat, Ő helyezett a világnak egy adott pontjára, hogy a tőle kapott munkát elvégezzük.
Isten kinek-kinek megszabta „a maga dolgát” (Mk 13:34), amire az adottságai képessé teszik, amiből a legnagyobb áldás származik önmaga és embertársai számára, és amivel a leginkább dicsőséget szerezhet Istennek.
Üzleti munkánk vagy másféle elhívásunk tehát része Isten nagy tervének, és amíg akarata szerint végezzük, addig Ő felelős az eredményekért. „Isten munkatársai vagyunk” (1Kor 3:9), és feladatunk iránymutatásainak a hűséges teljesítése. Ezért nincs helye az idegeskedésnek és az aggodalmaskodásnak. Helyette szorgalomra, hűségre, gondoskodásra, takarékosságra és tapintatra van szükség. Minden képességet a lehető legalaposabban ki kell használni. A sikeres eredmény azonban nem erőfeszítéseinktől függ, hanem Isten ígéretétől. Annak a szónak, ami Izráelt a pusztában táplálta, és életben tartotta Illést az éhség idején, ma is ugyan akkora ereje van. „Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy: Mit igyunk?” (Mt 6:31) …
Aki erőt ad az embernek a gazdagság megszerzéséhez, az ajándékkal együtt feladatot is adott. Mindabból, amink van, Isten egy bizonyos részt visszakér. A tized az Úré… „Hozzátok be a tizedet mind az én tárházamba” (Mal 3:10) – ez Isten parancsa. Itt nem háláról vagy bőkezűségről van szó, hanem csakis őszinteségről. A tized az Úré, és elrendeli, hogy adjuk vissza neki, ami az övé.
„A sáfároktól megkívántatik, hogy mindegyik hívnek találtassék.” (1Kor 4:2) Ha az őszinteség az üzleti élet egyik kulcsfontosságú elve, vajon nem kellene elismernünk Isten iránti kötelességünket, ami a többi elvnek is az alapja? – Lift Him Up, 304./old
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése