A bibliai időkben a prófétáknak gyakran kulcsszerepe volt Isten népe történelmében, központi helyet foglaltak el a közösség életében, a pozíciójuk erős, meghatározó volt.
Azonban a prófétai elhívás nehézségekkel járt. Általában nem volt könnyű a próféta élete, szomorúsággal, elutasítottsággal, meg nem értéssel és reményvesztettséggel tűzdelt.
Isten prófétái gyakran nem fogadták készségesen a prófétai tisztre szóló elhívásukat, ami nem is csoda. Akiknek örömmel kellett volna venniük az üzeneteiket, sokukkal élesen szembehelyezkedtek. Nem figyeltek Isten prófétáira, kinevették, megverték, bebörtönözték őket. Másokat megköveztek vagy vadásztak rájuk, mint vadállatokra. Többen közülük mártírhalált haltak.
Ma, ennek a nemzedéknek a tagjai az erőszak, a kapzsiság, az erkölcstelenség, a kizsákmányolás és mindenféle sátáni hatás özönében gyakran elutasítják, vagy csak figyelmen kívül hagyják a prófétai hangot. Isten arra szólít, hogy hallgassunk prófétái szavára, és mi legyünk a próféták útján kapott remény hírnökei.
Az elmúlt héten láttuk: Isten már az Édenben, a bűneset után azon munkálkodott, hogy újból kapcsolatot létesítsen az emberekkel. A történelem olyan emlékezetes időszakaival foglalkozunk, amikor Isten arra hívta el prófétáit, hogy újjászervezzék népét a bűnbe süllyedt világnak szóló üzeneteivel.
White idézet: Amióta az Úr először jelentette ki magát Anna Fiának, Sámuel prófétai elhívását az egész nemzet elismerte. Az Éli házának szóló isteni Figyelmeztetés hűséges átadása által – bármilyen félelmetes és megpróbáltató volt e kötelessége – Sámuel bizonyságát adta hűségének, mint Jehova hírnöke. „Az Úr vala ővele, és semmit az ő igéiből a földre nem hagy vala esni. És megtudá egész Izráel Dántól Beersebáig, hogy Sámuel az Úr prófétájául rendeltetett.” (1Sám 3:19-20)
Az izraeliták, mint nemzet, megmaradtak istentelenségük és bálványimádásuk állapotában, és büntetésképpen a filiszteusok uralma alá kerültek. Ez idő alatt Sámuel bejárta az ország városait és falvait, hogy a nép szívét atyái Istenéhez fordítsa; és ez az igyekezete nem maradt eredménytelen. Miután húsz évig szenvedtek ellenségeik elnyomása alatt, Izráel „…síránkozék az Úr után” (1Sám 7:2). Sámuel azt tanácsolta nekik: „…Ha ti teljes szíveitekből megtértek az Úrhoz, és eltávolítjátok magatok közül az idegen isteneket és Astarótot, és szíveteket elkészítitek az Úrnak, és csak néki szolgáltok: akkor megszabadít titeket a filiszteusok kezéből.” (1Sám 7:3)
A gyakorlati kegyességet és a szívbeli vallást tanították Sámuel napjaiban, amit Krisztus is tanított, amikor a földön járt. Krisztus kegyelme nélkül a vallás külső formája értéktelen volt a régi Izráel számára. Ugyanígy értéktelen a modern Izráelnek is.
Ma is szükséges az igazi, szívbeli vallás újraéledése, amit az ősi Izráel tapasztalt. Bűnbánat az első lépés, amit meg kell tennie annak, aki vissza akar térni Istenhez. Ezt senki sem teheti meg a másik helyett. Személyesen kell megalázni lelkünket Isten előtt, és elvetni bálványainkat. Ha megtettük mindazt, amit tehetünk, az Úr kijelenti nekünk szabadítását. – A Szentlélek eljő reátok, 261./old.
Isten megparancsolta Illésnek, hogy keressen utódot. Amikor a próféta elhaladt a szántóföld mellett, ahol Elizeus szántott, az ifjú vállára dobta a felszentelés palástját… Ez annak volt a jele, hogy Isten elhívta őt Illés utódjául… Elizeusnak számolnia kellett az áldozattal, és döntenie, hogy elfogadja-e vagy visszautasítja a hívást. Ha szíve az otthonához köti, és a vele járó előnyökhöz ragaszkodik, jogában áll otthon maradnia. Elizeus azonban megértette, mit jelent a hívás… Semmilyen világi előnyért nem akart lemondani arról a lehetőségről, hogy Isten hírnöke legyen. Nem akarta feláldozni azt a kiváltságot, hogy Isten szolgájának társa lehessen. Tétovázás nélkül elhagyta családját, amely szerette, hogy elkísérje a prófétát bizonytalan életútján…
Sokan különleges képességre vágynak, amellyel csodálatos munkát végezhetnének, közben szem elől tévesztik a kezük ügyében levő feladatokat, amelyeknek elvégzésével kellemessé tehetnék az életet… Az eredmény nem annyira a képességen, mint inkább a határozottságon és készségen múlik. Nem a ragyogó képességek tesznek alkalmassá arra, hogy megfelelően lássuk el munkánkat, hanem a mindennapi feladatok lelkiismeretes elvégzése, a megelégedettség, a mások sorsa iránti őszinte, képmutatás nélküli érdeklődés. A legszerényebb sorsúak között igazi kiválóság található. A szerető szívvel és hűséggel végzett mindennapi feladatok is kedvesek Isten előtt. – Conflict and Courage, 221./old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése