Isten dicsősége

 

„Szent, szent, szent a seregeknek Ura, teljes mind a széles Föld az Ő dicsőségével!” (Ésa 6:3) {AG 343.1}

A Teremtője kezéből kikerült Éden és az egész Föld is rendkívül szép volt. A bűn és a halál leghalványabb árnyéka sem rontotta meg a nagyszerű teremtést. Isten dicsősége elborította az eget, és dicséretével megtelt a Föld (Hab 3:3); amikor együtt örvendeztek a hajnalcsillagok (az angyalok), és Istennek fiai vigadoztak (Jób 38:7). Így a Föld kifejező jelképe volt annak, aki „nagy irgalmasságú és igazságú” (2Móz 34:6). Az Úr a saját képmására alkotott embernek a tanulmányozásra is szánta a Földet.

 

Az Éden azt példázta, hogy Isten kívánsága szerint milyennek kellett lennie az egész Földnek. Isten azt akarta, hogy bolygónk olyan legyen, mint az Éden. Azt akarta, hogy a szaporodó emberiség olyan otthonokat és iskolákat alapítson, amilyeneket Ő adott. Így az idő folyamán az egész Földet betölthették volna azok az otthonok és iskolák, ahol Isten kijelentéseit és műveit tanulmányozzák, és ahol a tanulók a végtelen korszakokon át egyre jobban visszatükrözik az Ő dicsőségének fényét. {AG 343.2}

Amikor Ádám kikerült Teremtője kezéből, fizikai, szellemi és lelki alkatában magán viselte Alkotójának képmását. „...Isten az embert az Ő képére, Isten képére teremté...” (1Móz 1:27), és az volt a szándéka, hogy minél tovább él az ember, annál tökéletesebben mutassa be az Ő képmását, és sugározza vissza dicsőségét. Minden képessége kifejlődhetett; befogadóképessége és életereje növekedett. Roppant széles látóhatár tárult a szeme elé. Dicső terület nyílt meg kutatásai számára. A látható világ titkai, „...a tökéletes tudásnak csudái...” (Jób 37:15) tanulásra késztetnek bennünket. 

 Ádám abban a kiváltságban részesült, hogy szemtől szembe, közvetlenül érintkezett Teremtőjével. Ha hű maradt volna Istenhez, ez a kiváltság örökre az övé maradt volna. Az örökkévalóságon át az ismeret új kincseit, a boldogság friss forrásait fedezte volna fel, ami által egyre világosabban látta volna Isten bölcsességét, hatalmát és szeretetét. Egyre jobban elérte volna teremtésének célját, és egyre jobban visszasugározta volna a Teremtő dicsőségét. {AG 343.3} 

E.G.W.

Krisztus szolgálatában élni

 „Krisztus kortársai nem értették meg küldetését… Az emberei hagyományok, szabályok és előírások elrejtették előlük azokat a tanításokat, amelyekre Isten meg akarta őket tanítani. E szabályok és hagyományok eltakarták előlük az igaz vallás értelmét, és akadályozták őket gyakorlásában. Amikor Krisztus személyében elérkezett a Valóság, nem ismerték fel benne az előképek beteljesítőjét, az árnyékszolgálatok lényegét. A Valóságot elvetették, és az előképekhez, hiábavaló szertartásaikhoz ragaszkodtak. Isten Fia eljött, de ők továbbra is jelet kértek. A »Térjetek meg, mert elközelített a mennyeknek országa!« (Mt 3:2) üzenetre válaszként csodát követeltek. Krisztus evangéliuma botránkozás köve volt számukra, mert Üdvözítő helyett jeleket kívántak. Azt hitték, hogy a Messiás hatalmas győzelmekkel fogja bizonyítani jogait, és a földi királyságok romjain felállítja birodalmát. Erre a váradalmukra Krisztus a magvetőről szóló példázattal válaszolt. Isten országa nem fegyveres erővel, nem erőszakos beavatkozással diadalmaskodik, hanem azáltal, hogy új életelvet plántál az emberi szívekbe” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, 18./old.)

 „Az egyháznak hűséges Kálebekre és Józsuékra van szüksége, akik Isten egyszerű engedelmességi feltételei alapján készek elfogadni az örök életet. Gyülekezeteink szenvednek munkások nélkül. A világ a mi földünk. Misszionáriusokra van szükség a városokban és a falvakban, ahol a bálványozás befolyása még annál is erősebben megkötözi az embereket, mint az ókori Keleten élt pogányokat, akik még sosem látták az igazság fényét. Eltűnt a gyülekezetekből az igazi missziós lelkület, amely igazán nemessé teszi a hitvallást. Az emberek szívét már nem hevíti a mások iránti szeretet, nem hajtja őket a vágy, hogy lelkeket vezessenek Krisztushoz. Őszinte munkásokra van szükség. Nincs immár senki, aki válaszolna a mindenhonnan felhangzó kiáltásra: »Ide gyertek… segítsetek nekünk«”? (Ellen G. White: Testimonies for the Church. 4. köt. 156./old.)

Józsué élete előrevetítve a Messiás tevékenységét

 

(ApCsel 20:32). Most pedig Istenre bízlak titeket és kegyelme igéjére, akinek van hatalma arra, hogy építsen és örökséget adjon a szentek közösségében. /RÚF/

(2Kor 10:3-5). Mert testben élünk, de nem test szerint hadakozunk; (4) hadakozásunk fegyverei ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. (5) Ezekkel rombolunk le minden okoskodást és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre /RÚF/

(Ef 6:10-12). Végül pedig: erősödjetek meg az Úrban és az ő hatalmas erejében. (11) Öltsétek magatokra Isten fegyverzetét, hogy megállhassatok az ördög mesterkedéseivel szemben. (12) Mert mi nem test és vér ellen harcolunk, hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak. /RÚF/

(1Tim 1:18). Ezt a parancsot kötöm a lelkedre, fiam, Timóteus, hogy a rólad szóló korábbi próféciák alapján harcold meg a nemes harcot. /RÚF/

(2Tim 4:7). Ama nemes harcot megharcoltam, futásomat elvégeztem, a hitet megtartottam /RÚF/

 Az Újtestamentum írói a Józsué-tipológiában felismerik az ekkléziológiai (egyházi) teljesedést. Krisztus testének, az egyháznak a tagjai bekapcsolódnak a lelki küzdelembe, amely a gonosz erői ellen zajlik; ugyanakkor élvezik Isten kegyelmének nyugalmát 

(Zsid 4:9-11). A szombati nyugalom tehát még ezután vár Isten népére. (10) Aki ugyanis bement Isten nyugalmába, maga is megnyugodott a munkáitól, mint Isten is a magáétól. (11) Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugalomba, hogy senki el ne essék az ehhez hasonló engedetlenség következtében. /RÚF/; 

... és lelki örökségük minden áldását.

(Kol 3:24). tudván, hogy ti viszonzásul megkapjátok az Úrtól az örökséget. Az Úr Krisztusnak szolgáljatok! /RÚF/

(1Pét 1:4). arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. /RÚF/

(Jel 20:9). És felvonultak a föld színén, és bekerítették a szentek táborát és a szeretett várost, de tűz szállott alá az égből, és elpusztította őket. /RÚF/

(Jel 21:3). Hallottam, hogy egy hatalmas hang szól a trón felől: Íme, Isten sátora az emberekkel van, és ő velük fog lakni, ők pedig népei lesznek, és maga Isten lesz velük /RÚF/

 Józsué előképének maradéktalan és végső teljesedése Jézus Krisztus második eljövetelével bontakozik ki (apokaliptikus/eszkatológiai szakasz).

 Józsué élete olyannyira tükrözte Isten jellemét, hogy életének bizonyos aspektusai prófétai jelleget öltöttek, előrevetítve a Messiás tevékenységét és személyét.

 Mi viszont már a Messiás eljövetele után élünk. Szolgálatát nem kell előképként szemlélni, viszont megvan az a kiváltságunk, hogy visszatükrözzük jellemét – a dicsőséget, amire Krisztus vágyott, hogy megossza a tanítványokkal 

(Ján 17:22). Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk /RÚF/

... és ami a mienk lehet jellemének szemlélése által. 

(2Kor 3:18). Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. /RÚF/

 Minél többet elmélkedünk Jézusról, annál inkább tükrözhetjük jellemének szépségét. Mindez annyira alapvető, hogy a Krisztussal való mindennapi járásunknak erről kellene szólnia. Ezért olyan fontos az Igével töltött idő minden egyes nap. Ezért is kell időt szánnunk Jézus életének, jellemének és tanításainak tanulmányozására. Szemlélés által igenis változunk.

 Józsué, az előkép megkérdezte az izraelitáktól: „Meddig vártok még azzal, hogy elmenjetek, és birtokba vegyétek azt a földet, amelyet nektek adott az ÚR, atyáitok Istene” (Józs 18:3, ÚRK)? Hogyan tenné fel ezt a kérdést ma Jézus, akire Józsué előképként mutatott?

 White idézet: Jézus a védőügyvédünk, főpapunk és közbenjárónk. Abban a helyzetben vagyunk, mint az izraeliták az engesztelés napján. Miután a főpap belépett a szentélybe, amely azt a helyet jelképezte, ahol jelenleg a mi főpapunk közbenjár értünk, és meghintette a vérrel az irgalom trónusát, a külső pitvarban beszüntették az engesztelő áldozatok bemutatását. Miközben a pap Isten előtt szolgált, minden szívnek meg kellett aláznia magát, és bűnbocsánatért kellett könyörögnie.

 Krisztus halálában a jelkép találkozott a valósággal, mivel a bárány leöletett a világ bűneiért. Nagy főpapunk egyedül hozta meg ezt a drága áldozatot üdvösségünk érdekében. Amikor önmagát adta a keresztre, tökéletes engesztelést adott az emberek bűneiért. Most pedig a külső pitvarban állunk, és várjuk az áldott és dicsőséges reménységet, a mi Urunk és Megváltónk, Jézus Krisztusunk megjelenését. A pitvarban többé nem kell áldozatot bemutatnunk, hiszen főpapunk már a szentélyben szolgál. Közbenjáróként és védőügyvédként Krisztusnak nincs szüksége egyetlen ember erényeire vagy közbenjárására sem. Ő egyedül hordozza a bűnöket, egyedüli áldozat a bűnökért. Csak Őt kell imádni és Őt kell megvallani, aki egyszer s mindenkorra belépett a szentélybe. Ő fogja üdvözíteni mindazokat, akik hittel járulnak elé. „Mindenha él, hogy esedezzék érettünk.” ...

 A legélesebb elméjű teremtett lény sem értheti meg Istent; a legpallérozottabb nyelv sem tudja megmagyarázni Őt… Az embernek egyetlen védője, egyetlen közbenjárója van, akinek jogában áll megbocsátani a bűnöket. Hát hogy ne teljen meg a szívünk hálával az iránt, aki Jézust adta engesztelő áldozatul a bűneinkért? Gondolatban mélyüljetek el abban a szeretetben, amelyet irántunk tanúsított az Atya, és amit kifejezett irányunkban. Ez a szeretet felbecsülhetetlen, mivel nincs ahhoz méltó mérce. Megmérhetjük-e a végtelen? Csupán annyit tehetünk, hogy a Golgotára, a világ megalapítása óta megöletett Bárányra mutatunk...

 A bűnös és Krisztus között nincs szükség közvetítőre… Maga Krisztus a mi védőügyvédünk. Ami az Atya a Fiú számára, ugyanaz az Atya azok számára is, akiket az ő Fia emberi testben képviselt itt, ezen a földön. Munkásságának minden területén Krisztus az Atya képviselőjeként járt el. Helyettesünkként és üdvöségünk zálogaként élt. Úgy munkálkodott, ahogy elvárja követőitől, hogy munkálkodjanak: önzetlenül, minden embert értékelve, akikért Ő szenvedett és meghalt. – Lift Him Up, 319./old.