Biztos segítség a bajban

(Zsoltár 46:1-12). A karmesternek: Kórah fiaié. Ének magas hangra. (2) Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban. (3) Azért nem félünk, ha megindul is a föld, és hegyek omlanak a tenger mélyébe; (4) ha háborognak és tajtékoznak is vizei, és tombolásától megrendülnek a hegyek. (Szela.) (5) Egy folyó ágai örvendeztetik Isten városát, a Felségesnek szent hajlékait. (6) Isten van benne, nem inog meg, megsegíti Isten reggelre kelve. (7) Népek háborognak, országok inognak, ha az Úr mennydörög, megretten a föld. A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Szela.) (9) Jöjjetek, lássátok az Úr tetteit, aki bámulatos dolgokat művel a földön. (10) Háborúkat szüntet meg a föld kerekségén, íjat tör össze, lándzsát tördel szét, harci kocsikat éget el. (11) Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten! Magasztalnak a népek, magasztal a föld. (12) A Seregek Ura velünk van, Jákób Istene a mi várunk. (Szela.) /RÚF/

A 46. zsoltár olyan témát érint, amit A zsidókhoz írt levélben is megtalálunk: ami különb. Jézus különb a földi főpapnál, az Ő áldozata különb minden állatáldozatnál, a mennyei templom különb a földi előképeinél.

Ennek a zsoltárnak azonban más a megközelítése. Az írója nem jó dolgokat állít szembe még jobbakkal, hanem a lázadó világgal és annak minden rettenetes következményével ellentétben sorolja fel a jót, amit Isten eltervezett nekünk.

Ez a zsoltár reménységet és ígéretet hirdet nekünk most, a pusztulás, a megpróbáltatás, a szenvedés és a háborúk között. Ezért fontos, hogy „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten” (Zsolt 46:11)! Meg kell nyugodnunk a bizonyosságban, hogy egy nap majd mindez véget ér, Isten felmagasztaltatik a földön.

„Azért nem félünk, ha megindulna is a föld, ha hegyek omlanának is a tenger közepébe”. (Zsolt 46:3), /ÚRK/

Ez óhatatlanul eszünkbe juttatja a második advent jeleneteit: „Az ég pedig eltűnt, mint amikor a papírtekercset összegöngyölítik, és minden hegy és sziget kimozdult a helyéből”. (Jel 6:14), /ÚRK/ Vagy pedig ezt: „várjátok és siettetnétek az Isten napjának eljövetelét, amikor az egek tűzbe borulva felbomlanak, és az elemek égve megolvadnak”. (2Pt 3:12), /ÚRK/ Nem tart örökké ez a világ, sem a sok gonoszság, ami pedig utána következik, olyasmit ígér, amit most fel sem tudunk fogni. Addig csak ki kell tartanunk hittel, kapaszkodjunk Isten kijelentéseibe, legfőképpen Jézusba, aki a keresztet is vállalta értünk!

Szörnyű dolgok történnek a világon (és tudjuk, jön még rosszabb is), de Isten jóságát, hatalmát és jellemét ismerve miben reménykedhetünk?

White idézet: Mindenkiben, akit Isten nevel, olyan életnek kell megnyilatkoznia, amely nincs összhangban a világgal, annak szokásaival vagy gyakorlatával. Mindenkinek személyes tapasztalatra kell szert tennie, az Úr akaratának ismeretére eljutnia. Egyénileg kell meghallgatnunk Őt, aki a szívhez szól. Mikor minden más hang elcsitul, s nyugodtan várakozunk előtte, a lélek csendje még érthetőbbé teszi Isten hangját. Ő arra int: „Csendesedjetek és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46:11) Egyedül itt találunk igazi nyugalomra. Ez a gyakorlati felkészülés mindenkinek, aki a mennyért munkálkodik. A rohanó tömegben, az élet feszültségében, az intenzív munkában a világosság és béke légköre lengi körül az így felfrissült lelket. Az élet jó illatot lehel, isteni erő nyilatkozik meg, mely eléri az emberi szíveket. – Jézus élete, 363./old.

Hagyd, hogy a szíved elepedjen az Isten utáni vágyakozástól! Gyakorold a hitet, ami így nem fog elszakadni Istentől! Az elfáradtak és megterheltek menjenek Krisztushoz! Könyörögj vigasztalóért! A gyengék és kételkedők közeledjenek az Úrhoz, és akkor Ő is közeledni fog hozzájuk. Komoly és kitartó hittel ragadd meg Istent! – Letter 96, 1901.

Földi élete során Jézus gyakran hívta tanítványait: „Kövessetek engem!” „Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét minden nap, és kövessen engem.” (Lk 9:23) Az úton bizonyára akadályokkal is szembesülünk, de bátran, zokszó nélkül kell haladnunk tovább. Jó az Úr. Ő a mi segítségünk a szükségben. Ha elmondjuk neki minden nehézségünket, és elhisszük a szavát, meghallgat, és válaszol imáinkra. Hív, hogy menjünk oda hozzá. Így szól: „Kérjetek, és adatik néktek; keressetek és találtok; zörgessetek, és megnyittatik néktek.” (Mt 7:7) Tárháza tele van, abból szüntelenül meríthetünk, mert sosem fog kiapadni.

Vajon az Úr valaha is belefárad imáink meghallgatásába? Nem! Ha kitartóan, teljes szívvel kérjük, meghallgat, és így szól: „Ímé, itt vagyok.” (Ésa 58:9) Soha nem szabad elcsüggednünk. Ha teljes mértékben tőlünk függne az üdvösség kérdése, akkor lehetnénk bizalmatlanok magukkal szemben, és kételkedhetnénk. De ez nem a mi terhünk. Hallgassátok és értsétek meg az emberekhez intézett legértékesebb hívást: „Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek, és én megnyugosztlak titeket. Vegyétek föl magatokra az én igámat, és tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos szívű vagyok: és nyugalmat találtok a ti lelketeknek. Mert az én igám gyönyörűséges, és az én terhem könnyű.” (Mt 11:28-30) Mindannyian mondjuk el: „Isten kegyelme által teszek eleget ezeknek a feltételeknek.” – Letter 14, 1902.

A zsoltárok

 „Magasztaljanak téged a népek, Istenem, magasztaljon téged minden nép! Örvendezzenek és vigadjanak a nemzetek, mert igazsággal ítéled a népeket, és te igazgatod a nemzeteket e földön. Szela” (Zsolt 67:4-5), /ÚRK/

A végső eseményekre gondolva hajlamosak vagyunk A jelenések könyvének fenevadjaira, erőire összpontosítani. A szerepük természetesen jelentős, fontos is, különben Isten nem akarta volna, hogy benne legyenek a Bibliában és megértsük a jelentésüket. (Jel 1:3. Boldog, aki felolvassa, és boldogok, akik hallgatják ezeket a prófétai igéket, és megtartják azt, ami meg van írva bennük: mert az idő közel van. /RÚF/

A prófécia foglalkozik még a bűnnel, a szenvedéssel, az ítélettel, a jó és a gonosz harcával, az igazsággal és az igazságtalansággal, az üldözéssel és egyéb fontos kérdésekkel.

A zsoltárok könyve szintén mélységében taglalja ezeket a témákat, körüljárja szinte az összes lehetséges emberi érzelmet, a kétségbeesés sötétségétől a kitörő örömig. Látjuk, amint Izrael serege harcra készül a sötétség erőivel. Olvasunk emberekről, akiket az a kérdés gyötör, hogy miért nem számol le Isten határozottabban és azonnal a gonoszsággal – amit kétségkívül mindannyian feltettünk már. Válaszokat keresünk, a zsoltárok könyve pedig a szentélyre tereli a figyelmünket, újból és újból rámutat, hogy Isten a Teremtő. Vajon nem olyan témák és kérdések ezek, amelyekkel a ma embere a mai viszonyok között is küzd?

Dehogyisnem! Éppen ezért tovább kutatjuk A zsoltárok könyvét, hogy még többet megtudjunk e fontos igazságokról.

White idézet: Az Üdvözítő tudta, hogy semmiféle érvelés – legyen az bármilyen logikus – sem lágyítja meg a kemény szívet, nem töri át a világias gondolkodás és önzés kérgét. Tudta, hogy tanítványainak a mennyből kell kapniuk az erőtöbbletet. Tudta, hogy csak akkor hatásos az evangélium, ha forró szívek és beszédes ajkak hirdetik, akiket áthat annak ismerete, „aki az út, az igazság és az élet”. A tanítványokra bízott munka fokozott teljesítőképességet fog igényelni, mert a gonoszság áradata erősen és hatalmasan hömpölyög feléjük. A sötétség hatalmasságainak buzgó és elszánt vezető a parancsnoka; Krisztus követői pedig csak az Istentől nyert Lélek segítségével harcolhatnak az igazságért. – Az apostolok története, 31./old.

Most a Megváltó szeme a jövőbe néz, látja a szélesebb területet, ahol halála után tanítványai lesznek bizonyságtevői. Profetikus pillantása befogja szolgáinak tapasztalatait minden korban, míg másodszor is eljön. Bemutatja követőinek a rájuk váró küzdelmeket, felfedi a csata jellegét, tervét. Feltárja a rájuk leselkedő veszélyeket, a szükséges önmegtagadást. Azt kívánja, legyenek tisztában az árral, és ne lephesse meg őket az ellenség. Nem test és vér ellen kell hadakozniuk, hanem „a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak” (Ef 6:12). Természetfeletti erőkkel kell harcolniuk, de biztosak lehetnek a természetfeletti segítségben is. A menny minden lénye jelen van ebben a seregben, és közöttük van, aki „annyival kiválóbb lévén az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt azoknál” (Zsid 1:4). A Szentlélek, a mennyei seregek fejedelmének helyettese lejött vezetni a harcot. Azok az emberek, akik ebben a küzdelemben részt vesznek, lehetnek tökéletlenek, rájuk nehezedhetnek bűneik és hibáik, de Isten kegyelme mindenkié, aki töredelmesen keresi. A Mindenható ereje azok oldalán sorakozik fel, akik Istenben bíznak. – Jézus élete, 352./old.

Isten próbákon át vezet bennünket, hogy még közelebb húzódjunk hozzá. A zsoltáros ezt mondja: „Sok baja van az igaznak, de valamennyiből kimenti az Úr.” Dávid kiemelkedő személyiség volt. Élettörténete minden lélek számára érdekfeszítő, aki az örök győzelmekért küzd. Élete során két hatalom küzdött a lelkéért. A hitetlenség összevonta seregeit, és próbálta eltakarni előle az Isten trónja felől rááradó világosságot. Nap mint nap dúlt szívében a háború, mert Sátán próbálta ellensúlyozni az igazság erőinek minden közbelépését. Dávid megértette, hogy mit jelent hatalmasságok, az élet sötétségének világbírói és a gonoszság lelkei ellen küzdeni. Néha úgy tűnt, hogy az ellenség győzelmet arat felette, de végül mégis győzött a hit, és Dávid örülhetett Jehova üdvözítő hatalmának. – Signs of the Times, 1909. augusztus 11.

A Sion hegyén

A Sion a Bibliában Dávid városát és Isten városát egyaránt jelenti. A Sion képletesen Izráelre mint Isten népére utal (Ézs 60:14).Meghajolva járulnak eléd sanyargatóid fiai, lábad elé borulnak mind, akik megvetettek, és így neveznek: Az ÚR városa, Izráel Szentjének Sionja. A Sion lelki értelemben történő használata az Újszövetségben is folytatódik, ahol keresztény tartalommal megtöltve Isten lelki királyságát: a mennyei Jeruzsálemet jelenti (Zsid 12:22) Ti a Sion hegyéhez járultatok, és az élő Isten városához, a mennyei Jeruzsálemhez és az angyalok ezreihez;  (Jel 14:1)És láttam: íme, a Bárány ott állt a Sion hegyén, és vele száznegyvennégyezren, akiknek a homlokára az ő neve és Atyjának a neve volt felírva. Péter apostol kijelenti, hogy Krisztus Sion sarokköve: „Íme, leteszek Sionban egy kiválasztott drága sarokkövet, és aki hisz benne, nem szégyenül meg” (1Pt 2:6).

Jelenések 14. fejezetében Isten népe a Sion hegyén van. Eredetileg a közvetlenül a mai Jeruzsálem óvárosától nyugatra álló hegyet nevezték Sionnak, azt tekintették az isteni trón és a nép közötti jelenléte székhelyének. Később a Mórija hegyét, a templom hegyét is Sion hegyével azonosították.

Vagyis mint A jelenések könyvének legtöbb kulcsjelenete, úgy Isten végidei maradékának ez a fontos bemutatása is a szentély szókészletével történik. A Báránynak hála Isten népe a szent hegyen áll!

(Zsolt 15:1-5)Dávid zsoltára. Uram, ki lehet sátradnak vendége, ki tartózkodhat szent hegyeden? (2)Az, aki feddhetetlenül él, törekszik az igazságra, és szíve szerint igazat szól; (3) nyelvével nem rágalmaz, nem tesz rosszat felebarátjával, és nem hoz gyalázatot rokonára (4) Megvetéssel néz az alávalókra, de tiszteli azokat, akik az Urat félik. Esküjét nem vonja vissza, ha kárt vall is (5) Nem adja pénzét uzsorára, és nem hagyja magát megvesztegetni az ártatlan rovására. Aki ezeket teszi, nem tántorodik meg soha. /RÚF/

(Zsolt 24:1-10) Dávid zsoltára. Az Úré a föld és ami betölti, a földkerekség és a rajta lakók.(2) Mert ő vetette meg alapját a tengereken, ő rögzítette a folyókon. (3) Ki mehet föl az ÚR hegyére, és ki állhat meg szent helyén? (4)Az ártatlan kezű, a tiszta szívű, aki nem sóvárog hiábavalóság után, és nem esküszik hamisan.(5) Áldást nyer az ilyen az Úrtól, igazságot a szabadító Istentől.(6) Ilyen az a nemzedék, amely hozzá folyamodik, akik Jákób Istenének orcáját keresik. (Szela) (7) Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emelkedjetek föl, ti ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király! (8)Ki az a dicső király? Az erős és hatalmas ÚR, az ÚR, aki hatalmas a harcban. (9)Emeljétek föl fejeteket, ti kapuk, emeljétek föl, ti ősi ajtók, hogy bemehessen a dicső király! (10)Ki az a dicső király? A Seregek Ura, ő a dicső király! (Szela.)  /RÚF/

(Jel 14:1-5) És láttam: íme, a Bárány ott állt a Sion hegyén, és vele száznegyvennégyezren, akiknek a homlokára az ő neve és Atyjának a neve volt felírva. (2)Hallottam egy hangot a mennyből, mint nagy vizek zúgását, és mint hatalmas mennydörgés hangját; és a hang, amelyet hallottam, olyan volt, mint a hárfásoké, amikor hárfán játszanak. (3)És új éneket énekelnek a trónus előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki sem tudta megtanulni ezt az éneket, csak az a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről: (4)ezek nem szennyezték be magukat nőkkel, mert szüzek, ezek követik a Bárányt, ahova megy, ezek vétettek meg áron az emberek közül első zsengéül az Istennek és a Báránynak,(5)és szájukban nem találtatott hazugság: ezek feddhetetlenek.

Jó magas elvárásokat támaszt Dávid zsoltára a bűnös emberek számára azzal kapcsolatban, hogy kik léphetnek Isten színe elé. Vajon ki mondhatja el őszintén közülünk, hogy mindig tökéletességben járt, mindig igazat szólt a szívében (Zsolt 15:2)? Senki nem állíthatja, hogy "nem rendül meg soha" (Zsolt 15:5) /ÚRK/. A Biblia tanítása szerint aki azt mondja, hogy soha nem követett el bűnt, abban nincs meg az igazság (1Jn 1:8).

Csak egy következtetésre juthatunk: egyedül a Bárány tehet bennünket képessé arra, hogy megálljunk a Sionon. A zsoltárában Dávid ugyan nem említi a Bárányt, de Ő az, aki megjelenik Jelenések 14. fejezetében. Mintha ez a fejezet megadná a választ Dávid kérdésére. Isten Báránya a Sion hegyén, a szentélyben áll, ezért mi is ott lehetünk vele, mert hit által Isten nekünk tulajdonítja az Ő tökéletes igazságát. Tehát "bizalmunk van a szentélybe való bemenetelre Jézus vére által azon az úton, amelyet ő szentelt nekünk új és élő út gyanánt, a kárpit, azaz az ő teste által" (Zsid 10:19-20, /ÚRK/. Mégis, miben reménykedhetnénk Jézus vére nélkül? Valójában semmiben!

White idézet: A trón a kristálytengerre néz, amely az Istentől rásugárzó dicsőségben mintha tűzben égő üvegből lenne. A tengeren sorakoznak fel azok, akik diadalmaskodtak „a fenevadon és az ő képén, és bélyegén és az ő nevének számán”. A száznegyvennégyezer a Báránnyal a Sion-hegyén áll, kezükben az „Istennek hárfái”, és a „hárfások szava”, „akik az ő hárfájukkal hárfáznak”, olyan, mint a sok víz zúgása és nagy mennydörgés hangja. A trón előtt „új éneket” énekelnek, amelyet a száznegyvennégyezren kívül senki más nem tanulhat meg. Ez Mózes éneke és a Bárányé – a szabadulás éneke. Ezt az éneket csak a száznegyvennégyezer tudja megtanulni, mert ez tapasztalatuk éneke – olyan tapasztalaté, amilyen senki másnak soha nem volt. „Ezek azok, akik követik a Bárányt valahová megy.” Krisztus a földről, az élők közül ragadta el őket, és ők „Istennek és a Báránynak zsengéi” (Jel. 15:2–3; 14:1–5). „Ezek azok, akik jöttek a nagy nyomorúságból.” Olyan nyomorúságot viseltek el, amilyen nem volt, amióta nép kezdett lenni. Kiállták Jákób éjszakájának gyötrelmeit, és közbenjáró nélkül álltak meg az utolsó csapások idején. De megszabadultak, mert „megmosták az ő ruháikat, és megfehérítették ruháikat a Bárány vérében”. „Szájukban nem találtatott álnokság, mert... feddhetetlenek” Isten előtt. „Ezért vannak az Isten királyi széke előtt; és szolgálnak néki éjjel és nappal az Ő templomában; és aki a királyi széken ül, kiterjeszti sátorát felettük.” Az éhség és a ragály a szemük láttára tette a földet pusztasággá. A nap nagy hőséggel perzselte az embereket. Ők is szenvedtek, éheztek, szomjaztak. De „nem éheznek többé, sem nem szomjúhoznak többé, sem a nap nem tűz rájuk, sem semmi hőség, mert a Bárány, aki a királyi széknek közepette van, legelteti őket, és a vizeknek élő forrásaira viszi őket; és eltöröl Isten az ő szemeikről minden könnyet” (Jel. 7:14–17)  A nagy küzdelem (Advent Kiadó, 1986)