Csapások: bogarak (bögölyök), dögvész

 (2Móz 8:20-32). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Állj oda korán reggel a fáraó elé, amikor kimegy a vízhez, és mondd ezt neki: Így szól az Úr: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljon nekem! (21) Mert ha nem bocsátod el népemet, akkor én bögölyöket bocsátok rád, udvari embereidre, népedre és házaidra. Bögölyökkel telnek meg az egyiptomiak házai, sőt az a föld is, amelyen ők laknak. (22) De kivételt teszek azon a napon Gósen földjével, ahol az én népem tartózkodik, és ott nem lesznek bögölyök, hogy megtudd: Én, az Úr, itt vagyok az országban. (23) Így teszek különbséget az én népem és a te néped között. Holnap történik meg ez a jel. (24) Az Úr így is cselekedett: Tömegestül jöttek a bögölyök a fáraónak és udvari embereinek házaiba, úgyhogy egész Egyiptomban szenvedett a föld a bögölyök miatt. (25) Ekkor hívatta a fáraó Mózest és Áront, és ezt mondta: Menjetek, áldozzatok Isteneteknek itt az országban! (26) De Mózes azt felelte: Nem volna helyes így cselekednünk, mert utálatos az egyiptomiaknak az, amit mi Istenünknek, az Úrnak áldozunk. Hiszen ha olyasmit áldozunk, ami az egyiptomiak szerint utálatos, megköveznek bennünket. (27) Kimegyünk háromnapi járóföldre a pusztába, hogy ott áldozzunk Istenünknek, az Úr nak, ahogyan megparancsolta nekünk. (28) Akkor ezt mondta a fáraó: Én elbocsátalak benneteket, hogy a pusztában áldozzatok Isteneteknek, az Úrnak. Csak nagyon messze ne menjetek! Könyörögjetek értem! (29) Mózes így felelt: Én most kimegyek tőled, könyörgök az Úrhoz, és holnap eltávoznak a bögölyök a fáraóról, udvari embereiről és népéről. De ne csapjon be többé minket a fáraó azzal, hogy nem bocsátja el a népet áldozni az Úrnak! (30) Azután kiment Mózes a fáraótól, és könyörgött az Úrhoz. (31) Az Úr pedig Mózes szava szerint cselekedett: Eltávolította a bögölyöket a fáraóról, udvari embereiről és népéről, úgyhogy egy sem maradt. (32) De ezúttal is konok maradt a fáraó szíve, és nem bocsátotta el a népet. 

2Móz 9:1-12. Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Menj be a fáraóhoz, és így beszélj vele: Így szól az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljon nekem! (2) Mert ha nem akarod elbocsátani, és még mindig visszatartod őket, (3) akkor megveri az Úr keze a mezőn levő jószágodat: a lovakat, szamarakat, tevéket, marhákat és juhokat igen nagy dögvésszel. (4) De különbséget tesz az Úr Izráel jószága és az egyiptomiak jószága között, és egy sem hullik el abból, ami Izráel fiaié. (5) Az időpontot is megszabta az Úr: Holnap cselekszi meg az Úr ezt a dolgot az országban. (6) Másnap meg is cselekedte ezt az Úr, és elhullott az egyiptomiak összes jószága. De Izráel fiainak jószágából egy sem hullott el. (7) A fáraó oda is küldött, és kitűnt, hogy Izráel fiainak a jószágából egy sem hullott el. De konok volt a fáraó szíve, és nem bocsátotta el a népet. (8) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak: Vegyetek egy tele marok kemencekormot, és szórja azt Mózes az ég felé a fáraó szeme láttára! (9) Porfelhővé válik az egész Egyiptom fölött, és hólyagos fekélyeket támaszt az embereken és állatokon egész Egyiptomban. (10) Vették azért a kemencekormot, odaálltak a fáraó elé, és Mózes az ég felé szórta azt. Ekkor hólyagos fekélyek támadtak az embereken és állatokon. (11) A mágusok már oda sem tudtak állni Mózes elé a fekélyek miatt, mert fekélyek támadtak a mágusokon is meg minden egyiptomin. (12) De megkeményítette az Úr a fáraó szívét, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta Mózesnek az Úr. /RÚF/

Az egyiptomi Uatchit a mocsári legyek istene volt, Kheprit pedig (a felkelő nap, a teremtés és az újjászületés istene) szkarabeuszbogár fejjel ábrázolták. Ezeket az „isteneket” legyőzte az Úr. A beszámoló szerint ettől a csapástól az egyiptomiak szenvedtek, de a héberek védelmet élveztek (2Móz 8:20-24), és a további csapások már nem érintették az izraelitákat.  

Mindezzel tehát Isten a fáraó tudomására akarta hozni, hogy „én vagyok az Úr ezen a földön”. (2Móz 8:22)  

A fáraó alkudozni kezdett. A nyomás egyre nőtt. Hajlandó volt elengedni Izraelt, hogy imádja Istent és áldozatot mutasson be neki, de csak Egyiptom földjén (2Móz 8:25). Az általa szabott feltételek lehetetlenek voltak, mert Egyiptomban bizonyos állatokat szentnek tartottak, és a feláldozásuk a héberek elleni erőszakhoz vezethetett volna, azonkívül Isten tervével sem egyezett. Ekkor jött a következő csapás (2Móz 9:1-7), ami a haszonállatokat sújtotta. Hathort, a szerelem és a védelem egyiptomi istennőjét tehénfejjel ábrázolták. Ápisz, a bikaisten szintén igen népszerű volt, az ókori Egyiptomban nagy tiszteletnek örvendett. Az ötödik csapás tehát még más fő istenek felett is győzelmet aratott, amikor az egyiptomi haszonállatok elpusztultak. A hatodik csapás (2Móz 9:8-12) Ízisz, az orvoslás, a varázslás és a bölcsesség istennőjének teljes vereségét mutatta, de olyan istenekét is, mint Szehmet (a háború és a járványok istennője), valamint Imhotep (az orvoslás és a gyógyítás istene). Nem tudták megvédeni a tisztelőiket. A helyzet iróniája, hogy mivel annyira szenvedtek a mágusok és a varázslók is, nem tudtak megjelenni az udvarban. Ez is azt mutatja, hogy tehetetlenek voltak az ég és a föld Teremtőjével szemben. A tíz csapásról szóló történetben itt olvassuk először, hogy „az Úr megkeményítette a fáraó szívét” (2Móz 9:12), /ÚRK/. Még ha zavaró is lehet ez a kifejezés, összefüggésében nézve kitűnik belőle: az Úr engedi, hogy learassuk folyamatos elutasításának gyümölcseit.  

White idézet: Az állatisteneket is imádó egyiptomiak előtt megbocsáthatatlan bűnnek számított bizonyos állatok leölése. Ha egy ilyen bálványt, akár tévedésből is leöltek, ezt csak az elkövető életének feláldozásával lehetett kiengesztelni. Mózes közölte a fáraóval, hogy az izraeliták nem mutathatnak be állatáldozatot Egyiptomban, az egyiptomiak előtt, mert a helyiek szemében szentnek tartott állatokat is fel kell áldozniuk. Javasolta, hogy menjenek el háromnapi járóföldre a pusztába. Ezt a fáraó elfogadta, mivel épp Isten büntetése sújtott rá. „És monda a Faraó: Én elbocsátlak titeket, hogy áldozzatok a ti Uratoknak Istenteknek a pusztában, csak nagyon messze ne távozzatok; imádkozzatok érettem. Mózes pedig monda: Ímé én kimegyek tetőled és imádkozom az Úrhoz és eltávoznak az ártalmas bogarak a Faraótól és az ő szolgáitól és az ő népétől holnap; csak megint el ne ámítson a Faraó, hogy el ne bocsássa a népet áldozni az Úrnak. És kiméne Mózes a Faraótól és imádkozék az Úrhoz. És az Úr Mózes beszéde szerint cselekedék; s eltávozának az ártalmas bogarak a Faraótól, szolgáitól és népétől; egy sem marada. De a Faraó ezúttal is megkeményíté az ő szívét és nem bocsátá el a népet.” 

Az Úr pedig megparancsolta Mózesnek és Áronnak, hogy járuljanak újból a fáraó elé: „Menj a Faraóhoz és beszélj vele: Ezt mondja az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem.” Továbbá közölniük kellett, hogy ha nem bocsátja el a népet, akkor döghalált küld az állataikra. „De különbséget tesz az Úr az Izráel barmai között és Égyiptom barmai között, és mindabból, ami Izráel fiaié, egy sem vész el.” A döghalál elpusztította az egyiptomiak barmait, a héberek állatai azonban nem pusztultak el. A hírnökök elmondták a fáraónak, hogy az izraeliták barmait nem érintette a döghalál. A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem bocsátotta el Izraelt. – Spiritual Gifts, 3. köt., 211./old. 

Az első három csapás

 

Az egyiptomi tíz csapás célkeresztjében nem az egyiptomi nép volt, hanem az isteneik, és mindegyik legalább egyet eltalált közülük.

(2Móz 7:14-29). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Konok a fáraó szíve, nem akarja elbocsátani a népet. (15) Menj el a fáraóhoz reggel, amikor kimegy a vízhez! Állj eléje a Nílus partján, és vedd kezedbe azt a botot, amely kígyóvá változott! (16) Ezt mondd neki: Az Úr, a héberek Istene küldött engem hozzád ezzel az üzenettel: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljanak nekem a pusztában! – de te nem hallgattál rám mindeddig. (17) Így szól azért az Úr: Ebből tudod meg, hogy én vagyok az Úr: A kezemben levő bottal ráütök a Nílus vizére, és az vérré változik. (18) A Nílusban a halak elpusztulnak, a Nílus pedig megbüdösödik, úgyhogy az egyiptomiak nem tudnak majd vizet inni a Nílusból. (19) Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Mondd Áronnak: Vedd a botodat, és nyújtsd ki a kezedet Egyiptom vizei fölé, folyói és csatornái, tavai és valamennyi víztározója fölé, hogy vérré válja nak. Legyen vér Egyiptom egész földjén, még a fa- és a kőedényekben is! (20) Mózes és Áron úgy cselekedett, ahogyan az Úr parancsolta. Fölemelte a botját a fáraó és udvari emberei szeme láttára, ráütött a Nílus vizére, és a Nílus vize mind vérré változott. (21) A Nílus halai elpusztultak, a Nílus megbüdösödött, úgyhogy az egyiptomiak nem tudtak inni a Nílus vizéből. Vér volt Egyiptom egész földjén. (22) De Egyiptom mágusai is ugyanezt tették titkos mesterségükkel, ezért a fáraó szíve kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (23) A fáraó sarkon fordult és hazament; nem vette szívére a dolgot. (24) Az egyiptomiak pedig mind elkezdtek ivóvízért ásni a Nílus környékén, mert nem tudtak inni a Nílus vizéből. (25) És ez így ment hét napig, miután megverte az Úr a Nílust. /RÚF/ 

 (2Mózes 8:1-15). Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Mondd Áronnak, hogy nyújtsa ki kezét botjával együtt a folyók, a csatornák és a tavak fölé, és hozza föl a békákat Egyiptom földjére! (2) Áron kinyújtotta kezét Egyiptom vizei fölé, mire feljöttek a békák, és ellepték Egyiptom földjét. (3) De a mágusok is így cselekedtek titkos mesterségükkel, és békákat hoztak föl Egyiptom földjére. (4) Ekkor hívatta a fáraó Mózest és Áront, és azt mondta: Könyörögjetek az Úrhoz, hogy távolítsa el a békákat rólam és népemről! Én pedig elbocsátom a népet, hogy áldozzon az Úrnak. (5) Mózes azt felelte a fáraónak: Tetszésedre bízom, hogy amikor könyörgök érted, udvari embereidért és népedért, mikorra kérjem, hogy nálad és a házaidban pusztuljanak ki a békák, és csak a Nílusban maradjanak meg. (6) Holnapra – felelte a fáraó. Mózes ezt mondta: Úgy lesz, ahogyan mondod, hogy megtudd: nincs hasonló a mi Istenünkhöz, az Úrhoz. (7) Eltávoznak a békák tőled, házaidból, udvari embereidtől és népedtől, és csak a Nílusban maradnak meg. (8) Mózes és Áron kijött a fáraótól. Mózes azután az Úrhoz kiáltott a békák miatt, amelyeket a fáraóra küldött. (9) Az Úr pedig Mózes szava szerint cselekedett: kipusztultak a békák a házakból, az udvarokból és a mezőkről. (10) Akkor halomba hányták őket: egyik rakás a másikat érte, és bűzlött az egész ország. (11) Amikor a fáraó látta, hogy enyhült a baj, konok maradt a szíve, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (12) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Mondd meg Áronnak: Nyújtsd ki a botodat, és üss rá a föld porára, hogy az szúnyoggá váljék Egyiptom egész földjén! (13) Így is cselekedtek. Áron kinyújtotta a kezét botjával együtt, és ráütött a föld porára. Ekkor szúnyog lepett el embert és állatot. A föld összes pora szúnyoggá változott egész Egyiptomban. (14) A mágusok is meg akarták tenni titkos mesterségükkel, hogy szúnyogokat hozzanak elő, de nem tudták. Szúnyog lepett el tehát embert és állatot. (15) Ekkor azt mondták a mágusok a fáraónak: Isten ujja ez! A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr.  

Isten közölte Mózessel, hogy nehéz, majdhogynem lehetetlen lesz a tárgyalás a fáraóval (2Móz 7:14). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Konok a fáraó szíve, nem akarja elbocsátani a népet. /RÚF/, de be akarta mutatni magát a fáraónak és az egyiptomiaknak. Ezért eldöntötte: úgy lép kapcsolatba velük, hogy megérthessék. A hébereknek is a javára válik ez a konfrontáció, mert még jobban megismerik a saját Istenüket.  

Az első csapás Hápira, a Nílus istenére irányult (2Móz 7:17-25). Az élet Egyiptomban a Nílus vizétől függött. Ahol víz van, ott élet van. A víz éltető elem, az egyiptomiak ezért találták ki Hápi istent, akit életadóként imádtak. 

Természetesen csakis az élő Isten az élet Forrása, mindenek Teremtője, így a vízé és az ételé is. 

 (1Móz 1:1-2, 20-22). Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. (2) A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. (20) Azután ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élőlények nyüzsgésétől, és repdessenek madarak a föld felett, az égbolt alatt! (21) És megteremtette Isten a nagy víziállatokat, a vizekben nyüzsgő különféle úszó élőlényeket és a különféle madarakat. És látta Isten, hogy ez jó. (22) Azután megáldotta őket Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizét; a madarak is sokasodjanak a földön! /RÚF/;

 (Zsolt 104:27-28). Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt. (28) Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal. /RÚF/;

 (Zsolt 136:25). Ő ad eledelt minden élőlénynek, mert örökké tart szeretete. /RÚF/; 

(Jn 11:25). Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; /RÚF/; 

(Jn 14:6). Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam. /RÚF/

 A víz vérré változtatása az élet halállá változtatását szimbolizálta. Hápi nem adhatott életet és nem is védhette azt meg. Erre csak az Úr hatalma képes.  

Ezután Isten újabb lehetőséget adott a fáraónak. A Nílusból ekkor nem élet fakadt, hanem békák jöttek elő. Ez a csapás közvetlenül Heqetet, a békaistennőt célozta meg (2Móz 8:1 15). Az egyiptomiak féltek a békáktól, undorodtak, iszonyodtak tőlük, meg akartak szabadulni tőlük. A csapás megszűnésének pontos ideje azt mutatta, hogy Isten hatalma állt e csapás mögött is.  

A harmadik csapás leírása a legrövidebb [Itt is csúszás van a RÚF miatt:] 

(2Móz 8:16-19. 12-16 )Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Mondd meg Áronnak: Nyújtsd ki a botodat, és üss rá a föld porára, hogy az szúnyoggá váljék Egyiptom egész földjén! (13) Így is cselekedtek. Áron kinyújtotta a kezét botjával együtt, és ráütött a föld porára. Ekkor szúnyog lepett el embert és állatot. A föld összes pora szúnyoggá változott egész Egyiptomban. (14) A mágusok is meg akarták tenni titkos mesterségükkel, hogy szúnyogokat hozzanak elő, de nem tudták. Szúnyog lepett el tehát embert és állatot. (15) Ekkor azt mondták a mágusok a fáraónak: Isten ujja ez! A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (16) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Állj oda korán reggel a fáraó elé, amikor kimegy a vízhez, és mondd ezt neki: Így szól az Úr: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljon nekem! /RÚF/ 

Nem világos, hogy miféle bogarakról van itt szó (héberül kinnim) – szúnyogokról, kullancsokról, tetvekről? Ekkor az egyiptomi földisten, Geb került a célkeresztbe. Isten a föld porából (ez a kifejezés a bibliai teremtéstörténetre emlékeztet) tetveket hozott elő, amelyek ellepték az egész országot. Mivel a varázslók nem tudták utánozni ezt a csodát (csak Isten képes életet teremteni), kijelentették: „Az Isten ujja ez” (2Móz 8:19). Ennek ellenére a fáraó továbbra is hajthatatlan maradt.  

White idézet: Noha úgy tűnt, hogy Mózeshez és Áronhoz hasonlóan a varázslóknak is sikerül békákat előhívni, eltüntetni viszont már nem tudták azokat. Amikor rájöttek, hogy nem tudnak véget vetni a csapásnak, a fáraó megalázva érezte magát, és azt követelte, hogy Mózes és Áron könyörögjön az Úrhoz az érdekében, és távolítsa el a csapást. Csak most kezdett el megtanulni valamit arról az Istenről, akit véleménye szerint már ismert. Mózes és Áron közölték a fáraóval, hogy nem varázslat vagy saját erejük által hívták elő a békákat, hanem az élő Isten tette ezt hatalma által, és csak Ő tudja megszüntetni a csapást. Mindeddig a fáraó diadalmaskodott Mózes és Áron fölött, hiszen varázslóinak is sikerült hasonló csodákat előidézniük. Most viszont épp ő kérlelte Mózest, hogy könyörögjön az Úrhoz az érdekében. Mózes emlékeztette őt fennhéjazó magatartására, amellyel büszkélkedett a varázslói megvalósításairól, és megkérdezte a fáraótól, hogy hová lett a dicsősége és hová lett a varázslók ereje, hogy nem tudják megszüntetni a csapást.  

Az Úr meghallgatta Mózes imáját, és véget vetett a csapásnak. Amikor a király látta, hogy megszabadult a bajból, újból eltökélte, hogy nem bocsátja el Izrael népét. Isten parancsára Mózes és Áron a föld porából hoztak elő tetveket Egyiptom földjére. A fáraó hívatta a varázslókat, és elrendelte, hogy ők is ugyanezt tegyék, de nem voltak képesek rá. Isten szolgái, Mózes és Áron, mennyei parancsara tettek csodát. Sátán szolgái, a varázslók, az ördög parancsára próbáltak csodát tenni, de nem jártak sikerrel. Amikor látták, hogy nem tudnak tetveket előhozni, „mondák az írástudók a Faraónak: Az Isten ujja ez. De kemény maradt a Faraó szíve, és nem hallgattak reájuk; amint mondotta vala az Úr.” – Spiritual Gifts, 3. köt., 208-209./old.  

Ki keményítette meg a fáraó szívét?

(2Móz 7:3, 13-14, 22). Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, és bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén, (13) A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (14) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Konok a fáraó szíve, nem akarja elbocsátani a népet. (22) De Egyiptom mágusai is ugyanezt tették titkos mesterségükkel, ezért a fáraó szíve kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan meg mondta az Úr. (23) A fáraó sarkon fordult és hazament; nem vette szívére a dolgot. /RÚF/

Mózes második könyve kilencszer tulajdonítja Istennek a fáraó szívének megkeményedését, 

(2Móz 4:21). Mert ezt mondta az Úr Mózesnek: Amikor visszamégy Egyiptomba, ügyelj arra, hogy megtedd a fáraó előtt mindazokat a csodákat, amelyekre képessé tettelek. Én ugyan megkeményítem a szívét, és nem akarja majd elbocsátani a népet /RÚF/; 

 (2Móz7:3); Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, és bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén, /RÚF/

(2Móz 9:12). De megkeményítette az Úr a fáraó szívét, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta Mózesnek az Úr. /RÚF/; 

(2Móz 10:1, 20, 27). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Menj be a fáraóhoz, mert én tettem konokká a szívét, valamint udvari emberei nek a szívét, hogy ezeket a jeleket véghezvigyem közöttük. (20) De megkeményítette az Úr a fáraó szívét, úgyhogy nem bocsátotta el Izráel fiait. (27) De megkeményítette az Úr a fáraó szívét, úgyhogy nem akarta elbocsátani őket. /RÚF/

 (2Móz 11:10). Mózes és Áron tehát véghezvitte mindezeket a csodákat a fáraó előtt, de az Úr megkeményítette a fáraó szívét, és nem bocsátotta el országából Izráel fiait. /RÚF/; 

(2Móz 14:4, 8). Én pedig megkeményítem a fáraó szívét, hogy üldözőbe vegye őket, és megmutatom dicsőségemet a fáraón és egész haderején. Akkor megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr. És így cselekedtek. (8) Az Úr megkeményítette a fáraónak, Egyiptom királyának a szívét, és az üldözőbe vette Izráel fiait. De Izráel fiai kivonultak az Úr kezének oltalma alatt. /RÚF/

(Róm 9:17-18.) Mert így szól az Írás a fáraóhoz: „Éppen azért emeltelek trónra, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.” (18) Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít. /RÚF/], viszont szintén kilenc alkalommal azt olvassuk, hogy a fáraó keményítette meg a saját szívét.

(2Móz 7:13-14, 22). A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (14) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Konok a fáraó szíve, nem akarja elbocsátani a népet. (22) De Egyiptom mágusai is ugyanezt tették titkos mesterségükkel, ezért a fáraó szíve kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. /RÚF/; 

(2Móz 8:15), (11) 19 (15), 32. Ekkor azt mondták a mágusok a fáraónak: Isten ujja ez! A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (11) Amikor a fáraó látta, hogy enyhült a baj, konok maradt a szíve, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (15) Ekkor azt mondták a mágusok a fáraónak: Isten ujja ez! A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (28) De ezúttal is konok maradt a fáraó szíve, és nem bocsátotta el a népet. /RÚF/; 

(2Móz 9:7, 34-35). A fáraó oda is küldött, és kitűnt, hogy Izráel fiainak a jószágából egy sem hullott el. De konok volt a fáraó szíve, és nem bocsátotta el a népet. (34) De amikor a fáraó látta, hogy megszűnt az eső, a jég és a mennydörgés, visszaesett vétkébe, és konok maradt a szíve neki is meg udvari embereinek is. (35) Megkeményedett a fáraó szíve, és nem bocsátotta el Izráel fiait, ahogyan megmondta az Úr Mózes által. /RÚF/

Tehát ki keményítette meg a fáraó szívét? Isten, vagy maga a fáraó? 

 A kivonulás történetében fontos a tíz csapással kapcsolatban, hogy az első öt csapás során csakis a fáraó keményítette meg a saját szívét, ez tőle indult el. A hatodik csapástól kezdődően azonban a bibliaszövegek azt mutatják, hogy Isten keményítette meg a fáraó szívét (2Móz 9:12). Ez azt jelenti, hogy Isten megerősítette vagy elmélyítette a fáraó saját döntését, szándékos cselekedetét, amint ezt Isten előre megmondta Mózesnek. (2Móz 4:21) 

 Vagyis Isten azért küldte a csapásokat, hogy segítsen a fáraónak megtérni és kiszabadulni a sötétségből, a téves gondolkodásból. Isten nem teremtett új gonoszságot a fáraó szívében, hanem egyszerűen csak engedte, hogy a saját veszedelmes indítékainak a hatalma alatt maradjon. Isten kegyelmének korlátozó ereje nélkül maradt, tehát Isten meghagyta a saját gonoszságában. 

(Róm 1:24-32). Ezért kiszolgáltatta őket Isten szívük vágyaiban a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét. (25) Az ilyenek Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, és a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mind örökké. Ámen. (26) Ezért kiszolgáltatta őket Isten gyalázatos szenvedélyeiknek: mert asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, (27) ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt ébredt vágy bennük: férfiak férfiakkal fajtalankodnak, de el is veszik tévelygésük méltó büntetését önmagukban. (28) És mivel nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben, Isten kiszolgáltatta őket megbízhatatlan gondolkodásuknak, hogy azt tegyék, ami nem illik. (29) Tele vannak mindenféle hamissággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszasággal, tele irigységgel, gyilkos indulattal, viszálykodással, csalással, rosszindulattal; besúgók, (30) rágalmazók, isten gyűlölők, gőgösek, fennhéjázók, dicsekvők, találékonyak a rosszban, szüleiknek engedetlenek, (31) kíméletlenek, szószegők, szeretetlenek és irgalmatlanok. (32) Ezek ismerik ugyan Isten igazságos rendjét, amely szerint halálra méltók, akik ilyeneket tesznek; mégis nemcsak teszik ezeket a dolgokat, hanem azokkal is egyetértenek, akik ilyeneket tesznek. /RÚF/

A fáraónak megvolt a szabad akarata – választhatott Isten mellett vagy ellen –, és Isten ellen döntött. 

 A tanulság nyilvánvaló. Isten megadta nekünk a választás képességét a helyes és helytelen, jó és rossz, engedelmesség és engedetlenség között. Lucifer a mennyben, Ádám és Éva az Édenben, a fáraó Egyiptomban, ma pedig mi – bárhol is legyünk, vagy az életet, vagy a halált választjuk. 

(5Móz 30:19). Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, mert elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is! /RÚF/

Egy hasonlattal élve, képzeljük el, hogy a nap sugarai a vajat és az agyagot is érik. A vaj elolvad, az agyag megkeményedik. A nap melege mindkét esetben egyforma, mégis kétféle reakciót látunk, eltérő következménnyel. A hatás az anyagtól függ. A fáraó esetében mond hatjuk, hogy a végkimenetel azon múlt, hogyan viszonyult a fáraó a szívében Istenhez és a népéhez.

White idézet:  A fáraó nem hallgatott Mózes és Áron figyelmeztetéseire, semmibe vette szavaikat, ám mégsem lett megengedve, hogy ártson nekik. „Mózes és Áron pedig úgy cselekedének, amint az Úr parancsolta vala. És felemelé a vesszőt és megsujtá a vizet, amely a folyóban vala a Faraó előtt és az ő szolgái előtt, és mind vérré változék a víz, amely a folyóban vala.” A csapás hét napig tartott, de a király még ekkor sem alázkodott meg, hanem megkeményítette a szívét. Mózest és Áront utasította Isten, hogy mielőtt a csapások lesújtanak, pontos leírást közöljenek minden csapás jellegéről és hatásairól a fáraóval, hogy legyen lehetősége a büntetés elkerülésére, ha úgy dönt, hogy elbocsátja Izraelt. Viszont, ha nem hallgat az isteni parancsra, akkor lesújt rá a büntetés. – Spiritual Gifts, 3. köt., 206-207./old.

A bot kígyóvá változik

 (2Móz 7:8-15). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak: (9) Ha így szól hozzátok a fáraó: Tegyetek valami csodát! – akkor mondd Áronnak: Vedd a botodat, és dobd a fáraó elé, hogy kígyóvá változzon! (10) Bement azért Mózes és Áron a fáraóhoz, és úgy cselekedtek, ahogyan az Úr parancsolta. Áron odadobta a botját a fáraó és udvari emberei elé, és az kígyóvá változott. (11) Akkor a fáraó is hívatta a bölcseket és varázslókat, és azok, Egyiptom mágusai is ugyanazt tették a maguk titkos mesterségével: (12) mindegyikük oda dobta a botját, és azok kígyóvá változtak. De Áron botja elnyelte az ő botjaikat. (13) A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (14) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Konok a fáraó szíve, nem akarja elbocsátani a népet. (15) Menj el a fáraóhoz reggel, amikor kimegy a vízhez! Állj eléje a Nílus partján, és vedd kezedbe azt a botot, amely kígyóvá változott! /RÚF/

A következő csaták az élő Isten és az egyiptomi „istenek” között zajlottak. A fáraó önmagát is az istenek közé sorolta, ami csak súlyosbította a helyzetet. Az Úr nem az egyiptomiakkal és tulajdonképpen nem is Egyiptommal, hanem az isteneikkel, a hitvilágukkal harcolt (az egyiptomiak ezerötszáznál is több istent imádtak). A bibliai szöveg egyértelmű: „Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én, az Úr”. (2Móz 12:12) Az Írás ezt később is kiemelte, Izrael Egyiptomból való kivonulásának elbeszélésében: „az Úr ítéletet tartott isteneiken” (4Móz 33:4), RÚF 

Az egyiptomi istenek feletti ítéletet jól példázza a kígyóvá vált bot csodája. (2Móz 7:9 12) Egyiptomban Wadjet istent kobraként ábrázolták és AlsóEgyiptom legfőbb urának tekintették. A kobra jelképe ott volt a fáraó koronáján, hatalma, istensége, királysága és isteni tekintélye szimbólumaként. Hitük szerint ez az istenség mérget lövell az ellenségeire, és a fáraót a szent kígyó vezeti át a túlvilágba.  

Amikor Áron botja kígyóvá vált, majd a fáraó előtt lenyelte a többi kígyót, megmutatkozott az élő Isten hatalma az egyiptomi mágia és varázslás fölött. Áron és Mózes nemcsak legyőzte, hanem még a kezébe is fogta a fáraó hatalmának szimbólumát. (2Móz 7:12, 15) A küzdelem kezdetén megmutatkozott Isten hatalma és uralma Egyiptom felett. Az Istent képviselő Mózesnek nagyobb volt a tekintélye és a hatalma, mint a fáraó „istennek”. 

 Szintén jelentős, hogy az ókori egyiptomiak szentnek tartották, dicsőítették és imádták a kígyóistent, Nehebkaut („aki befogja a lelkeket”). Az egyiptomi mitológia szerint a kígyóistennek nagy volt a hatalma, mert hét kobrát lenyelt. Isten tehát azt közölte az egyiptomiakkal, hogy neki, nem pedig a kígyóistennek van a legfőbb hatalma és tekintélye. Az emlékezetes konfrontáció után azonnal és határozottan megérthették ezt az üzenetet.

White idézet: Úgy tűnt, hogy a varázslóknak is sikerül hasonló csodákat tenni, mint amilyeneket Isten tett Mózes és Áron keze által. Viszont ők nem tudtak a pálcáikból igazi kígyókat varázsolni, hanem a nagy csaló segítségével csupán szemfényvesztéssel keltették azt a látszatot, hogy kígyónak tűnjenek a pálcák, így akarták meghamisítani Isten munkáját. Sátán segítette szolgáit, hogy szembeszálljanak a Magasságossal, és az embereket becsapva lázadást szítsanak közöttük. A fáraó bele akart kapaszkodni a legapróbb bizonyítékba is, amit megszerezhetett, csakhogy igazolhassa az isteni művel szembeni álláspontját. Közölte Isten szolgáival, hogy a varázslói is meg tudják tenni ezeket a csodákat. A különbség viszont az volt, hogy egyik Isten műve volt, a másik pedig a Sátáné. Egyik igaz volt, a másik pedig hamis. – Spiritual Gifts, 3. köt., 205-206./old.  

Mózes próféta szerepe Áron mellett

 

(2Móz 6:28-30). Amikor az Úr Egyiptom földjén beszélt Mózessel, (29) így szólt az Úr Mózeshez: Én vagyok az Úr! Mondd meg a fáraónak, Egyiptom királyának mindazt, amit én mondok neked! (30) Mózes azonban így beszélt az Úr előtt: Hiszen én még a beszédben is ügyetlen vagyok! Hogyan hallgatna rám a fáraó? /RÚF/ 

(2Móz 7:1-7). Az Úr azt mondta Mózesnek: Lásd, olyanná teszlek a fáraó előtt, mintha isten volnál. Testvéred, Áron pedig a prófétád lesz. (2) Te mondj el neki mindent, amit én parancsolok neked! Testvéred, Áron meg beszéljen a fáraóval, hogy bocsássa el országából Izráel fiait! (3) Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, és bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén, (4) a fáraó még sem hallgat majd rátok, amíg rá nem teszem kezemet Egyiptomra. Akkor majd kihozom seregeimet, az én népemet, Izráel fiait Egyiptomból súlyos ítéletekkel. (5) Majd megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr, ha kinyújtom kezemet Egyiptomra, és kihozom közülük Izráel fiait. (6) Mózes és Áron eszerint jártak el. Úgy cselekedtek, ahogyan megparancsolta nekik az Úr. (7) Mózes nyolcvan, Áron pedig nyolcvanhárom éves volt, amikor beszéltek a fáraóval. /RÚF/

Isten Jahveként mutatkozott be Mózesnek, amivel azt fejezte ki, hogy személyes Isten, aki közel van az emberekhez, Ő a nép Istene, aki szövetséges kapcsolatba lépett velük. Utasította Mózest, hogy menjen és beszéljen a fáraóval, de Mózes, akinek nem volt elég önbizalma, ismét tiltakozott: „hogy hallgatna rám a fáraó”? (2Móz 6:30), /ÚRK/ Itt megint nemcsak az alázata mutatkozott meg, hanem az is, hogy ki akart bújni a feladat alól, ami eddig nem ment túl jól.  

„Amikor Isten meghagyta Mózesnek: menjen vissza a fáraóhoz, Mózesen meglátszott, hogy nem bízott magában. Az ’aral szefatayim kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy »körülmetéletlen ajkú«, ami Mózes beszédbeli hiányosságait fejezi ki (2Móz 6:12, 30). Mózes azonban így beszélt az Úr előtt: Hiszen Izráel fiai sem hallgattak rám! Hogyan hallgatna hát rám a fáraó, amikor még a beszédben is ügyetlen vagyok?! Mózes azonban így beszélt az Úr előtt: Hiszen én még a beszédben is ügyetlen vagyok! Hogyan hallgatna rám a fáraó? /RÚF/, hasonlóan ahhoz, amit (2Móz 4:10) versében találunk: »nehéz nyelvű«”. (Andrews Bible Com mentary: Old Testament. „Exodus”, Berrien Springs, MI, 2020, Andrews University Press, 205./old.)  

Kegyelméből Isten elküldte Áront, hogy segítsen neki. Mózes Áronnal beszélt, aki pedig nyilvánosan szólt a fáraóhoz, így Mózes Isten szerepében jelent meg az egyiptomi uralkodó előtt, Áron pedig a prófétájaként. Ez a beszámoló remek meghatározását adja a próféta szerepének. A próféta Isten „szóvivője”, ő adja tovább és értelmezi Isten üzenetét a népnek. Mózes szólt Áronhoz, aki pedig elmondta az üzenetet a fáraónak. Isten is így kommunikál a prófétákkal, akik aztán továbbadják a tanításait a népnek. Ez történhet szóban, személyesen, vagy ami gyakori volt, hogy a próféta üzenetet kapott Istentől, majd azt leírta. Isten azt is elmondta Mózesnek, hogy mire számíthat a fáraóval való találkozás alkalmával. Figyelmeztette, hogy feszült és tartós szembenállásra kerül sor. Már másodszor hangsúlyozta ki, hogy a fáraó nagyon makacs lesz és Ő megkeményíti a szívét. 

(2Móz 4:21). Mert ezt mondta az Úr Mózesnek: Amikor visszamégy Egyiptomba, ügyelj arra, hogy megtedd a fáraó előtt mindazokat a csodákat, amelyekre képessé tettelek. Én ugyan megkeményítem a szívét, és nem akarja majd elbocsátani a népet /RÚF/; 

(2Móz 7:3). Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, és bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén /RÚF/ Azonban ebből jó származik: „megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr”. (2Móz 7:5), /ÚRK/ Vagyis Isten még a hamarosan bekövetkező kaotikus (zűrzavaros) körülmények között is megdicsőül.  

White idézet: Áron megnyerő természetű férfi volt, akit Isten arra választott ki, hogy Mózes mellett álljon és szóljon helyette, hogy Mózes szószólója legyen. Isten Áront választhatta volna vezetőnek, de aki ismeri a szíveket és az emberi jellemet, tudta, hogy Áron határozatlan, nincs benne erkölcsi bátorság, hogy bármily körülmények közt síkra szálljon az igazság mellett, tekintet nélkül a következményekre. Áron népszerűségre vágyott, s olykor rávették, hogy súlyos hibákat kövessen el. Gyakran hallgatott az emberek unszolására, ezzel szégyent hozva Istenre. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 3. köt., 293./old. 

A héberek nem hallgattak Mózes bátorító szavaira

 

Az Úr igen komoly dolgokat ígért Mózesnek azzal kapcsolatban, amit tenni készült. A találkozás bizonyára megerősítette Mózest, ám a bátorsága valószínűleg rövid életű volt, amikor hallotta a nép válaszát.

(2Móz 6:9-13). Mózes pedig elbeszélte mindezt Izráel fiainak. De nem hallgattak Mózesre kishitűségük és a kemény munka miatt. (10) Azután így beszélt Mózeshez az Úr: (11) Menj be a fáraóhoz, Egyiptom királyához, és mondd meg neki, hogy bocsássa el országából Izráel fiait! (12) Mózes azonban így beszélt az Úr előtt: Hiszen Izráel fiai sem hallgattak rám! Hogyan hallgatna hát rám a fáraó, amikor még a beszédben is ügyetlen vagyok?! (13) De az Úr szólt Mózesnek és Áronnak, és odarendelte őket Izráel fiaihoz meg a fáraóhoz, Egyiptom királyához, hogy vezessék ki Izráel fiait Egyiptom országából. /RÚF/ 

A héberek elcsüggedtek nagy bánatukban, szenvedéseik és kemény munkájuk közben, és meg sem hallották Mózes bátorító szavait arról, hogy Isten cselekedni fog, teljesíti, amit ígért. Már olyan hosszú ideje vártak, de a reményük nem vált valóra. Miért lenne most másként? Odalett a bátorságuk, a hitük, ami még keserűbb tapasztalat lehetett számukra, hiszen életükben először valós esélyt láttak a szabadulásra. És vajon melyikünk nem tapasztalt már hasonlót? Ki az, aki nem érezte már magát szomorúnak, csalódottnak, elégedetlen nek, sőt úgy, mintha Isten elhagyta volna? Emlékszünk Jób történetére? És mi a helyzet Aszáffal, a zsoltárossal, aki olyan kérdésekkel küzdött, hogy a gonoszoknak jól megy a sora, az igazak pedig szenvednek. Azonban a küzdelmek ellenére az egyik legmegkapóbb hitvallomás Aszáftól származik: 

„De én mindig veled vagyok, te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután befogadsz a dicsőségbe. Kicsodám van az egekben? Rajtad kívül másban nem gyönyörködöm e földön! Ha elfogyatkozik is a testem és szívem, szívem kősziklája és az én örökségem te vagy, Istenem, mindörökké” (Zsolt 73:23-26), ÚRK 

A szent történelem során Isten biztosította népét, hogy velük van-e. (Ézs 41:13; Mt 28:20) Az Ő békességét, vigasztalását adja nekik, megerősíti őket, hogy kitarthassanak az élet nehézségei között is. (Jn 14:27). Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! /RÚF/; 

(Jn 16:33). Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen én bennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot. /RÚF/; 

(Fil 4:6-7). Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; (7) és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban. /RÚF/  

„Népemmé fogadlak titeket s Istenetekké lészek néktek” (2Móz 6:7) – a szövetség megfogalmazása is azt mutatja, hogy milyen szoros, meghitt kapcsolatot akart Isten tartani a népével. 

White idézet: Izráel egyiptomi rabszolgaságából való szabadulását és az ígéret földje elfoglalását kísérő csodálatos intézkedések sok pogányt arra késztettek, hogy Izráel Istenét a legfőbb Úrnak ismerjék el. „Majd megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr, ha kinyújtom kezemet Egyiptomra, és kihozom közülük Izráel fiait”. (2Móz 7:5) Még a gőgös fáraó is kénytelen volt elismerni Jahve hatalmát. „Induljatok, menjetek ki az én népem közül Izráel fiaival együtt, menjetek és tiszteljétek az Urat... Kérjetek áldást rám is!” (2Móz 12:31-32) – Próféták és királyok, 367-369./old. 

„Én”! Én, az ÚR, a te Istened

 Mózest először kiosztja a fáraó, majd a saját népe is csak átkozza. Mózes tehát Istennek panaszkodik, keserűségében és csalódásában amiatt, hogy Izrael helyzete még rosszabb lett, megkérdezi:

  „Uram, miért engeded, hogy rosszul bánjanak ezzel a néppel? Miért küldtél engem ide? Mert attól fogva, hogy bementem a fáraóhoz, hogy a te nevedben szóljak, rosszabbul bánik e néppel. Te pedig nem szabadítottad meg a népedet” (2Móz 5:22-23), ÚRK 

Nyilvánvaló, hogy Mózes elégedetlen az Úrral, és tekintettel a helyzetre, ez talán érthető is. Isten erős választ adott a kérdésére. Cselekedni fog, méghozzá igen határozottan. „Majd meglátod, mit cselekszem a fáraóval”. (2Móz 6:1), ÚRK

(2Móz 5:22-23). Ekkor Mózes az Úrhoz fordult, és ezt mondta: Uram, miért bánsz ilyen gonoszul ezzel a néppel? Miért is küldtél ide engem?! (23) Mert amióta bementem a fáraóhoz, hogy beszéljek vele a nevedben, csak még gonoszabbul bánik ezzel a néppel, te pedig sem mit sem tettél, hogy megszabadítsd a népedet. /RÚF/ 

(2Móz 6:1-8). Akkor ezt mondta Mózesnek az Úr: Majd meglátod, mit teszek a fáraóval: erős kéz kényszeríti arra, hogy elbocsássa, erős kéz kényszeríti arra, hogy elűzze őket országából. (2) Azután beszélt Isten Mózessel, és azt mondta neki: Én vagyok az Úr! (3) Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak úgy jelentem meg, mint „Mindenható Isten”, de azt a nevemet, hogy „Úr”, nem nyilatkoztattam ki nekik. (4) Szövetségre is léptem velük, hogy nekik adom Kánaán földjét, azt a földet, amelyen jövevények voltak. (5) Meghallottam Izráel fiainak jajkiáltását is amiatt, hogy az egyiptomiak rabszolgamunkára kényszerítik őket, és visszaemlékeztem szövetségemre. (6) 6 Ezért mondd meg Izráel fiainak: Én vagyok az Úr, és megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától, és megmentelek benneteket a nekik végzett rabszolgamunkától; megváltalak benneteket kinyújtott karral és súlyos ítéletekkel. (7) Népemmé fogadlak titeket, én pedig Istenetek leszek, és megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek, aki megszabadítalak benneteket az egyiptomi kényszermunkától. (8) Azután beviszlek benneteket arra a földre, amelyről megesküdtem, hogy Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak adom, és nektek adom majd azt örökségül. Én vagyok az Úr! /RÚF/ 

 Ezek után Isten már nemcsak szólni fog, hanem nagy erővel fel is lép népe érdekében. Néhány fontos tényre emlékezteti Mózest ezzel kapcsolatban:

1) Én vagyok az Úr; 2) Én jelentem meg a pátriárkáknak; 3) Én kötöttem szövetséget velük; 4) Én ígértem nekik Kánaán földjét; 5) Én meghallom Izrael népének sóhajtását; 6) Én megemlékezem a szövetségről, és nektek adom az ígéret földjét.  

Figyeljük meg, hogy Isten újból és újból azt mondja: „Én”! Én, az ÚR, a te Istened ezt és ezt cselekedtem, tehát bízhatsz abban, hogy megteszem érted, amit megígértem.

 Az Úr nagy komolysággal kijelentette, hogy négy jelentős dolgot fog megtenni Izraelért, mivel Ő az élő Úr:  

1) „kihozlak titeket Egyiptom nehéz igája alól”; 2) „megszabadítalak titeket a kemény szolgálattól”; 3) „megmentelek benneteket kinyújtott karral és nagy büntető ítéletek által”; 4) „Népemmé fogadlak titeket, Istenetek leszek”. (2Móz 6:6-7), ÚRK 

Ez a négy isteni cselekedet biztosítja és erősíti meg újra az Úr kapcsolatát népével. Ezeknek a tetteknek Isten az alanya, az izraeliták pedig áldásokban és kegyelemben részesülnek. Isten ingyen, szeretetből kínálja fel az ajándékokat – tette ezt akkor velük, mint ahogy most velünk is teszi.  

White idézet: Isten hatalma fenséges kinyilatkoztatásával szabadította ki Izraelt egyiptomi rabszolgaságából és Egyiptom összes istenein végrehajtotta ítéleteit, csapásait. „Kihozá azért az ő népét örömmel, és az ő választottait vigassággal… Azért, hogy megtartsák az ő rendeleteit, és törvényeit megőrizzék” (Zsolt 105:43-45) Isten megszabadította őket a rabszolgaságból, hogy jó földre vezesse őket – egy olyan földre, amelyet isteni gondviselésében menedékül készített számukra ellenségeik elől, ahol majd szárnyai árnyékában lakozhatnak. Isten magához vette őket és örökkévaló karjaival átölelte őket. Az irántuk megmutatott minden jóságáért és kegyelméért csak azt kívánja meg tőlük, hogy ne legyenek nékik idegen isteneik Ő előtte, az élő Isten előtt, és magasztalják az Ő nevét és tegyék azt dicsőségessé a földön. – Pátriárkák és próféták, 334./old. 

A nép sanyargatása

 

Mózes bizonyára már kezdettől fogva tudta, hogy nem lesz könnyű, amit az Úr kért tőle (ezért is próbált meg kibújni a feladat alól), de valószínűleg fogalma sem volt arról, ami utána jött.

(2Móz 5:3-23). Erre ők ezt mondták: Találkoztunk a héberek Istenével. Hadd menjünk ki azért háromnapi járóföldre a pusztába, hogy áldozzunk Istenünknek, az Úrnak, hogy ne sújtson bennünket dögvésszel vagy fegyverrel. (4) De Egyiptom királya ezt mondta nekik: Mózes és Áron! Miért akarjátok elvonni a népet a munkájától? Menjetek, folytassátok a kényszermunkát! (5) Már így is sok a mihaszna nép az országban – mondta a fáraó –, és ti még abba akarjátok hagyatni ezekkel a kényszermunkát?! (6) A fáraó még aznap megparancsolta a nép sanyargatóinak és felügyelőinek: (7) Ne adjatok többé szalmát a népnek a vályogvetéshez, ahogy eddig: Menjenek, és szedjenek maguknak szalmát! (8) De hajtsatok be rajtuk ugyanannyi vályogot, amennyit eddig kellett készíteniük! Ne engedjetek el belőle, mert lusták ezek, azért kiáltozzák: Menjünk és áldozzunk Istenünknek! (9) Ha nehezebb lesz az emberek munkája, és el lesznek vele foglalva, akkor nem törődnek majd hazug beszédek kel. (10) Kimentek tehát a nép sanyargatói és felügyelői, és azt mondták a népnek: Így szól a fáraó: Nem adok nektek szalmát. (11) Menjetek, szedjetek magatoknak szalmát ott, ahol találtok! De a munkátokból semmit sem engedünk el. (12) Ekkor a nép szétszéledt egész Egyiptomban, hogy a tarlón szalmát szedegessen. (13) A sanyargatók pedig folyton csak hajszolták őket: Végezzétek el a napi munkátokat úgy, mint amikor még volt szalma! (14) Meg is verték Izráel fiainak felügyelőit, akiket a fáraó sanyargatói rendeltek föléjük, és azt mondták: Miért nem végeztétek el sem tegnap, sem ma a vályogvetést úgy, mint eddig, az előírt mennyiségben? (15) Akkor bementek Izráel fiainak felügyelői a fáraóhoz, és így panaszkodtak: Miért bánsz így szolgáiddal? (16) Szalmát nem adnak szolgáidnak, mégis azt parancsolják, hogy csináljunk vályogot. Sőt most még verik is szolgáidat. Így néped ellen vétkezel. (17) De ő így felelt: Lusták vagytok, lusták! Ezért mondjátok: El akarunk menni áldozni az Úrnak. (18) Menjetek csak, és dolgozzatok! Szalmát nem adnak nektek, de a kiszabott vályogot be kell szolgáltatnotok! (19) Izráel fiainak felügyelői látták, hogy bajban vannak, mivel ezt mondták: A napi vályogmennyiségből nem szabad engedni! (20) Ezért amikor a fáraótól kijövet találkoztak Mózessel és Áronnal, akik ott álltak rájuk várakozva, (21) ezt mondták nekik: Nézzen rátok az Úr, és ítéljen meg benneteket, mert gyűlöletessé tettetek bennünket a fáraó és udvari emberei előtt, és fegyvert adtatok a kezükbe, hogy megöljenek bennünket! (22) Ekkor Mózes az Úrhoz fordult, és ezt mondta: Uram, miért bánsz ilyen gonoszul ezzel a néppel? Miért is küldtél ide engem?! (23) Mert amióta bementem a fáraóhoz, hogy beszéljek vele a nevedben, csak még gonoszabbul bánik ezzel a néppel, te pedig semmit sem tettél, hogy megszabadítsd a népedet. /RÚF/

Mózes és Áron összehívta Izrael véneit meg a népet, közölték velük, mit mondott Isten, bemutatták a jeleket, amelyek láttán Izrael elhitte, hogy az Úr megszabadítja őket a szolgaságból. Ezért imádták az Urat. 

(2Móz 4:29-31). Azután elment Mózes és Áron, és összegyűjtötte Izráel fiainak összes véneit. (30) Áron elmondta mindazt, amit az Úr mondott Mózesnek, Mózes pedig bemutatta a jeleket a nép előtt. (31) A nép pedig hitt. Amikor meghallották, hogy az Úr számon tartja Izráel fiait, és meglátta nyomorúságukat, meghajoltak és le borultak. /RÚF/

 Hatalmas volt a várakozás: az Úr készül megszabadítani a hébereket a szolgaságból – végre! 

Mózes Egyiptom uralkodója elé állt Isten követeléseivel – és utána még rosszabb lett az izraeliták helyzete. A szenvedésük csak nőtt, a napi munka terhe még fárasztóbb és kimerítőbb lett. Lustasággal vádolták őket, még durvábban bántak velük, a szolgaság az addiginál is nehezebbé vált.  

A vezetők elkeseredésükben keményen összetűztek Mózessel és Áronnal, és ez előre vetítette, hogy az elkövetkező években milyen jellegű konfliktusai lesznek Mózesnek a saját népével.  

Nem nehéz megérteni, hogy miért haragudtak Mózesre („Nézzen rátok az ÚR, és ítéljen meg titeket”. – mondták) Azt hitték, Mózes megszabadítani jött őket az egyiptomiaktól, és nem azért, hogy még nehezebb legyen az életük az egyiptomi uralom alatt.

 Tehát Mózesnek és Áronnak az egyiptomiakon kívül foglalkozniuk kellett a saját népükkel is. 

 White idézet: Ezek a felügyelők feltételezték, hogy elnyomásuk a munkavezetőktől származott és nem a királytól. Ezért panaszukkal a királyhoz fordultak. A fáraó gúnyosan fogadta őket: „Restek vagytok, restek, azért mondjátok: Menjünk el, áldozzunk az Úrnak”. (2Móz 5:17) Visszarendelte őket munkájukhoz és kijelentette, hogy terheiket semmiképpen nem könnyítik meg. Visszatérésük közben találkoztak Mózessel és Áronnal és kiáltozni kezdtek rájuk: „Lásson meg titeket az Úr és ítéljen meg, kik rossz hírbe kevertetek minket a Fáraó előtt és az ő szolgái előtt, fegyvert adván azok kezébe, hogy megöljenek minket”. (2Móz 5:21)

Amikor Mózes meghallotta a szemrehányásokat, igen elcsüggedt. A nép szenvedései nagyon megszaporodtak. Az egész országban a fiatalok és az öregek kétségbeesett kiáltása hallatszott, és az emberek egyöntetűen őt vádolták azért a megszigorításért, amely súlyosbította nehéz helyzetüket. Lelke keserűségében Isten elé járult kiáltva: „Uram, miért engedsz rosszul bánni ezzel a néppel! Miért küldtél engem ide? Mert attól fogva, hogy bemenék a Fáraóhoz, hogy a te nevedben szóljak, rosszabbul bánik e néppel; megszabadítani pedig nem szabadítád meg a te népedet”. (2Móz 5:22-23) Az Úr pedig így felelt néki: „Majd meglátod mit cselekszem a Fáraóval; mert hatalmas kéz miatt kell őket elbocsátani és hatalmas kéz miatt űzi el őket az ő földéről”. (2Móz 6:1) Mózes – miután Isten ismét figyelmeztette őt a szövetségre, amelyet az atyákkal kötött, biztos volt abban, hogy az Úr beváltja ígéretét. – Pátriárkák és próféták, 258-259./old. 

Nehézségek kezdete

Mózes elment a fáraóhoz, Isten utasítását követve, hogy „hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból”. (2Móz 3:10) 

 „Azután elment Mózes és Áron, és azt mondták a fáraónak: Ezt mondja az ÚR, Izráel Istene: »Bocsásd el népemet, hogy ünnepet szenteljenek nekem a pusztában.« A fáraó azt felelte: Kicsoda az ÚR, hogy hallgassak a szavára, és elbocsássam Izráelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izráelt«” (2Móz 5:1-2), ÚRK

„Kicsoda az Úr…?” – kérdezett vissza a fáraó, nem mintha meg akarta volna ismerni az Urat, hanem inkább a vele való szembeszállást kifejezve, sőt tagadva Istent, akit a saját szavai szerint nem ismert. Szinte kérkedve mondta: „Nem ismerem az Urat”  

A történelem folyamán hány és hány ember mondta ugyanezt? Tragikus, mert amint Jézus fogalmazott: „Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust” (Jn 17:3)  

Egyiptom és az uralkodója, a fáraó az Isten létét és uralmát tagadó hatalmat szimbolizálja. Birodalma szembehelyezkedik Istennel, Igéjével és a népével. A fáraó következő kijelentése az volt, hogy „nem is bocsátom el Izráelt”, ami még inkább bemutatja lázadását az élő Isten ellen. Ezzel megerősítette, hogy Egyiptom nemcsak Isten tagadásának szimbóluma, hanem az ellene hadakozó rendszeré is. Nem is csoda, hogy évezredekkel később sokan ugyanezt a lelkületet ismerték fel a francia forradalomban.

 (Ézs 30:1-3). Jaj a pártütő fiaknak – így szól az Úr –, akik tervet szőnek, de nélkülem, szerződést kötnek, de akaratom ellenére, vétket vétekre halmozva! (2) Folyton Egyiptomba járnak, de engem nem kérdeznek meg. A fáraónál keresnek oltalmat, és menedéket Egyiptom árnyékában. (3) De majd szégyent vallotok a fáraó oltalmával, és pironkodni fogtok amiatt, hogy Egyiptom árnyékába menekültetek! /RÚF/; 

(Jel 11:8). Holttestük a nagy város utcáján hever majd, amelynek neve lelki értelemben Sodoma és Egyiptom, ahol az ő Urukat is megfeszítették. /RÚF/ 

A fáraó istennek vagy egy isten fiának gondolta magát, ami félreérthetetlen utalás arra, amikor valaki a saját hatalmában, erejében és értelmi képességében hisz mindenek felett. 

„A bibliai történelemben jelentkező nemzetek közül a legvakmerőbben Egyiptom tagadta az élő Isten létezését, és szállt szembe parancsaival. Egy uralkodó sem mert Egyiptom királyánál nyíltabban és fölényesebben fellázadni a menny tekintélye ellen. Amikor Mózes az Úr nevében átadta az üzenetet, a fáraó kevélyen válaszolt: »Kicsoda az Úr, hogy szavára hallgassak, és elbocsássam az Izráelt? Nem ismerem az Urat, és nem is bocsátom el Izráelt«. (2Móz 5:2) Ez istentagadás. Az Egyiptommal jelképezett nemzet hasonlóképpen meg tagadta az élő Isten kívánalmait, és hasonló hitetlen és kihívó magatartást tanúsított”. (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, 238./old.)  

White idézet: Amikor az ember áthágta Isten törvényét, természete gonosz lett, és Sátán befolyása alá került, nem pedig ellentétbe vele. A bűnös ember és a bűn szerzője között nem természetszerű az ellenségeskedés. A hitehagyás mindkettőt gonosszá tette. A pártütő sohasem nyugszik, kivéve, ha megértést és támogatást kap azoktól, akiket rá tud venni példája követésére. A bukott angyalok és a gonosz emberek egymás elkeseredett bajtársai lettek. Ha Isten nem lépett volna különös módon közbe, Sátán és az ember szövetséget kötött volna a Menny ellen; és a Sátán elleni ellenségeskedés helyett az egész emberi család Isten ellen lázadt volna… 

 Sátán ellenségeskedése azért lobbant fel az emberiség ellen, mert Isten szeretete és irgalma Krisztus által az ember felé fordul. Sátán szeretné meghiúsítani Isten tervét, az ember meg váltását; szeretné meggyalázni Istent kezemunkája eltorzításával és bemocskolásával; fájdalmat akar okozni a mennyben; és be akarja tölteni a földet jajjal és nyomorúsággal. E bajoknak pedig az az oka – mondja –, hogy Isten embert teremtett. – A nagy küzdelem, 505 506./old. 

Bár az egyiptomiak nagyon hosszú ideig elutasították Isten ismeretét, az Úr még mindig adott nekik alkalmat a megtérésre. József napjaiban Egyiptom menedék volt Izrael számára. Amikor az egyiptomiak kedvességet tanúsítottak Isten népe iránt, akkor tulajdonképpen Is tent dicsőítették. Ezért a hosszantűrő Isten, aki lassú a haragra és szíve telve van irgalmassággal, mindegyik ítéleténél, Egyiptomra lesújtó csapásánál időt hagyott arra, hogy az nevelésként megtegye hatását. Az egyiptomiakat megbüntette azokon keresztül, amiket imádtak. Bizonyítékuk volt Jahve hatalmáról és meggyőződhettek arról, hogy mindazok, akik engedelmeskedtek Istennek, megmenekülhettek az Egyiptomra lesújtó csapások borzalmaitól. Éppen a király vakbuzgósága és makacssága eredményezte Isten ismeretének terjedését és sok egyiptomit Isten szolgálatára vezetett. – Pátriárkák és próféták, 333./old.

Mózes felesége Cippóra körülmetélte fiát

(2Móz 4:18-31). Ekkor Mózes visszament Jetróhoz, az apósához, és így szólt hozzá: Szeretnék visszamenni testvéreimhez Egyiptomba, hadd lássam, élnek-e még? Jetró így felelt Mózesnek: Menj el békével! (19) Az Úr ugyanis azt mondta Mózesnek Midjánban: Menj vissza Egyiptomba, mert meghaltak mindazok az emberek, akik halálra kerestek téged. (20) Ekkor fogta Mózes a feleségét és fiait, szamárra ültette őket, hogy visszatérjen Egyiptom földjére. Isten botját is kezébe vette Mózes. (21) Mert ezt mondta az Úr Mózesnek: Amikor vissza mégy Egyiptomba, ügyelj arra, hogy megtedd a fáraó előtt mindazokat a csodákat, amelyekre képessé tettelek. Én ugyan megkeményítem a szívét, és nem akarja majd elbocsátani a népet, (22) de te mondd meg a fáraónak: Így szól az Úr: Izráel az én elsőszülött fiam. (23) Azért azt mondom neked, hogy bocsásd el az én fiamat, hadd szolgáljon áldozattal engem! Ha nem akarod őt elbocsátani, akkor megölöm a te elsőszülött fiadat. (24) Útközben történt, az éjjeli szálláson, hogy rátámadt az Úr, és meg akarta ölni. (25) De Cippóra fogott egy éles követ, levágta fiának az előbőrét, Mózes combjához érintette, és így szólt: Véren szerzett vőlegényem vagy! (26) Akkor eltávozott tőle az Úr. Cippóra akkor a körülmetélés miatt nevezte így Mózest: Véren szerzett vőlegény. (27) Áronnak pedig ezt mondta az Úr: Menj Mózes elé a pusztába! Ő elment, és találkozott vele az Isten hegyénél, és megcsókolta őt. (28) Mózes elbeszélte Áronnak mindazokat az igéket, amelyekkel az Úr elküldte, és mindazokat a jeleket, amelyeket megparancsolt neki. (29) Azután elment Mózes és Áron, és összegyűjtötte Izráel fiainak összes véneit. (30) Áron elmondta mindazt, amit az Úr mondott Mózesnek, Mózes pedig bemutatta a jeleket a nép előtt. (31) A nép pedig hitt. Amikor meghallották, hogy az Úr számon tartja Izráel fiait, és meglátta nyomorúságukat, meghajoltak és leborultak. /RÚF/

A Biblia kutatói megdöbbenve olvassák, hogy miután Mózes az Úrnak engedelmeskedve elindult, vissza Egyiptomba, az Úr „meg akarta ölni” (2Móz 4:24), ÚRK. A történet szövegösszefüggéséből nyilvánvaló, hogy a körülmetélés volt itt a kérdés. Kisebbik fiát nem metélték körül, amit pedig megkövetelt az ábrahámi szövetség. 

(1Móz 17:10-11). Így tartsátok meg szövetségemet, amelyet veletek és utódaitokkal kötök: metéljenek körül nálatok minden férfit! (11) Metéljétek körül szeméremtestetek bőrét, ez lesz a veletek kötött szövetségem jele. /RÚF/ 

Isten népe vezetőjeként Mózesnek tökéletes engedelmességet kellett tanúsítania Isten iránt, hogy engedelmességre vezethesse a többi embert. Az Isten előtti teljes meghajlás példáját kellett bemutatnia. Cippóra, a felesége a tettek embere volt, és hogy megmentse a férje életét, azonnal körülmetélte a fiát, majd véres „előbőrét, Mózes combjához érintette” (2Móz 4:25), RÚF. A vér az engesztelést, az életet és a szövetség megpecsételését jelképezi. A helyzet drámaiságát csak fokozta, hogy mindez olyan gyorsan történt.  

„Midiánból eltávozva Mózes az Úr nemtetszésének megdöbbentő és rettenetes figyelmeztetését kapta. Fenyegető módon egy angyal jelent meg, mintha el akarná őt pusztítani. Az angyal semmi magyarázatát nem adta megjelenésének, azonban Mózesnek azonnal eszébe jutott, hogy Isten egyik követelményét semmibe vette… nem hajtotta végre kisebbik fián a körülmetélés szertartását. Nem tett eleget annak a feltételnek, amely feljogosította a gyermeket Isten Izráellel kötött szövetségének áldásaira. A kiválasztott vezető részéről tanúsított mulasztás csökkenthette volna a nép szemében az isteni előírások erejét. Czippóra attól való félelmében, hogy az angyal megöli férjét, maga hajtotta végre a körülmetélést. Az angyal ezután megengedte Mózesnek, hogy folytassa útját. Mózesnek a fáraóhoz való küldése életveszéllyel járt, és életét csak a szent angyalok által őrizhette meg. Amíg Mózes tudatosan elhanyagolta kötelességét, addig nem lehetett biztonságban, ebben az esetben Isten angyalai sem védhették meg őt”. (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. Budapest, 1993, Advent Kiadó, 213-214./old.) 

 White idézet: Miközben Mózes Egyiptom felé tartott, az Úr angyala fenyegető módon jelent meg előtte, mintha el akarná pusztítani őt. Mózesnek halálfélelme támadt. Korábban engedett a felesége óhajának, és nem metélte körül a fiát, ezzel azonban semmibe vette Isten parancsát. Felesége ekkor attól félt, hogy férje meg fog halni, így hát leküzdötte a fia iránti túlzott engedékenységét, és eleget tett az isteni elvárásnak. Ekkor az angyal békén hagyta Mózest. Küldetése során, a fáraóval szemben állva Mózes újabb veszélyes helyzetekbe került, ám az Úr az angyalok oltalmára bízta őt. Amikor szándékosan szembeszegült Isten valamely parancsával, máris elveszítette biztonságát, mivel Isten angyalai nem oltalmazhatták meg őt engedetlenségében. Ezért jelent meg előtte az Úr angyala, és ezért fenyegette meg őt halálosan, és bár nem szolgált különösebb magyarázatokkal, Mózes tudta az angyal megjelenésének okát. Isten határozott parancsával indult el Egyiptomba, tehát jó úton haladt. Ám eszébe jutott, hogy a felesége kérésére elmulasztotta körülmetélni a fiát, s ezzel megszegte Isten parancsát. Miután azonban eleget tett a rendelkezésnek, folytathatta útját, és immár semmi sem akadályozhatta meg az angyalokat abban, hogy szolgáljanak néki.

A Krisztus visszajövetelét megelőző szorongattatás idején az igazak életét szent angyalok fogják oltalmazni. Akik meg fogják érni a megpróbáltatás idejét, de semmibe vették Isten parancsolatait, nem lesznek biztonságban. Az angyalok nem oltalmazhatják meg őket az ellenség haragjától, ha tudatosan elhanyagolják küldetésüket, vagy áthágják Jehova törvényét. – Spiritual Gifts, 3. köt., 195-196./old.