Az Úr Angyala "Jézus Krisztus" megjelent Mózesnek

 

Az „Úr angyala” megjelent Mózesnek „tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből”. (2Móz 3:2) Maga az Úr Jézus szólt Mózeshez „a csipkebokorból”. (2Móz 3:4)

Ne csodálkozzunk, hogy „az Úr angyala” cím Jézus Krisztusra vonatkozik! Az angyal szó egyszerűen azt jelenti: „küldött” (héberül male’ák), és mindig a szövegkörnyezet határozza meg, hogy embert vagy Istent kell-e érteni az angyal alatt. 

(Mal 3:1). Én majd elküldöm követemet, aki egyengeti előttem az utat. Hamar eljön templomába az Úr, aki után vágyódtok, a szövetség követe, akit kívántok. Jön már! – mondja a Seregek Ura. /RÚF/) 

Több példa van arra a Bibliában, hogy „az Úr angyala” isteni személyre utal. (1Móz 22:11, 15-18). Kiáltott neki az Úr angyala az égből: Ábrahám! Ábrahám! Ő így felelt: Itt vagyok. (15) Az Úr angyala másodszor is kiáltott Ábrahámnak az égből, (16) és ezt mondta: Magamra esküszöm, így szól az Úr, hogy mivel így tettél, és nem tagadtad meg tőlem a fiadat, a te egyetlenedet, (17) azért gazdagon megáldalak, és úgy megszaporítom utódaidat, hogy annyian lesznek, mint égen a csillag, vagy mint a homokszemek a tengerparton. A te utódod birtokolni fogja ellenségei kapuját, (18) és a te utódod által nyer áldást a föld minden népe, mert hallgattál szavamra. /RÚF/; 

(1Móz 31:3, 11, 13). Akkor ezt mondta az Úr Jákóbnak: Térj vissza atyáid földjére, a rokonaidhoz, én veled leszek! (11) Akkor ezt mondta nekem álmomban az Isten angyala: Jákób! Én azt feleltem: Itt vagyok. (13) Én vagyok Bétel Istene, ahol szent oszlopot kentél föl, és fogadalmat tettél nekem. Most indulj, menj el erről a földről, és térj vissza szülőföldedre! /RÚF/;

 (Bír 2:1-2). Az Úr angyala fölment Gilgálból Bókímba, és ezt mondta: Kivezettelek benneteket Egyiptomból, és behoztalak erre a földre, amelyet esküvel ígértem atyáitoknak, és azt mondtam: Nem bontom fel szövetségemet veletek soha, (2) de ti se kössetek szövetséget ennek a földnek a lakosaival, romboljátok le oltáraikat! Ti azonban nem hallgattatok szavamra. Hogy tehettétek ezt? /RÚF/;

 (Bír 6:11-22). Azután eljött az Úr angyala, és leült Ofrában a cserfa alatt, amely az Abíezer nemzetséghez tartozó Jóásé volt. A fia, Gedeon éppen búzát csépelt a présházban, hogy megmentse Midján elől. (12) Az Úr angyala megjelent neki, és így szólt hozzá: Az Úr veled van, erős vitéz! (13) Gedeon azonban ezt mondta neki: Kérlek, Uram, ha velünk van az Úr, miért ért bennünket mindez? Hol vannak mindazok a csodák, amelyekről atyáink beszéltek nekünk, amikor azt mondták, hogy az Úr hozott föl bennünket Egyiptomból? Most meg eltaszított minket az Úr, és Midján kezébe adott! (14) Az Úr ekkor odafordult hozzá, és azt mondta: Menj, és a te erőddel szabadítsd meg Izráelt Midján markából! Én küldelek téged! (15) Gedeon ezt mondta neki: Kérlek, Uram, hogyan szabadítsam meg Izráelt? Hiszen az én nemzetségem a leggyengébb Manasséban, atyám házában pedig én vagyok a legfiatalabb! (16) Az Úr így válaszolt neki: Én majd veled leszek, és úgy megvered Midjánt, mintha csak egyetlen ember volna. (17) Erre ő így szólt hozzá: Ha elnyertem jóindulatodat, adj nekem egy jelet, hogy valóban te vagy az, aki velem beszél! (18) Ne távozz el innen, míg vissza nem jövök hozzád, ki nem hozom ajándékomat, és eléd nem teszem. Ő így felelt: Itt maradok, amíg visszatérsz! (19) Ekkor Gedeon elment, és elkészített egy kecskegidát meg egy véka lisztből néhány kovásztalan kenyeret. A húst egy kosárba tette, a hús levét meg egy fazékba, azután kivitte hozzá a cserfa alá, és odatette eléje. (20) Az Isten angyala ezt mondta neki: Vedd a húst és a kovásztalan kenyereket, tedd le erre a sziklára, és öntsd rá a levét! Ő így is tett. (21) Ek 4 kor az Úr angyala kinyújtotta a kezében levő botot, és a végével megérintette a húst meg a kovásztalan kenyereket. Erre a sziklából tűz csapott ki, és megemésztette a húst meg a kovásztalan kenyereket. Az Úr angyala pedig eltűnt a szeme elől. (22) Amikor Gedeon látta, hogy az Úr angyala volt az, ezt mondta Gedeon: Jaj nekem, Uram, ó, Uram, mert az Úr angyalát láttam színről színre! /RÚF/; 

(Zak 3:1-2). Azután megmutatta nekem Jósua főpapot, aki az Úr angyala előtt állt, meg a Sátánt, aki jobb keze felől állt, és vádolta őt. (2) Az Úr angyala pedig ezt mondta a Sátánnak: Dorgáljon meg téged az Úr, Sátán! Dorgáljon meg téged az Úr, aki Jeruzsálemet kiválasztotta! Hát nem tűzből kiragadott üszkös fadarab ez? /RÚF/

Az Úr angyala nem csupán az Úr nevében szól, hanem Ő maga az Úr. Jézus Isten küldötte, aki az Atya Igéjét közli velünk.

  (2Móz 3:7-12). Az Úr pedig azt mondta: Megláttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam segélykiáltásukat a sanyargatók miatt, mert ismerem fájdalmukat. (8) El is megyek, hogy kimentsem őket Egyiptom kezéből, és elvigyem őket arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre: a kánaáni, a hettita, az emóri, a perizzi, a hivvi és a jebúszi nép helyére. (9) Bizony, eljutott hozzám Izráel fiainak segélykiáltása; látom is, hogy mennyire sanyargatják őket az egyiptomiak. (10) Most azért menj! Elküldelek téged a fáraóhoz: vezesd ki népemet, Izráel fiait Egyiptomból! (11) Mózes azonban ezt felelte erre az Istennek: Ki vagyok én, hogy elmenjek a fáraóhoz, és kivezessem Egyiptomból Izráel fiait? (12) De Isten azt mondta: Bizony, én veled leszek! Ez lesz annak a jele, hogy én küldelek: Amikor kivezetted a népet Egyiptomból, ennél a hegynél fogjátok áldozattal szolgálni az Istent. /RÚF/

A nyomorúság és a kiáltás szavak érzékeltetik Isten népének egyiptomi szenvedéseit. Isten hallotta a kiáltásaikat és odafigyelt rájuk.

  (2Móz 2:23-25). Közben hosszú idő telt el, és meghalt Egyiptom királya. Izráel fiai pedig sóhajtoztak és kiáltoztak a szolgaság miatt, és a szolgaság miatti segélykiáltásuk feljutott Istenhez. (24) Isten meghallotta panaszkodásukat, és visszaemlékezett Isten a szövetségére, amelyet Ábrahámmal, Izsákkal és Jákóbbal kötött. (25) Rátekintett Isten Izráel fiaira, és gondja volt rájuk Istennek. /RÚF/]

 Azt mondta róluk, hogy „az én népem” (2Móz 3:7), tehát már a Sínai és a szövetség életbe léptetése előtt az Ő népe voltak. Azt akarta, hogy Kánaán földjén lakozzanak jólétben (amennyiben engedelmeskednek), ahogy atyáiknak ígérte.  

Isten elmondta Mózesnek, hogy konkrét feladattal küldi a fáraóhoz: „Most azért eredj, el küldelek téged a Fáraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból” (2Móz 3:10). Itt is úgy utalt rájuk, hogy „az én népem”. 

Micsoda feladatot bízott Isten a szolgájára! Mózes azonban egy kérdéssel felelt: „Kicsoda vagyok én”? (2Móz 3:11) Vagyis amint kezdte felfogni annak a jelentőségét, ami történni fog és mindabban a saját szerepét, azon tépelődött, hogy miért éppen őt választotta az Úr. Már itt, ilyen korán utalást találunk a jellemére, a szerénységére. Tudatában volt a méltatlanságának arra, amire elhívást kapott.  

White idézet: Míg Mózes a pusztában lakott, az Úr elküldte angyalait, hogy készítsék fel őt jövendőbeli szolgálatára. Ott tanulta meg az önfegyelem és az alázat nagy leckéit. Miközben Jethró juhait őrizve alázatosan tett eleget pásztori feladatának, Isten arra készítette fel őt, hogy népének, Izrael juhainak az őrizője legyen. Korábban teljes kiképzést kapott arra vonatkozóan, hogy hadvezérként álljon a seregek élére, most pedig az Úr meg akarta tanítani őt népe hűséges pásztorává lenni, hogy vigyázzon sanyargatott és tévelygő juhaira. A pusztában terelgetve nyáját, Mózes eljutott Isten hegyéhez, Hórebhez, ahol „megjelenék néki az Úr angyala tűznek lángjában egy csipkebokor közepéből, és látá, hogy ímé a csipkebokor ég vala; de a csipkebokor meg nem emésztetik vala. S monda Mózes: Oda megyek, hogy lássam e nagy csudát, miért nem ég el a csipkebokor. És látá az Úr, hogy oda méne megnézni, és szólítá őt Isten a csipkebokorból, mondván: Mózes, Mózes. Ez pedig monda: Ímhol vagyok. És monda: Ne jőjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, amelyen állasz, szent föld. És monda: Én vagyok a te atyádnak Istene, Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene. Mózes pedig elrejté az ő orcáját, mert fél vala az Istenre tekinteni. Az Úr pedig monda: Látván láttam az én népemnek nyomorúságát, amely Égyiptomban vagyon és meghallottam az ő sanyargatóik miatt való kiáltásukat; sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam őt az Égyiptombeliek kezéből és fel vigyem őt arról a földről, jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre, a Kananeusok, Khitteusok, Emoreusok, Perizeusok, Khivveusok és Jebuzeusok lakóhelyére. Mivel hát ímé feljutott hozzám az Izráel fiainak kiáltása és láttam is a nyomorgatást, amellyel nyomorgatják őket az Égyiptombeliek: Most azért eredj, elküldelek téged a Faraóhoz és hozd ki az én népemet, az Izráel fiait Egyiptomból.” – Spiritual Gifts, 3. köt., 187./old. 

Az égő csipkebokor

 

Tagja lett apósa, Jetró szélesebb családjának, aki Midián papja volt. Negyven nyugalmas évet töltött ott, pásztorkodott, mint Dávid (2Sám 7:8). Most azért ezt mondd szolgámnak, Dávid nak: Ezt mondja a Seregek Ura: Én hoztalak el a legelőről, a juhnyáj mellől, hogy fejedelme légy népemnek, Izráelnek. /RÚF/), csodálta Istennek a természet világában adott kinyilatkoztatását.

Csakhogy ez az idő nem csupán arra szolgált, hogy Mózes a virágok (vagy talán a sivatagi kaktusz?) illatát szagolgassa. Az Úrral töltött idő megváltoztatta és felkészítette vezetői fel adatára. Isten arra is késztette a puszta csendjében, hogy írja meg a Biblia két legrégebbi iratát isteni ihletés alatt: Jób könyvét és Mózes első könyvét. (Lásd Ellen G. White: Pátriárkák és próféták.209.o/old.; The SDA Bible Commentary. 3. köt. 1140./old.)

 Meghatározó betekintést nyert még a nagy küzdelem, a teremtés, a bűneset, az özönvíz, a pátriárkák és ami a legfontosabb, a megváltási terv kérdéseibe is. Mózesnek tehát nagy szerepe volt abban, hogy az egész emberiségnek továbbadja az igaz Istenről, Teremtőnkről és Fenntartónkról szóló valós ismereteket, valamint azt, amit Isten a bolygónkon oly nagy pusztítást végző bűnnel szemben tesz. A Biblia és a megváltás története nem lenne igazán érthető az alapvetés nélkül, amit ihletés alatt Mózes végzett el, ki váltképp Mózes első könyvében. 

(2Móz 3:1-6). Mózes pedig apósának, Jetrónak, Midján papjának a juhait legeltette. Egyszer a juhokat a pusztán túlra terelte, és eljutott az Isten hegyéhez, a Hórebhez. (2) Ott megjelent neki az Úr angyala tűz lángjában egy csipkebokor közepéből. Látta ugyanis, hogy a csipkebokor tűzben ég, de mégsem ég el a csipkebokor. (3) Akkor Mózes ezt mondta magában: Odamegyek, és megnézem ezt a nagy csodát: miért nem ég el a csipkebokor? (4) Amikor az Úr látta, hogy odamegy megnézni, megszólította őt Isten a csipkebokor közepéből, és ezt mondta: Mózes! Mózes! Ő pedig így felelt: Itt vagyok! (5) Isten ekkor azt mondta: Ne jöjj közelebb! Oldd le sarudat a lábadról, mert szent föld az a hely, ahol állsz! (6) Majd ezt mondta: Én vagyok atyádnak Istene, Ábrahám Istene, Izsák Istene és Jákób Istene. Ekkor Mózes eltakarta az arcát, mert félt rátekinteni az Istenre. /RÚF/ 

 Mózes észrevette: a bokor nem égett el a tűzben, és tudta, hogy csodát lát, tehát drámai jelentőségű, fontos dolog az, ami a szeme előtt történt. Amikor közelebb lépett, az Úr szólt neki, hogy tisztelete jeléül vegye le a saruját, mivel Isten jelenléte megszentelte azt a helyet.

Az Úr úgy mutatkozott be neki, hogy „Ábrahámnak Istene, Izsáknak Istene és Jákóbnak Istene”. (2Móz 3:6) Megígérte a pátriárkáknak, hogy Kánaánt a leszármazottaik öröklik majd, és bizonyára Mózes is tudott erről. Tehát Isten még mielőtt egyértelműen kimondta volna, már kezdte rávezetni Mózest a fontos szerepre, amit be kellett töltenie.  

White idézet: Amikor az égő bokornál Mózes nem ismerte fel, hogy Isten van jelen, és odament, hogy megnézze a csodálatos látványt, ezt a parancsot kapta: „Ne jöjj ide közel, oldd le a te saruidat lábaidról; mert a hely, amelyen állasz, szent föld... Mózes pedig elrejté az ő orcáját, mert félt vala az Istenre tekinteni”. (2Móz 3:5-6)… 

Az ember kutatással nem találja meg Istent. Senki se próbálja vakmerően felemelni azt a függönyt, amely eltakarja Isten dicsőségét. „Kikutathatatlanok az ő ítéletei, és kinyomozhatatlanok az ő utai!”. (Róm 11:33) Irgalmának egyik bizonyítéka, hogy hatalmának rejteke van; mert annak a függönynek a felemelése, amely Isten jelenlétét rejti, egyenlő a halállal. Egy halandó ember sem hatolhat be abba a titokba, amelyben Isten lakik és cselekszik. Csak azt foghatjuk fel róla, amit Ő jónak lát kinyilatkoztatni. Az észnek tudomásul kell vennie, hogy van egy nála nagyobb tekintély. A szívnek és értelemnek meg kell hajolnia a nagy VAGYOK előtt. – A nagy Orvos lábnyomán, 436, 438./old. 

Az isteni elhívás

„Az Úr pedig azt mondta: Bizony, láttam népem nyomorúságát Egyiptomban, és meghallottam a sanyargatóik miatt való kiáltását, sőt ismerem szenvedéseit. Le is szállok, hogy megszabadítsam az egyiptomiak kezéből, és felvigyem őt arról a földről egy jó és tágas földre, tejjel és mézzel folyó földre.” (2Móz 3:7-8), /ÚRK/

Az isteni elhívás gyakran megváltoztatja az ember életének irányát, azt elfogadva azonban rájövünk, hogy mindig Isten útja a legjobb a számunkra, még ha először talán nem is tűnik könnyűnek elfogadni a hívását. 

Ez volt a helyzet Mózessel is, amikor Isten szólította. Az Úrral való különös találkozása az égő csipkebokornál kezdődött. Akár ismerte az égési törvényeket, akár nem, azzal tisztában volt, hogy amit lát, az csoda, biztosan felkeltette a figyelmét. Vitathatatlan, hogy az Úr egy konkrét feladatra hívta el. A kérdés az volt, hogy vállalkozik-e rá, bármilyen radikális változásokat hoz is ez az életében. Eleinte nem nagyon akarta elfogadni.  

White idézet: A parancs elhangzásának idején Mózes önbizalomhiányos, beszédhibás és félénk ember volt. Méltatlannak tartotta magát arra, hogy Isten szócsöve legyen Izraelben. Ám miután elfogadta a szolgálatot, teljes szívvel indult el, és teljesen az Úrban bízott. Magasztos küldetése munkába állította elméjének legjobb erőit. Isten megáldotta engedelmes készségét, így lett Mózes ékesszóló, reményteljes, magabiztos, jól felkészült személy arra a nagy munkára, ami valaha embernek adatott. Története is ékesen példázza, hogy mit tesz Isten azon emberek jellemének megerősítéséért, akik teljesen Őbenne bíznak, és visszatartás nélkül engedelmeskednek parancsainak. – Gospel Workers, 359./old.(1892) 

Gondolkozzunk el Mózes életén! Mint a király unokája és a trón várományosa nagyon alapos oktatásban részesült Egyiptomban. Nevelése mindenre kiterjedt, amire az egyiptomi fogalmak szerinti bölcsesség elnyeréséhez szüksége volt. A legmagasabb fokú polgári és katonai kiképzésben részesült. Úgy érezte, teljesen felkészült feladatára: Izraelnek a rabszolgaságból való kiszabadítására. De Isten másképp ítélt. Gondja volt arra, hogy Mózes még negyven évig juhpásztorként nevelődjék a pusztában.

  Mózes egyiptomi neveltetése sok tekintetben jót tett neki; de hivatására a legértékesebb felkészítést pásztorkodása nyújtotta. Mózes lobbanékony természetű ember volt. Egyiptom e sikeres katonai parancsnoka, a nép kegyeltje megszokta, hogy dicsőítsék és hízelegjenek neki. A népet magához vonzotta. Azt hitte, hogy saját erejével meg tudja szabadítani Izraelt. De egészen más volt az a lecke, amit Isten képviselőjének meg kellett tanulnia. Miközben nyáját a hegyek vadonjaiban és a völgyek zord legelőin vezette, megtanult hinni, szelídnek, türelmesnek, alázatosnak és önzetlennek lenni. Megtanulta a gyengék gondját viselni, a betegeket gyámolítani, az elkóboroltat megkeresni, a zabolátlanokat elhordozni, a bárányokat gondozni, az öregeket és erőtleneket ellátni.

Ebben a munkában Mózes közelebb került a Főpásztorhoz. Eggyé vált Izrael Szentjével. Nem gondolt tovább valami nagy mű véghezvitelével. Igyekezett a rábízott munkát Istennek való szolgálatként hűséggel elvégezni. Felismerte, hogy Isten ott van a közelében. Az egész természet a Láthatatlan Lényről beszélt neki. Istent személyes Istenként ismerte meg, és miközben jelleméről elmélkedett, egyre jobban érzékelte jelenlétét, és menedékre talált az Örökkévaló karjában. – A nagy Orvos lábnyomán, 474-475./old.