Új élet Krisztusban: Ki által valósulhat meg az új teremtés?

Jn 3,6–7 • „Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodáld, hogy azt mondtam néked, szükség néktek (felülről) újonnan születnetek.”

Jn 1,12 • „Valakik pedig befogadták Õt, hatalmat ad azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek…”

2Kor 4,6 • „Mert az Isten, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon, ő gyújtott világosságot a szívünkben…”

Az új teremtés egyedül Isten jót kezdeményező és építő munkájának eredményeként jöhet létre. Szükségünk van arra, hogy felülről, vagyis Istentől jövő befolyás alakítsa át az életünket. Mivel isteni teremtésről van szó, ezért teljesen ki kell zárni az emberi teljesítményeket és érdemeket. Ne a mi megfelelni akarásunk vagy méltóvá válásunk vágya, esetleg érzelmeink késztessenek vallásos életre. Lehet, hogy sokat próbálkozunk önmagunk megváltoztatásával, felvállalunk hitvallást, gyülekezetet, szabályokat, szolgálatokat, hogy jobb helyzetbe hozzuk magunkat. De idővel rájövünk, hogy ezek nem tudnak jobb emberré, „krisztusivá” tenni bennünket. Isten megvilágosító munkájára van szükség ahhoz, hogy helyet adjunk újjá­teremtõ hatalmának. Azon fáradozik, hogy megismerjük Õt, „aki teljes volt kegyelemmel és igazsággal”, meglássuk rászorultságunkat, és mint egyedüli lehetőséget kívánjuk, igényeljük közbelépését.

„Krisztus tanításainak alapelvei nem egyesíthetők a farizeusi formaságokkal… Amíg a farizeusok megelégedtek a cselekedetekben való bizakodáson alapuló, csupán jogszerű vallással, addig nem lehettek a menny élő igazságának letéteményesei. Azt gondolták, hogy saját igazságuk mindenre elegendő, és nem vágytak vallásuk megújítására. Isten jóakaratát az emberek iránt nem úgy fogadták, mint amely rajtuk kívül áll, hanem összekapcsolták a saját jó cselekedeteikkel szerzett érdemeikkel.

…Nikodémusz szigorú farizeus volt, jó cselekedeteire büszke. Köztiszteletnek örvendett jótékonykodása és a templomi szolgálat fenntartása iránti balkezűsége miatt, és úgy érezte, hogy ezzel megszerezte Isten jóakaratát. Megriasztotta egy olyan ország gondolata, amely túl tiszta ahhoz, hogy õ a jelenlegi állapotában megláthassa… Nincs biztonságban az, akinek vallása pusztán a törvény és a kegyesség külsőségeit ölti fel. A keresztény élet nem a régi módosítása vagy javítása, hanem a természet átalakulása. Az én és a bűn halála egy egészen új élet. Ezt a változást csak a Szentlélek hatékony munkálkodása képes létrehozni.” (Ellen G. White: Jézus élete, 232., 135. o.)

„Manapság két dologra helyezzük a hangsúlyt. Először is a szentség keresése helyett – amely által Istent megismerhetjük

– a hangsúly azon van, hogy Istennek szolgálunk. Egyre inkább Isten lehető legteljesebb és leghatásosabb szolgálatában látjuk a keresztény élet értelmét… Hogy ezt elvégezhessük, erőre van szükségünk, így hát az erőt keressük Isten személye helyett… Ha figyelmünket a szolgálatra összpontosítjuk, gyakran elvétjük a valódi célt, magát Istent. Első pillantásra hősi tettnek tűnik, hogy megtagadjuk életünket Isten és embertársaink szolgálatáért… A szolgálat sokkal önzetlenebbnek tűnik, mint Istennel való közösségünk ápolása, melyet önző, énközpontú dolognak tartunk. A valóságban azonban épp fordítva van. Isten leginkább szívünk keménységével és büszke természetünkkel törődik. A keresztény szolgálat gyakran teljesen érintetlenül hagyja önző természetünket. Ezért van az, hogy alig létezik gyülekezet, amelynek egyébként nagyszerű szolgálatát ne mérgeznék meg vagy ne hátráltatnák az emberek közötti ellentétek.

A másik, ami túlságosan hangsúlyossá vált az életünkben, a lelki élmények keresése… Igyekezetükben azonban nem az Isten iránti sóvárgás vezérli őket, sokkal inkább belső boldogságra, örömre vagy erőre vágyakoznak. Érzéseket keresnek Isten személye helyett… ha ezeket tesszük életünk értelmévé, személyes tapasztalataink foglalnak majd el bennünket, vagy azok hiánya… Attól függően, hogy érzik-e Isten áldását az életükben vagy sem, hol a büszkeség, hol az elkeseredés keríti őket hatalmába.” (Roy Hession: Jézus erőterében, 13–20. o.)

Új élet Krisztusban: Milyen része van az embernek a felülről születésben?

Jn 3,8 • „A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jõ és hová megy, így van mindenki, aki a Lélektõl született.”

Jel 3,20 • „Ímé az ajtó elõtt állok és zörgetek; ha valaki meg­hallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és õ énvelem.”

1Pt 1,23 • „Mint akik újonnan születtetek, nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Isten igéje által, amely él és megmarad örökké.”

Lk 15,17 • „Mikor aztán magába szállt, mondta: Az én atyámnak mily sok bérese bõvelkedik kenyérben, én pe­dig éhen halok meg!”

Vö. Jn16,8; 14,6.

A szél, a Lélek „fújása” egy irányba hat: hogy az embert felis­merésre és belátásra vezesse Isten személyét és önmaga állapo­tát illetõen. A Szentlélek az Ige, Jézus élete és személyes ta­pasztalataink által tesz bizonyságot az igazságról. Feltárul elõt­tünk Isten szeretetteljes lénye, aki gondviselést, megbocsátást, örök életet ajándékoz az elveszésre ítélt embernek. Az emberrésze és feladata, hogy meghallja Õt és megnyissa elõtte szíve ajtaját. A szeretet törvénye, amely az Igén, Jézus életén és saját lelkiismeretünkön keresztül tükröt állít elénk, leleplezi önzõ lényünket, megítélve gondolatainkat, szavainkat, tetteinket.

Meg kell hajolnunk akaratunkkal Isten igazsága elõtt. Szóba kell állnunk mindazzal, ami nem lesz dicséret számunkra, de azt is megismerhetjük, ami a belátó, összetört szívnek a legna­gyobb vigasztalás: Isten ajándékát, a megmentõ kegyelmet Jé­zus által. A Lélek azért küzd, hogy mindannyian „inkább sze­ressük a világosságot, mint a sötétséget”, hogy aztán egyre töb­bet engedjünk be a világosságból az életünkbe. Sokan vannak, akik ismerik a lelkiismeret-furdalást vétkeik miatt, és érzik a bûnbánatra késztetés erejét. Ugyanakkor emberi lényük min-den igyekezetével azon vannak, hogy ezt megkerülve lehesse­nek Isten gyermekei és az üdvösség részesei. Hamis jogosult­ságon alapuló reménységet szívesen táplálunk magunkban.

„»Ítélet végett jöttem én e világra, hogy akik nem látnak, lás­sanak, és akik látnak, vakok legyenek.« (Jn 9,39) …Ha Isten le­hetetlenné tette volna számotokra az igazság megértését, tudat­lanságotokban nem volna bûn. »Ámde azt mondjátok, hogy látunk.« Azt hiszitek, képesek vagytok látni, és visszautasítjátok az egyedüli lehetõséget, amely megnyithatná a szemeteket. Krisz­tus felmérhetetlen segítséget nyújt mindazoknak, akik belátják ennek szükségességét. De a farizeusok nem vallották meg ínségü­ket, nem voltak hajlandók Krisztushoz jönni, és így sötétségben maradtak – vakságban, amelyért õk maguk voltak felelõsek. Ezért Jézus ezt mondta nekik: »A ti bûnötök megmarad.«” (Ellen G. White:Jézus élete, 402. o.)

Komolyan meg kell fontolnunk mindezt, hiszen Jézus „meg­kövéredett szívû vakoknak” nevez bennünket, olyanoknak,akik gazdagnak vélik magukat. Életünk felülvizsgálatára, a gon­dolkodásunk és az abból következõ magatartásunk megvál­toztatásáért vállalt komoly erõfeszítésre szólít fel minket Jé­zus. Vegyük komolyan Õt mint Teremtõt azáltal, hogy elfo­gadjuk igazságát. Mi nem utasítjuk el nyíltan Jézus Krisztus személyét, de a Lélek bûnbánatra késztetõ és igazságot építõ munkájának ugyanúgy ellenállhatunk, ha indíttatásait figyel­men kívül hagyjuk.

„A farizeusok… hallották szívükben a Lélek hangját, amint Izrael felkentjének nyilvánította Jézust, és arra késztette õket, hogy legyenek a tanítványai. Jelenlétének világosságában felis­merték szentségtelen voltukat, és vágyódtak az igazságra, amely­re maguktól nem tudtak eljutni. De miután elvetették Jézust, megalázó lett volna számukra Messiásként elfogadni. Miután a hitetlenség ösvényére léptek, túl büszkék voltak ahhoz, hogy beis­merjék tévedésüket… Isten Lelke mégis követte õket, és számos barikádot kellett felépíteniük, hogy ellenálljanak meggyõzõ erejé­nek. Nem Isten vakítja meg az emberek szemét, nem Õ keményí­ti meg szívüket. Világosságot küld nekik, hogy beláthassák téve­déseiket, biztonságos ösvényen vezethesse õket. E világosság el­vetése miatt vakul meg a szem és keményedik meg a szív… A Szentlélek elleni bûn legáltalánosabb megnyilvánulása, ami­kor valaki kitartóan könnyelmûen veszi a menny bûnbánatra hí­vó szavát.” (Ellen G. White: Jézus élete, 273., 275. o.)

Új élet Krisztusban: Mit jelent az újjászületés tapasztalata?

 

Jn 3,16–18 (vö. 1Jn 4,16) • „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz õben­ne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. Aki hisz őbenne, el nem kárhozik…”

Jel 3,20 • „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.”

Zsid 8,20 (vö. Jn 1,12) • „Ez az a szövetség, melyet kötök az Izrael házával, ama napok múltán, mondja az Úr: Adom az én törvényemet az elméjükbe, és szívükbe írom azokat, és leszek nekik Istenük, és ők lesznek nekem népem.”

János apostol arról ír, hogy Jézus megismerése nem csupán emberi gyengeségük leleplezésére szolgált, hanem az Õ dicsősége is nyilvánvaló lett számukra, mert „életét adta a barátaiért”. Hihetetlennek tűnt a tanítványoknak, hogy akitől Messiásként hiú reményeik beteljesülését várták, aki a legjobban tisztában volt elesett, veszendő állapotukkal, aki szent és tökéletes volt, az helyettük, értük és tőlük elhagyottan hal meg a gonosztevők szenvedésével. Annak halála, akinek a szerete­te oly sokat adott mindegyikőjüknek, és akit annyira szerettek, ráébresztette őket igazi veszedelmükre. Önző, szeretetlen önmagukat látták megfeszítve a kereszten, mert megértették, hogy a büntetés nekik járt volna. Hittel és reménységgel ragadták meg az isteni kegyelmet szabadulásuk, gyógyulásuk érdekében. „Befogadták őt”, és Jézus a Lélek által „bement” hozzájuk, hogy teljessé tegye bűnbánatukat, s jelenléte által Isten fiaivá legyenek.

„Akkor hogyan üdvözülhetünk? 

A keresztről áradó fény nyilvánvalóvá teszi Isten szeretetét, és ez a szeretet Őhozzá vonz. Ha nem állunk ellen ennek a vonzásnak, akkor a kereszt lábához vezet bennünket, az Üdvözítőt keresztre juttató bűneink miatt bánkódókat. Ekkor Isten Lelke hit által új életet teremt a lélekben. A gondolatok és a vágyak összhangba kerülnek Krisztus lerakatával. A szívet, az értelmet újjáteremti önmaga képmására, azt munkálva bennünk, hogy mindent alárendeljünk neki. Isten törvénye ekkor a szívbe és az elmébe íródik, és Krisztussal együtt mondhatjuk: »Hogy teljesítsem a Te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem!« (Zsolt 40,9) …A véges elme képtelen felfogni a megváltás művét. Titka meghaladja az emberi tudást. Aki azonban átmegy a halálból az életre, mégis megérti, hogy ez isteni valóság. A megváltás kezdetét személyes tapasztalat folytán ismerhetjük meg. Eredményei pedig az örökkévalóságon át láthatóak lesznek.” (Ellen G. White: Jézus élete, 138., 135. o.)

Ellen White saját megtérésének tapasztalatát írja le a követ­kezõ bizonyságtételben: „1840 márciusában William Miller

Portlandbe jött, és megtartotta első előadás-sorozatát Krisztus második eljöveteléről… Amit hallottam, megrázta lelkemet, oly mélységes volt szívemben a meggyőződés, hogy attól tartottam, az Úr nem enged hazaérni. Ezek a szavak csengtek fülembe: »Közel van az Úr nagy napja!« Szívem ezt dobogta: »Őrizz meg, ó Uram, ez éjszakában! Ne haljak meg bűnösen, szánj meg, ments meg!« Megmondtam fivéremnek, hogy nem merek pihenni, sem aludni, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy Isten megbocsátotta bűneimet. Rémülettel töltött el a gondolat, hogy jelen bűnös állapotomban meghalhatok, és örökre elveszhetek. Hazaértünk, és az éjjel nagy részét imával, sírva töltöttem. Szívem nagyon vágyott a krisztusi reményre és békére, amely a hitből fakad.

Felbátorodtam, amikor a következő igehirdetést hallottam: »Bemegyek a királyhoz, és ha el kell pusztulnom, hát elpusztulok.« A szónok arról beszélt, hogy a bűnösnek nem kell mást tennie,amikor reszketve áll az Úr jelenlétében, mint kinyújtania a hit kezét és megérintenie a kegyelem jogarát. Ez az érintés megadja nekünk a bűnbocsánatot és a békét. Végzetes hibát követünk el, ha arra várunk, hogy érdemesekké legyünk Isten kegyelmére, mielőtt rászánnánk magunkat, hogy igényt tartsunk ígéreteire. Csakis Jézus tisztíthat meg a bûneinktõl, egyedül Õ bocsáthatja meg bû­neinket, vétkeinket. Ezek a szavak megnyugtattak, és megmutatták, mit kell tennem, hogy megmeneküljek. Őszintén kerestem bû­neim bocsánatát, és minden erőmmel igyekeztem teljesen átadni magam az Úrnak. De gyakran kétségbeestem, mert nem tapasztaltam a lelki elragadtatást, amelyet Isten tetszése bizonyítékának véltem. E nélkül nem mertem megtértnek tartani magamat… Egy összejövetel alkalmával szívem ezt kiáltotta: »Jézus, segíts, ments meg, mert elveszek! Nem hagyom abba a könyörgést, míg meg nem hallod imámat, és meg nem bocsátod a bűneimet!« Erősebben éreztem segítségre szoruló állapotomat, mint valaha. Ahogy ott térdeltem és imádkoztam, a teher hirtelen lehullott rólam, és a szívem megkönnyebbült. Először megriadtam, és próbáltam visszavenni magamra a gyötrelem terhét. Azt gondoltam, nincs jogom örülni és boldognak lenni. De nagyon közel kerültem Jézushoz. Az a drága bizonyosság költözött a szívembe, hogy ismeri megpróbáltatásaimat és együtt érez velem. Soha nem felejtem el Jézus szánakozó gyengédségét irántam, aki olyan érdemtelen voltam a figyelmére. Míg ott térdeltem az imádkozó emberek között, többet tanultam Krisztus isteni jelleméről, mint bármikor azelőtt.”

„Nem vagyunk egyformák, és a megtérések sem egyformák. Jézus érinti a szívet, s ennek hatására a bűnös újjászületik. Gyakran előfordul, hogy olyanok térnek Krisztushoz, akik esetében nem volt szükség erőteljes meggyőzésre, összetöretésre, akik nem voltak telve lelkiismeret-furdalással. A felemelt Megváltóra tekintettek és éltek. Felismerték, hogy szükségük van Megváltóra, felismerték Jézus elvárásait, meghallották hívását – „Kövess engem!” –, és felkeltek, követni kezdték Õt. Megtérésük őszinte volt, és épp olyan tudatosan választották a vallásos életet, mint azok, akik gyötrelmes folyamaton mentek keresztül… Krisztus végezheti el legjob­ban azt az alakító és formáló munkát, amelyre a léleknek szüksége van… Nemcsak a bűnöst, de a tékozlót is kész tárt karokkal visszafogadni magához. A Golgotán elszenvedett halála az elfogadás, béke és szeretet biztosítéka a bűnös számára.” (Ellen G. White: Bizonyságtételek, I., 13–17. o.; Szemelvények, I., 169–170. o.)