A két kerub

Amikor Isten kiküldte ősszüleinket a kertből, reményt ébresztett bennük, beszélt nekik a Messiásról (1Móz 3:15). Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod. /RÚF/), az Éden kapujába pedig jelentőségteljes szimbólumot helyezett: két kerubot állított oda fényes lángpallossal. Ne hagyjuk figyelmen kívül, hogy ez a jelenet emlékeztet a szövetség ládájára, ami Isten trónját szimbolizálta! (2Móz 25:18). Készíts két kerúbot, szintén aranyból! Ötvösmunkával készítsd azokat a fedél két végére. /RÚF/

Mi volt a kerubok feladata, és miért?

(1Móz 3:21-24). Az Úristen pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket. (22) Azután ezt mondta az Úristen: Íme, az ember olyan lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ki ne nyújthassa kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyen, és örökké éljen, (23) kiűzte az Úristen az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. (24) És miután kiűzte az embert, odaállította kelet felől az Éden kertjéhez a kerúbokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék azt az utat, amely az élet fájához vezet. /RÚF/

A kerubok egyrészt azt a feladatot kapták, hogy ne engedjék az élet fájához a bűnösöket (1Móz 3:22-23), ugyanakkor azt a reményt és ígéretet is szimbolizálták, hogy az ember egy nap majd visszajuthat a Paradicsomba. „Az Édenkert a földön maradt hosszú idővel azután is, hogy gyönyörű ösvényeiről Isten elűzte őket. Az elbukott emberiség még sokáig nézhette az ártatlanság hazáját. Bejáratát angyalőrök zárták el. A Paradicsom kérubok őrizte kapujánál megmutatkozott Isten dicsősége. Ádám és fiai ide jöttek istentiszteletre. Itt fogadták meg újólag, hogy engedelmeskedni fognak a törvénynek, amelynek megszegése miatt kellett az Édent elhagyniuk… A végső helyreállításkor azonban, amikor Isten »új eget és új földet« (Jel 21:1) teremt, dicsőbb díszbe fogja az Édent öltöztetni, mint amilyen kezdetben volt”. (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. 36./old.)

1Móz 3:24) szóhasználata szintén érdekes: a Biblia szerint Isten a kerubokat a kert keleti oldalához „helyezte”. Az eredetiben itt a sákan héber szó áll, ebből a szógyökből ered a szent „sátor” (lásd (2Móz 25:9). Egészen úgy készítsétek el, ahogyan megmutatom neked a hajlék mintáját és az egész fölszerelés mintáját! /RÚF/;

(4Móz 3:26). az udvar szőnyegfalainál, a hajlékot és az oltárt körülvevő udvar bejárati függönyénél és a hozzá tartozó köteleknél. /RÚF/), amiben Isten dicsősége lakozott a nép között. A Bibliában ugyan nem szerepel az általánosan ismert sekina szó, ami Isten jelenlétére utal, de ennek is az a szó az alapja, amit gyakran „sátornak” írnak. Ezt a verset tehát így is lehet fordítani: „Isten az Édenkert keleti oldalánál sátoroztatta a kerubokat.”

A Biblia Isten jelenlétével kapcsolatban említi a kerubokat, (1Krón 13:6). Felvonult tehát Dávid egész Izráellel együtt Baalába, azaz a Júdában levő Kirjat-Jeárímba, hogy elhozzák onnan Istennek, a kerúbokon trónoló Úrnak a ládáját, akinek a nevét segítségül szokták hívni. /RÚF/;

(Zsolt 80:2). Oh Izráelnek pásztora, hallgass meg, a ki vezérled Józsefet, mint juhnyájat; a ki Kérubokon ülsz, jelenj meg fényeddel! /RÚF/;

(Ézs 37:16). Seregek Ura, Izráel Istene, aki a kerúbokon trónolsz! Egyedül te vagy a föld minden országának Istene, te alkottad az eget és a földet! /RÚF/), különösképpen a trónjával összefüggésben, ott hirdetik a nevét. Ne feledjük, (Jelenések 4-5). fejezetében a huszonnégy vén Isten tróntermében jelenti ki, dicséretet énekelve, hogy Isten jogosan uralkodik, hiszen mindent Ő teremtett. Így jobban megérthetjük a tróntermi jelenetet, illetve azt, hogy milyen szerepet kapunk az Alkotónk előtt mi, bocsánatot nyert bűnösök.

(Jel 4:1-11). Ezek után láttam, hogy íme, nyitva van egy ajtó a mennyben, és az előbbi hang, amelyet olyannak hallottam, mint egy trombitáét, beszél velem, és így szól: Jöjj fel ide, és megmutatom neked azokat, amiknek ezután meg kell történniük. (2) Azonnal elragadtattam lélekben, és íme, egy trón állt a mennyben, és a trónon ült valaki. (3) Aki ott ült, úgy ragyogott, mint a jáspis és a karneol; és a trón körül szivárvány ragyogott, mint a smaragd. (4) A trón körül láttam huszonnégy trónt, és a trónokon huszonnégy vént, amint ott ültek fehér ruhába öltözve, és a fejükön aranykorona. (5) A trónból villámok törtek elő, hangok és mennydörgések; a trón előtt pedig hét lámpás égett lobogó lánggal: az Isten hét lelke. (6) A trón előtt mintha üvegtenger lett volna, kristályhoz hasonló. A trónnál középen és a trón körül négy élőlény, elöl és hátul szemekkel tele. (7) Az első élőlény oroszlánhoz, a második bikához volt hasonló, a harmadik élőlény arca olyan volt, mint egy emberé, a negyedik élőlény pedig repülő sashoz hasonlított. A négy élőlény mindegyikének hat szárnya volt, körös-körül és belül tele voltak szemekkel, és szünet nélkül, éjjel és nappal ezt mondták: Szent, szent, szent az Úr, a mindenható Isten, aki volt, és aki van, és aki eljövendő! (9) És amikor csak dicsőséget, tisztességet és hálát adnak az élőlények a trónon ülőnek, aki örökkön-örökké él, (10) leborul a huszonnégy vén a trónon ülő előtt, és imádja az örökkön-örökké élőt; koronájukat is leteszik a trón elé, és ezt mondják: (11) Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett. /RÚF/

(Jel 5:1-14). És láttam a trónon ülő jobb kezében egy könyvet, belül és kívül teleírva, hét pecséttel lepecsételve; (2) és láttam egy erős angyalt, aki hatalmas hangon hirdette: Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje pecsétjeit? (3) De sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt nem tudta senki felnyitni a könyvet, sem beletekinteni abba. (4) És keservesen sírtam, mert senki sem bizonyult méltónak arra, hogy felnyissa a könyvet, és hogy beletekintsen. (5) Ekkor az egyik vén így szólt hozzám: Ne sírj! Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid utóda, és felnyitja a könyvet és hét pecsétjét. (6) És láttam, hogy a trón, a négy élőlény és a vének között ott áll a Bárány. Olyan volt, mint akit megöltek; hét szarva volt és hét szeme: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre. (7) A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónon ülő jobb kezéből; és amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt – mindegyiknél hárfa volt és aranypohár, tele füstölőszerrel: a szentek imádságai ezek –, (9) és új éneket énekeltek ekképpen: Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecsétjeit, mert megölettél, és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből; (10) és a mi Istenünk papjaivá és országa népévé tetted őket, és uralkodni fognak a földön. (11) És látomásomban sok angyal hangját hallottam a trón, az élőlények és a vének körül, számuk tízezerszer tízezer és ezerszer ezer volt; (12) és így szóltak hatalmas hangon: Méltó a megöletett Bárány, hogy övé legyen az erő és a gazdagság, a bölcsesség és a hatalom, a tisztesség, a dicsőség és az áldás! (13) És hallottam, hogy minden teremtmény a mennyben és a földön, a föld alatt és a tengerben, és minden, ami ezekben van, ezt mondta: A trónon ülőé és a Bárányé az áldás és a tisztesség, a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké! (14) A négy élőlény így szólt: Ámen! És a vének leborultak, és imádták őt. /RÚF/

White idézet: Isten csodálatos hatalmának dicsőséges emlékoszlopa nemsokára újra méltó helyére kerül. Akkor majd helyre lesz állítva az elveszett Éden. Akkor majd az ember megváltását célzó isteni terv beteljesül. Az ember Fia az örök élet koronáját adja majd az igazaknak, akikről meg van írva: „És szolgálnak neki éjjel és nappal az ő templomában; és aki a királyi székben ül, kiterjeszti sátrát felettük. Nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé; sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség: mert a Bárány, aki a királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet.” – Advent Review and Sabbath Herald, 1899. szeptember 5.

Itt vagyok én, küldj el engem!

 

„Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, és ki megy el nekünk? Én azt mondtam: Íme, itt vagyok én, küldj el engem!” (Ézs 6:8), ÚRK

Istennek azon az alapon van joga uralkodni az univerzum felett, hogy mindent Ő teremtett (Jel 4:11. Méltó vagy, Urunk és Istenünk, hogy tied legyen a dicsőség, a tisztesség és a hatalom, mert te teremtettél mindent, és minden a te akaratodból lett és teremtetett. /RÚF/), a másik ok pedig a jelleme. A jellemét megismerve kezdjük egyre jobban megérteni, hogyan és miért szűkölködik a bűnös ember Isten dicsősége nélkül. (Róm 3:23. Mivel mindenki vétkezett, és nélkülözi Isten dicsőségét /RÚF/)

Az ember lázadásának egyszer s mindenkorra, örökre vége lesz. Utána Isten szeretetben gazdag, önmegtagadó és önfeláldozó jelleme még fényesebben tündököl majd, mint ahogy eredetileg tervezte az emberiség számára. Ő soha nem akarta, hogy az ember elbukjon, viszont a kereszt különleges módon tárja elénk szeretettel teljes jellemét.

White idézet: Ádám bukása óta Krisztus választott szolgáira bízta az Ige magvát, hogy elvessék az emberi szívekbe. Egy láthatatlan hajtóerő, egy mindenható hatalom csendben, de eredménnyel munkálkodott az aratás előkészítésén. Isten kegyelmének harmatját, esőjét, napsugarait küldte az igazság magvának zsendítésére. Jézus kész volt tulajdon vérével öntözni a magot. A tanítványoknak abban a kiváltságban volt részük, hogy az Úrral munkálkodhattak. Krisztus és a hajdani idők szent embereinek munkatársai voltak. Amikor pünkösdkor kitöltetett a Szentlélek, egyetlen napon ezrek tértek meg. Ez volt Krisztus vetésének eredménye, munkájának gyümölcse. – Jézus élete, 192./old.

A mennyei trónterembe betekintő, káprázatos látomás nyomán Ézsaiás fájdalmasan szembesült saját hiányosságaival: „Jaj nekem – kesergett –, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom! Hiszen a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!” (Ézs 6:5), ÚRK Mi is így éreznénk, ha hirtelen az Úr elé vezetnének. A ragyogó világosságban minden mentségünk eltűnik. Isten színe előtt érzékeljük elveszett állapotunkat. Ézsaiásra azonban élete legnagyobb meglepetése várt.

(Ézs 6:6-8). Ekkor odarepült hozzám egy szeráf, kezében parázs volt, amelyet fogóval vett le az oltárról. (7) Számhoz érintette, és ezt mondta: Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva. Majd az Úr szavát hallottam, amint ezt kérdezi: Kit küldjek el, ki lesz a követünk? Én ezt mondtam: Itt vagyok, engem küldj! /RÚF/

Ézsaiás megtisztult bűneitől, amikor a szeráf az oltárról vett parázsló szénnel megérintette az ajkát. Valószínűleg itt a füstölőáldozati oltárról van szó, ahol közbenjárást végeztek Isten népéért. (Lásd (Jel 8:3-4). Egy másik angyal is odajött, és megállt az oltárnál, kezében aranyfüstölő, és adatott neki sok füstölőszer, hogy a szentek imádságaihoz tegye az aranyoltárra, amely a trón előtt van. (4) És felszállt a füstölőszerek füstje a szentek imádságaival az angyal kezéből Isten elé. /RÚF/) A próféta bocsánatot nyert bűneire, így már alkalmasnak ítélték arra, hogy megálljon Isten színe előtt. Azt a megbízást is kapta, hogy Istent képviselje a világban.

Érdekes, a „szeráf” szó azt jelenti, hogy „tűzlény”. Figyeljük meg, mit mondott Jézus Keresztelő János szolgálatáról: „Ő égő és fénylő lámpa volt, de ti csak egy ideig akartatok örvendezni világosságában”. (Jn 5:35), ÚRK. Természetesen János is bűnös ember volt, akinek szüksége volt a kegyelemre és a megváltásra, de a szolgálatával rámutatott arra, aki egyedül képes kegyelmet és megváltást hozni.

Jézus azért jött, hogy tökéletesen bemutassa az Atya dicsőségét, Isten pedig elküldött előtte egy prófétát, egy bűnös embert, és a mennyei szeráfokéhoz hasonló feladatot bízott rá.

Ézsaiás csak azután mondta: „itt vagyok én, küldj el engem!” (Ézs 6:8), /ÚRK/, amikor már tudta, hogy megtisztult bűneitől. Mit felelhetünk mi, ha Jézus vére megtisztított a bűneinktől?

White idézet: Miközben Ésaiás Urának dicsőségét és fenségét szemlélte ebben a látomásban, lelkét Isten tisztaságának és szentségének érzése töltötte el. Milyen éles ellentét volt Teremtőjének páratlan tökéletessége és azoknak a bűnös élete között – önmagát is beleértve –, akik régóta Izrael és Júda választott népe közé tartoznak! „Jaj, nékem! – kiáltotta. – Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a királyt, a Seregek Urát látták szemeim!” (Ésa 6:5)

Mintha a belső szentélyben az Isten jelenlétéből áradó fény teljes világosságában állt volna, rádöbbent arra, hogy tökéletlenségével és erőtlenségével semmiképpen sem tudja teljesíteni küldetését. De egy szeráf odament hozzá, hogy szorongását feloldja, és alkalmassá tegye fontos küldetésére. Az oltárról vett izzó parázzsal e szavak kíséretében érintette ajkát: „Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva.” Majd Isten hangja hallatszott: „Kit küldjek el, ki megy el követségünkben?” – kérdezte. Ésaiás erre így válaszolt: „Itt vagyok, engem küldj!” (Ésa 6:7-8) – Próféták és királyok, 307-308./old.

Istennek minden időben voltak munkatársai. Az embernek válaszolnia kell az isteni elhívásra. A mennyei kérdésre – „Kit küldjek el, és ki megy el nékünk?” – a következő válasznak kellene elhangzania: „Itt vagyok, küldj el engem!” Az Úr majd gondoskodik arról, és képessé tesz minden férfit és nőt a munkára, hogy együttműködhessenek a mennyei hatalommal. Nagy munka vár ránk ezen a földön, és minden bizonnyal lesznek emberek, akik válaszolnak a hívásra. Ha felöltik a mennyei fegyverzetet, megkapják a szükséges ajándékokat is: a bátorságot, kitartást, hitet és tapintatot. A világnak meg kell hallania a figyelmeztetést. Amikor elhangzik a hívás: „Kit küldjek el, és ki megy el nékünk?”, felelj határozottan és érthetően: „Itt vagyok, küldj el engem!” – The Bible Echo, 1899. szeptember 18.

Ésaiás egy csodálatos látomásban szemlélte Isten dicsőségét. Látta az isteni hatalom megnyilatkozását, és miután megtekintette az Úr magasztos voltát, üzenetet kapott, hogy menjen el, és végezzen el egy bizonyos feladatot. Ő azonban méltatlannak érezte magát erre a munkára… Látva az Örökkévaló kimondhatatlan dicsőségét, így szólt: „Jaj, nékem, elvesztem, mivel tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép közt lakom: hisz a királyt, a Seregeknek Urát látták szemeim! És hozzám repült egy a szeráfok közül, és kezében eleven szén vala, amelyet fogóval vett volt az oltárról; és illeté számat azzal, és mondá: Ímé, ez illeté ajkadat, és hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett.” Ezt kell átélnünk mindannyiunknak egyénileg. Szükségünk van arra, hogy az oltárról levett eleven szén megérintse ajkunkat. Meg kell hallanunk e szavakat: „Hamisságod eltávozott, és bűnöd elfedeztetett!” – Advent Review and Sabbath Herald, 1889. június 4.

Az áldozat jelentősége - Prófécia - jövendölés

 

A Szentírás világossá teszi, hogy Krisztus az egyetlen, aki méltó megváltásunk biztosítására. Egyedül Ő élt bűntelen emberi életet, Ő adta az egyetlen példát, ami az Atya dicsőségének tökéletes megelégedésére szolgált. Ő az Isten szeplőtelen Báránya, aki most az emberiség fejeként garantálja örök biztonságunkat. Magára vette vétkeinket, elszenvedte Isten ítéletét a gonoszság felett. Amikor János az Isten trónja köré gyűlt mennyei lényeket látta, azt hallotta, hogy „Ne sírj! Íme, győzött a Júda törzséből való oroszlán”. (Jel 5:5), ÚRK)

Gondoljunk bele, mennyire szörnyű a bűn, és milyen mélyre süllyedt az emberiség, hogy csak Jézusnak, Istennek a halála tette lehetővé problémájának megoldását! Ha bármilyen más módja lett volna az emberiség megmentésének az isteni kormányzat elveinek áthágása nélkül, akkor minden kétséget kizáróan azt választotta volna.

„Isten megszegett törvénye a bűnös életét követelte. Az egész világegyetemben csak egy lény volt, aki az ember érdekében eleget tudott tenni a törvény követelményeinek. Mivel Isten törvénye olyan szent, mint Isten maga, csak vele egyenlő lény tehette jóvá áthágását. Senki más, csakis Krisztus menthette meg az elbukott embert a törvény átkától, és hozhatta ismét összhangba a mennyel. Krisztus kész volt magára venni a bűn terhét és szégyenét – a bűnét, amely annyira sérti a szent Istent, hogy miatta az Atyának és a Fiúnak el kellett válnia egymástól. Krisztus kész volt a nyomorúság feneketlen mélységébe hatolni, hogy meg mentse a megrontott emberiséget”. (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták. 37./old.)   

White idézet: A Páskha ünnepe (2 Mózes 11; 12:1-32). Amikor Mózes először közölte Egyiptom királyával azt a kérését, hogy eressze el Izraelt, a legrettenetesebb csapások lehetőségére is felhívta figyelmét. Isten azért küldte el Mózest a fáraóhoz, hogy mondja meg neki a következőket: "...Elsőszülött fiam az Izráel. Ha azt mondom néked: Bocsásd el az én fiamat, hogy szolgáljon nékem és te vonakodol elbocsátani: ímé én megölöm a te elsőszülött fiadat". (2Móz 4:22-23) Bár az egyiptomiak megvetették őket, Isten kitüntette az izraelitákat azzal, hogy törvényének őrzésével bízta meg őket. Különleges áldásokkal és kiváltságokkal megadta nekik, hogy úgy tűnjenek ki a népek és nemzetek közül, mint ahogy az elsőszülött kitűnik a testvérei közül. Az az ítélet, amelytől az Úr elsősorban óvta Egyiptomot, az az ítélet volt, amely utolsóként sújt le az egyiptomiakra. Isten hosszútűrő és bővölködik az irgalmasságban. Gyengéden gondoskodik azokról, akiket a saját képmására teremtett. Ha Egyiptomot termésük, nyájaik és csordáik elvesztése bűnbánatra készteti, akkor a csapások nem sújtanak le gyermekeikre. De ők konokul ellenálltak az isteni parancsnak, és ezért az Úr most készült lesújtani rájuk utolsó és legrettenetesebb csapásával. 

A fáraó a halálbüntetés terhe mellett tiltotta meg Mózesnek, hogy újra megjelenjék színe előtt. Mózesnek azonban Isten utolsó üzenetét is át kellett adnia a lázadó uralkodónak. Ezért Mózes a tiltás ellenére ismét megjelent a fáraó előtt, és közölte vele Isten szörnyű üzenetét: "Éjfél körül kimegyek Egyiptomba. És meghal Egyiptom földén minden elsőszülött, a Fáraónak elsőszülöttétől fogva, aki az ő királyi székében ül, a szolgálónak első szülöttéig, aki malmot hajt; a baromnak is minden első fajzása. És nagy jajgatás lesz egész Egyiptom földén, amelyhez hasonló nem volt és hasonló nem lesz többé. De Izráel fiai közül az eb sem ölti ki nyelvét senkire, az embertől kezdve a baromig; hogy megtudjátok, hogy különbséget tett az Úr Egyiptom között és Izráel között. És mindezek a te szolgáid lejönnek hozzám és leborulnak előttem, mondván: Eredj ki te és mind a nép, amely téged követ, és csak azután megyek el." (2Móz 11:4-8)  – (Pátriárkák és próféták),

Mielőtt ezt az ítéletet végrehajtotta volna az Úr, Mózes útján utasítást adott Izrael gyermekeinek az Egyiptomból való eltávozásukkal kapcsolatban, különösképpen azt közölte velük, miként menekedhetnek meg az eljövendő ítélettől. Minden egyes izraelita családnak külön vagy más családokkal együtt egy "ép", hím bárányt vagy gödölyét kellett levágnia, a vérét pedig izsópköteggel rá kellett hintenie a "két ajtófélre és a szemöldökfára", hogy a pusztító angyal, amikor éjfélkor eljön, ne lépjen be a lakásba. A húst éjjel roston kell megsütniük és megenniük kovásztalan kenyérrel és keserű füvekkel úgy, ahogy Mózes mondta: "...Derekaitokat felövezve, saruitok lábaitokon és pálcáitok kezetekben, és nagy sietséggel egyétek azt; mert az Úr páskhája az". (2Móz 12:11)  

Az Úr kijelentette: "Mert általmégyek Egyiptom földén ezen éjszakán és megölök minden elsőszülöttet Egyiptom földjén, az embertől kezdve a baromig, és Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok... És a vér jelül lesz néktek a házakon, amelyekben ti lesztek, s meglátom a vért és elmegyek mellettetek és nem lesz rajtatok a csapás veszedelmetekre, mikor megverem Egyiptom földét". (2Móz 12:12-13) 

E nagy szabadulás emlékére Izrael népének évenként ünnepet kellett szentelni minden jövendő nemzetség idejében. "És legyen ez a nap néktek emlékezetül" - mondotta az Úr - "és ünnepnek szenteljétek azt az Úrnak nemzetségről nemzetségre; örök rendtartás szerint ünnepeljétek azt." (2Móz 12:14) Amikor megtartják majd ezt az ünnepet az eljövendő években, akkor ismételten el kell mondaniuk gyermekeiknek a nagy szabadulás történetét úgy, ahogy Mózes megparancsolta nekik. Ez mondjátok: "Páskha-áldozat ez az Úrnak, aki el ment az Izráel fiainak házai mellett Egyiptomban, mikor megverte az Egyiptombelieket, a mi házainkat pedig megoltalmazta". (2Móz 12:27)    – (Pátriárkák és próféták)