nemarika.blogspot.com Csender órák, meghitt percek

2026. október 4., vasárnap

Prófétai elhívás

 

„Majd az Úr szavát hallottam, aki ezt mondta: Kit küldjek el, és ki megy el nekünk: Én azt mondtam: Íme, itt vagyok én, küldj el engem!” (Ézs 6:8) /ÚRK/ 

A bibliai időkben a prófétáknak gyakran kulcsszerepe volt Isten népe történelmében, központi helyet foglaltak el a közösség életében, a pozíciójuk erős, meghatározó volt. 

Azonban a prófétai elhívás nehézségekkel járt. Általában nem volt könnyű a próféta élete, szomorúsággal, elutasítottsággal, meg nem értéssel és reményvesztettséggel tűzdelt. 

Isten prófétái gyakran nem fogadták készségesen a prófétai tisztre szóló elhívásukat, ami nem is csoda. Akiknek örömmel kellett volna venniük az üzeneteiket, sokukkal élesen szembehelyezkedtek. Nem figyeltek Isten prófétáira, kinevették, megverték, bebörtönözték őket. Másokat megköveztek vagy vadásztak rájuk, mint vadállatokra. Többen közülük mártírhalált haltak. 

Ma, ennek a nemzedéknek a tagjai az erőszak, a kapzsiság, az erkölcstelenség, a kizsákmányolás és mindenféle sátáni hatás özönében gyakran elutasítják, vagy csak figyelmen kívül hagyják a prófétai hangot. Isten arra szólít, hogy hallgassunk prófétái szavára, és mi legyünk a próféták útján kapott remény hírnökei. 

Az elmúlt héten láttuk: Isten már az Édenben, a bűneset után azon munkálkodott, hogy újból kapcsolatot létesítsen az emberekkel.  A történelem olyan emlékezetes időszakaival foglalkozunk, amikor Isten arra hívta el prófétáit, hogy újjászervezzék népét a bűnbe süllyedt világnak szóló üzeneteivel. 

White idézet: Amióta az Úr először jelentette ki magát Anna Fiának, Sámuel prófétai elhívását az egész nemzet elismerte. Az Éli házának szóló isteni Figyelmeztetés hűséges átadása által – bármilyen félelmetes és megpróbáltató volt e kötelessége – Sámuel bizonyságát adta hűségének, mint Jehova hírnöke. „Az Úr vala ővele, és semmit az ő igéiből a földre nem hagy vala esni. És megtudá egész Izráel Dántól Beersebáig, hogy Sámuel az Úr prófétájául rendeltetett.” (1Sám 3:19-20) 

Az izraeliták, mint nemzet, megmaradtak istentelenségük és bálványimádásuk állapotában, és büntetésképpen a filiszteusok uralma alá kerültek. Ez idő alatt Sámuel bejárta az ország városait és falvait, hogy a nép szívét atyái Istenéhez fordítsa; és ez az igyekezete nem maradt eredménytelen. Miután húsz évig szenvedtek ellenségeik elnyomása alatt, Izráel „…síránkozék az Úr után” (1Sám 7:2). Sámuel azt tanácsolta nekik: „…Ha ti teljes szíveitekből megtértek az Úrhoz, és eltávolítjátok magatok közül az idegen isteneket és Astarótot, és szíveteket elkészítitek az Úrnak, és csak néki szolgáltok: akkor megszabadít titeket a filiszteusok kezéből.” (1Sám 7:3) 

A gyakorlati kegyességet és a szívbeli vallást tanították Sámuel napjaiban, amit Krisztus is tanított, amikor a földön járt. Krisztus kegyelme nélkül a vallás külső formája értéktelen volt a régi Izráel számára. Ugyanígy értéktelen a modern Izráelnek is. 

Ma is szükséges az igazi, szívbeli vallás újraéledése, amit az ősi Izráel tapasztalt. Bűnbánat az első lépés, amit meg kell tennie annak, aki vissza akar térni Istenhez. Ezt senki sem teheti meg a másik helyett. Személyesen kell megalázni lelkünket Isten előtt, és elvetni bálványainkat. Ha megtettük mindazt, amit tehetünk, az Úr kijelenti nekünk szabadítását. – A Szentlélek eljő reátok, 261./old. 

Isten megparancsolta Illésnek, hogy keressen utódot. Amikor a próféta elhaladt a szántóföld mellett, ahol Elizeus szántott, az ifjú vállára dobta a felszentelés palástját… Ez annak volt a jele, hogy Isten elhívta őt Illés utódjául… Elizeusnak számolnia kellett az áldozattal, és döntenie, hogy elfogadja-e vagy visszautasítja a hívást. Ha szíve az otthonához köti, és a vele járó előnyökhöz ragaszkodik, jogában áll otthon maradnia. Elizeus azonban megértette, mit jelent a hívás… Semmilyen világi előnyért nem akart lemondani arról a lehetőségről, hogy Isten hírnöke legyen. Nem akarta feláldozni azt a kiváltságot, hogy Isten szolgájának társa lehessen. Tétovázás nélkül elhagyta családját, amely szerette, hogy elkísérje a prófétát bizonytalan életútján… 

Sokan különleges képességre vágynak, amellyel csodálatos munkát végezhetnének, közben szem elől tévesztik a kezük ügyében levő feladatokat, amelyeknek elvégzésével kellemessé tehetnék az életet… Az eredmény nem annyira a képességen, mint inkább a határozottságon és készségen múlik. Nem a ragyogó képességek tesznek alkalmassá arra, hogy megfelelően lássuk el munkánkat, hanem a mindennapi feladatok lelkiismeretes elvégzése, a megelégedettség, a mások sorsa iránti őszinte, képmutatás nélküli érdeklődés. A legszerényebb sorsúak között igazi kiválóság található. A szerető szívvel és hűséggel végzett mindennapi feladatok is kedvesek Isten előtt. – Conflict and Courage, 221./old. 


2026. október 3., szombat

ELLEN G. WHITE élete

 

Az isteni közlés nem korlátozódott a bibliai időkre. Isten állandóan szól az emberekhez, szavait Krisztus visszajöveteléig modern úton-módon hallatja. Ellen Gould Harmon White és az ikertestvére, Elizabeth 1827. november 26-án született a Main állambeli Gorhamben. Robert és Eunice Harmon nyolc gyermeke közül ők voltak a legfiatalabbak. Néhány évvel később a család Portland városába költözött, mert Robert Harmon ott akarta felvirágoztatni kalapos mesterségét. Ellent 9 éves korában olyan sérülés érte, ami hatott rá fizikailag, érzelmileg és emberi kapcsolatai tekintetében egyaránt. Az otthona közelében lévő parkban egy haragos osztálytársa megdobta egy kővel, ami az arcán találta el, emiatt hetekre félig öntudatlan állapotba került. Ez az eset azonnal véget vetett iskolai tanulásának, és egész életén át tartó egészségügyi gondokat okozott neki. Az arcsérülése okozta változással nagyon is tisztában volt, ezért egy időre visszahúzódóvá vált. A fiatal Ellen Harmon ebben a bizonytalan helyzetben kezdett jobban elgondolkodni lelki sorsáról. Félt Istentől, és úgy érezte, hogy nem méltó a mennyre. A félelmei erősödtek, amikor a Harmon család elfogadta Miller tanait Jézus közeli visszatéréséről. Ellen még azután sem érezte magát méltónak Isten szeretetére, hogy 1842-ben alámerítéses keresztségben részesült a Metodista Egyházban. Azt hitte, hogy „örökre elveszett” (Life Sketches of Ellen G. White. 29./old.; lásd még 20-31./old.). 

A kétségbeejtő gondolatok közötti őrlődés időszakában a fiatal Ellennek volt két álma, és ezeknek a hatására változni kezdett benne az Istenről alkotott kép. Azonban csak akkor értette meg és érezte igazán Isten szeretetét és kegyelmét, amikor találkozott Levi Stockmannal, a metodista prédikátorral. Úgy érezte, mintha Isten szólt volna hozzá nagy kétségbeesése idején. „Betöltötte a szívemet a hit – írta később. – Kimondhatatlan szeretetet éreztem Isten iránt, és Szentlelke tanúsította, hogy megbocsátotta a bűneimet. Megváltozott a nézetem az Atyáról. Már úgy tekintettem rá, mint kedves, gyengéd szülőre, nem pedig szigorú zsarnokra, aki vak engedelmességet követel meg az emberektől. A szívem mély és heves szeretettel fordult felé”. (i. m. 39./old.) Szintén ekkor értette meg Ellen White a „holtak állapotának” tanát, és fokozatosan felfogta, hogy nincs örökké égő pokol. Új felismerése Istenről és szeretetéről teljes mértékben megváltoztatta az alapállását. Ellen White mélyen megszerette Jézust, és élete hátralévő részében Őt szolgálta. 

További – angol nyelvű – információ: https://whiteestate.org/absg/1 

White idézet: A TISZTASZÍVŰEK VISSZATÜKRÖZIK KRISZTUST 

December 30.

„Aki szereti a szívnek tisztaságát, beszéde kedvesség: annak barátja a király” (Péld 22: 11) 

Isten városába nem teheti be lábát semmi tisztátalan. Aki majd ott lakik, az még idelenn tisztává válik. Aki Jézustól tanul, abban egyre növekvő undor támad a neveletlenség, a csúnya beszéd és a szennyes gondolatok ellen. Akinek Jézus lakik a szívében, annak a gondolkodása és a viselkedése is tiszta és kifinomult lesz. 

Akiknek a szíve a Szentlélek bennük lakozásával megtisztult, azoknak minden megváltozott. Ők meg tudják ismerni Istent. Az Úr a szikla hasadékába rejtette Mózest, amikor Isten dicsősége elvonult előtte. Mi is akkor szemléljük Isten szeretetét, amikor Krisztusban vagyunk elrejtve. 

„Aki szereti a szívnek tisztaságát, beszéde kedvesség: annak barátja a király.” (Péld 22:11) Hit által már most, már itt szemlélhetjük Őt. Mindennapi életünkben, gondviselése megnyilatkozásaiban jóságát és irgalmasságát ismerjük fel… A tiszta szívű ember új és vonzó szépségben látja Istent, mint megváltóját. Miközben felismeri Isten jellemének tisztaságát és szépségét, maga is vágyakozik visszatükrözni az Üdvözítő jellemét. Olyan atyának látja Őt, aki sóvárog magához ölelni megtérő fiát, ezért szíve kimondhatatlan és dicső örömmel telik meg. 

A tiszta szívű ember felismeri a Teremtőt hatalmas keze műveiben, a mindenség alkotásainak szépségében. Igéjét olvasva világosabbá válik irgalmasságának, jóságának és kegyelmének kinyilatkoztatása. […] 

Az igazság szépsége és becses volta, melyet a világ szerinti bölcs nem vesz észre, folyamatosan kitárul azok előtt, akikben bizakodó, gyermeki kívánság él megismerni és teljesíteni is Isten akaratát. Úgy ismerjük föl az igazságot, ha az isteni természet részeseivé válunk. 

A tiszta szívű ember mintegy Isten látható jelenlétében él az Isten által számára kiszabott idő alatt. A jövő halhatatlan állapotában pedig színről-színre fogja látni Őt, miként Ádám is látta, amikor Istennel volt az Édenben. „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről-színre” (1Kor 13:12). (Gondolatok a Hegyi beszédről, 24-27.) – Krisztusi élet, „A tiszta szívűek visszatükrözik Krisztust” című fejezet, 378./old. (december 30.)


2026. október 1., csütörtök

Hogyan szólt Isten az emberekhez a bűn betörése után?

(4Móz 12:6). Az Úr ezt mondta: Halljátok meg beszédemet: Ha van az Úrnak prófétája köztetek, azzal látomásban ismertetem meg magam, álomban beszélek hozzá. /RÚF/

(Jn 10:27-30). Az én juhaim hallgatnak a hangomra, és én ismerem őket, ők pedig követnek engem. (28) Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből. (29) Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből. (30) Én és az Atya egy vagyunk. /RÚF/

(Jn 14:7-9). Ha ismernétek engem, ismernétek az én Atyámat is: mostantól fogva ismeritek őt, és látjátok őt. (8) Fülöp így szólt hozzá: Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, és az elég nekünk. (9) Jézus erre ezt mondta: Annyi ideje veletek vagyok, és nem ismertél meg engem, Fülöp? Aki engem lát, látja az Atyát. Hogyan mondhatod: Mutasd meg nekünk az Atyát? /RÚF/

(Róm 1:19-20). mert ami megismerhető Istenből, az nyilvánvaló előttük, mivel Isten nyilvánvalóvá tette számukra. (20) Láthatatlan valóját, azaz örök hatalmát és istenségét meglátja alkotásain az értelem a világ teremtésétől fogva. Ezért nincs mentségük, /RÚF/

(2Tim 3:16-17). A teljes Írás Istentől ihletett, és hasznos a tanításra, a feddésre, a megjobbításra, az igazságban való nevelésre; (17) hogy az Isten embere tökéletes és minden jó cselekedetre felkészített legyen. /RÚF/

(Zsid 1:1-2). Miután régen sokszor és sokféleképpen szólt Isten az atyákhoz a próféták által, (2) ezekben a végső időkben a Fiú által szólt hozzánk, akit mindennek örökösévé tett, aki által a világot teremtette. /RÚF/ 

Isten a bűn jelenléte dacára számos módot talált a bűnbe süllyedt emberekkel való kommunikálásra. Önkinyilatkoztatásának egyik módja a teremtés által történt. A természet világa hatalmas erővel mutatja be csodatetteit. A tudósokat ámulatba ejtik az univerzum csodái és még az élet „legegyszerűbb” formáinak is a bonyolultsága. Ám a természetben meglátszanak a bűneset következményei is, amire a legfőbb példa minden élő halála. 

Isten a próféták által is szólt az emberiséghez – olyan embereken keresztül, akiket hírnökeiül választott. Beszélt például Noéval, Ábrahámmal, Mózessel és Dániellel, kinyilvánította népére vonatkozó akaratát. Prófétáinak az üzenetei lényegében arra emlékeztetnek, hogy nem felejtette el gyermekeit, továbbra is velünk van. Egyes próféták írásai a Szentírás részeként most is elérhetők, mások azonban nem írtak bibliai könyveket. 

Ugyanakkor sok prófétai kijelentést megtalálunk a Szentírásban. (2Tim 3:16-17) A Biblia Isten kinyilatkoztatása. A saját szavaiból tudjuk meg, hogy ki is Ő, láthatjuk meg rendíthetetlen szeretetét és fedezhetjük fel vezetését az életünkben. 

Továbbá a Biblia által értjük meg azt is, hogy kik vagyunk, honnan származunk és merre tartunk. Ott találjuk meg Istennek az életünkre vonatkozó célját. 

Isten közlésének azonban a legeredményesebb módja Jézus Krisztus által történt, akit nekünk már a Biblia nyilatkoztat ki. Az Édenben Isten kereste Ádámot és Évát, és Krisztus is azért jött, hogy „megkeresse és megtartsa, ami elveszett” (Lk 19:10).

 Kijelentette: „aki engem látott, látta az Atyát” (Jn 14:9). Élete, halála és feltámadása által beteljesítette az ígéretet, amit Ádám és Éva kapott az Édenben. Eljött, hogy meghaljon helyettünk, így nekünk örök életünk lehessen általa. 

Jézus mennybemenetele után a Szentlélek vezet el bennünket „minden igazságra” és „a bekövetkezendőket kijelenti” nekünk (Jn 16:13), /ÚRK/ 

Azt mutatja be Jézus személye, szeretete, jelleme és önfeláldozása, hogy milyen valójában az Atya Isten.  

White idézet: Csak úgy készülhetünk fel Jézus eljövetelére, ha már itt, a Földön megismerjük Istent… Erőteljes tanításaival és tetteivel Krisztus a legtökéletesebben mutatta be Őt. Íme, mit mond Krisztus az ihletett evangélista révén? „Az Istent soha senki nem látta; az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelében van, az jelentette ki Őt.” (Jn 1:18) „Senki sem ismeri a Fiút, csak az Atya; az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, és akinek a Fiú akarja megjelenteni.” (Mt 11:27) Ezek a kijelentések rámutatnak arra, hogy fontos Jézus jellemét tanulmányoznunk. Csak Krisztus megismerése által ismerjük meg Istent. 

Krisztus, a mi képviselőnk, a lehető legmagasztosabb helyen tartózkodik. Amikor az Atya küldöttjeként lejött a Földre, saját kezébe vette az Isten által lehetővé tett megváltást. Az egész emberiséget megváltotta, mivel benne van az istenség teljessége… Olyan csodálatosan mutatta be az Atyát, hogy még a farizeusok szolgáit is elbűvölte a jelenléte… Miközben Isten dicsőségének Krisztus személyét övező meleg sugarait szemlélték, és miközben ajkáról hallhatták a kegyelmes szavakat, megszerették Istent. És amikor a farizeusok megkérdezték: „Miért nem hoztátok el Őt?”, a szolgák így válaszoltak: „Soha ember úgy nem szólott, mint ez az ember!” (János 7:45-46) 

Jézust szemlélve a képmására változunk el, és méltóvá leszünk eljövetelére. Most kell felkészülnünk Urunk visszatérésére. Nem egy pillanat műve a felkészülés. Az ünnepélyes eseményre való felkészülésünk során kitartó munkát kell társítanunk az éber várakozáshoz. A kettő együtt tesz méltóvá Krisztusban. A munkának és az imádkozásnak úgy kell ötvöződnie, ahogy Krisztusban egyesült az emberi természet az istenivel. Az Úr gyermekei így dicsőítik Őt. A mindennapok elfoglaltságai között a hit bátorító és reményteljes szavait fogják szólni. Akaratukat és érzelmeiket odaszentelik Krisztusnak, így készülnek fel találkozni Urukkal, és amikor majd eljön, örömmel kiáltják: „Íme, Istenünk és Megváltónk, akit mi vártunk!” – Mennyei helyeken, 250./old. (augusztus 31.) 

Isten hírnökeit mindenkor megvetették és üldözték, de éppen szenvedéseik által terjedt el az istenismeret. Minden egyes tanítványnak soraikba kell beállni és munkájukat végezni, tudván, hogy az ellenség semmit sem tehet az igazság ellen, hanem csak az igazságért. Isten azt akarja, hogy az igazság közismert legyen, és gondosan tudassák és megbeszéljék az emberek, még akkor is, ha ez a rájuk zúduló gyűlölet és megvetés árán történik is. Az emberek kedélyét fel kell rázni közönyükből. Minden harc, üldöztetés és minden erőfeszítés eszköz Isten kezében olyan lelkek felébresztésére, akik e nélkül tovább szunnyadnának. 

Isten követőinek történetében hányszor igazolódott ez a tapasztalat! Az ékesen szóló és nemes Istvánt a Magas Tanács beleegyezésével megkövezték, de ez az evangélium ügyének semmit sem ártott. Viszont a mennyei fény, amely arcát beragyogta, s részvéte, amely halálakor mondott imáját áthatotta, olyan éles nyílvesszők voltak, melyek meggyőzték a Tanács álszenteskedő szolgáit, és meghódították Sault, az üldöző farizeust, aki Isten kiválasztott eszköze lett, hogy Jézus Krisztus nevét elvigye a pogányokhoz és Izráel gyermekeihez. Később pedig az idős Pál a római fogságából a következőket írta: „Némelyek versengésből prédikálják a Krisztust… azt hívén, hogy fogságom nyomorúságát így megnövelik. Csakhogy minden módon, akár színből, akár szívből a Krisztus prédikáltatik…” (Fil 1:16, 18). Pál elfogatása által olyannyira elterjedt az evangélium, hogy még a császár palotájából is számos lelket nyert meg Krisztusnak. Sátán fáradozásai ellenére is „az el nem múló mag”, Isten szava, amely örökké megmarad, magvetésként hull az emberi szívekbe. Isten gyermekeinek üldöztetése és meggyalázása által Jézus neve megdicsőíttetik, és lelkek menekülnek meg. – Isten fiai és leányai, 261./old. (szeptember 11.)


Jézus mint próféta - Ő az, akire a messiási próféciák mutatnak

 Mózes megjövendölte: „Prófétát támaszt neked az Úr, a te Istened közületek, atyádfiai közül, olyat, mint én. Őt hallgassátok” (5Móz 18:15) ...