Szenvedés és dicsőség

(2Kor 4:7-18). Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak: (8) Mindenütt szorongatnak minket, de nem szorítanak be, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe; (9) üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak; letipornak, de el nem veszünk; (10) Jézus halálát mindenkor testünkben hordozzuk, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen testünkben. (11) Mert életünk folyamán szüntelen a halál révén állunk Jézusért, hogy Jézus élete is láthatóvá legyen halandó testünkben.(12) Azért a halál bennünk végzi munkáját, az élet pedig bennetek. (13) Mivel pedig a hitnek ugyanaz a Lelke van bennünk, ahogyan meg van írva: „Hittem, azért szóltam”, mi is hiszünk, és azért szólunk. (14) Mert tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, az Jézussal együtt minket is feltámaszt, és maga elé állít veletek együtt. (15) Mert minden értetek van, hogy a kegyelem sokasodjék, és egyre többen adjanak hálát Isten dicsőségére. (16) Ezért tehát nem csüggedünk. Sőt ha a külső emberünk megromlik is, a belső emberünk mégis megújul napról napra. (17) Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk minden mértéket meghaladó nagy, örök dicsőséget szerez nekünk, (18) mivel nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlank pedig örökkévalók. /RÚF/ 

Husz János, a nagy cseh reformátor mondta Jézusról: „Ő a világ Ura, mi pedig hitvány halandók. Ő mégis szenvedett! Miért ne szenvednénk mi is, különösen, ha a szenvedés megtisztít”) (Ellen G. White: A nagy küzdelem. Budapest, 2020, Advent Kiadó, 96./old.) 

Évszázadokkal korábban Pál apostol ugyanilyen készséget mutatott a Krisztusért való szenvedésre. Tudta, hogy ő nem más, mint törékeny cserépedény. (2Kor 4:7) Folyamatosan szorongatva, kétségek között, üldözöttként, letiporva érezte magát, mégsem tört össze, nem esett kétségbe, nem vált elhagyottá és elveszetté. (2Kor 4:8-9) Kész volt testében hordozni 

„Jézus halálát, hogy Jézus élete is látható legyen” a testében (2Kor 4:10-11), /ÚRK/ 

A „Jézus halálát” kifejezéssel Pál valószínűleg az előző versekben említett szenvedésekre utal, viszont „Jézus élete” közvetlen értelemben a halálból való szabadulásra, vagy a mostani életben kapott lelki erőre vonatkozhat, de végső soron a feltámadásra mutat. (2Kor 4:12) 

Érdekes módon az „élet” és a „halál” háromszor fordul elő (2Kor 4:10-12) verseiben. Ez arra emlékeztet, hogy a földi életben az élet és a halál együtt van jelen. Az eljövendő dicsőségben viszont olyan életet tapasztalunk, amikor nem lesz többé halál. 

(Jel 20:14). És a Halál és a Pokol belevettetett a tűz tavába. Ez a második halál, a tűz tava. /RÚF/;

 (Jel 21:4). és letöröl minden könnyet a szemükről, és halál sem lesz többé, sem gyász, sem jajkiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak. /RÚF/ 

A legfontosabb pedig, amint (2Kor 4:7-18) rámutat, hogy az evangéliumot gyenge emberek hirdetik, tehát egyedül Istené a dicsőség. (2Kor 4:15) Nem ritka, hogy a misszionáriusok munkájuk végzése közben szenvedést élnek meg. Az itteni megpróbáltatások azonban könnyűnek és pillanatnyinak tűnnek a ránk váró örök dicsőséghez képest. (2Kor 4:17) A keresztény hit által él, nem látásból. (2Kor 4:18); (2Kor 5:7) 

Az eljövendő élet reménysége annyira magával ragadta Pál gondolatait, hogy a szakasz menetében folyamatosan erről szól 

(2Kor 5:1-10). Tudjuk pedig, hogy ha földi sátorunk összeomlik, van Istentől készített hajlékunk, nem kézzel csinált, hanem örökkévaló mennyei házunk. (2) Azért sóhajtozunk ebben a testben, mivel vágyakozunk felölteni rá mennyből való hajlékunkat, (3) ha ugyan nem bizonyulunk felöltözve is mezíteleneknek. (4) Mert mi is, akik e sátorban vagyunk, megterhelten sóhajtozunk, minthogy nem szeretnénk ezt levetni, hanem felölteni rá amazt, hogy a halandót elnyelje az élet. (5) Isten pedig, aki minket erre felkészített, a Lélek zálogát adta nekünk. (6) Tehát mindenkor bizakodunk, és tudjuk, hogy amíg a testben lakunk, távol lakunk az Úrtól; (7) mert hitben járunk, nem látásban. (8) De bizakodunk, és inkább szeretnénk elköltözni a testből, és hazaköltözni az Úrhoz. (9) Ezért arra törekszünk, hogy akár itt lakunk még, akár elköltözünk, kedvesek legyünk neki. (10) Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat. /RÚF/

 Halandó testére a földi ház hasonlatával utal, az „Istentől készített hajlékunk” (2Kor 5:1), /RÚF/ pedig a feltámadott test metaforája, ami minden kor hívőinek nagy reménységére mutat. 

Miért annyira fontos, hogy bármin is menjünk most keresztül, mindig szem előtt tartsuk a feltámadás reménységét? 

(1Kor 15:52). Hirtelen egy szempillantás alatt, az utolsó harsonaszóra; mert meg fog szólalni a harsona, és a halottak feltámadnak romolhatatlanságban, mi pedig elváltozunk. /RÚF/ 

White idézet: Istennek hála, hogy olyan Főpapunk van, aki ismeri gyengeségeinket. Itt nem számíthatunk pihenésre. A mennybe vezető út kereszthordozást jelent; ez egy keskeny út, de örömmel haladunk rajta, tudva, hogy a dicsőség Királya járt azon előttünk. 

Nem panaszkodunk a nehezen járható ösvény miatt, hanem Jézus alázatos követőiként a nyomába lépünk. Örülni fogunk a szorongattatásban, miközben az örök dicsőség jutalmáról elmélkedünk. 

Egyetlen panaszszót sem ejtünk a próbák miatt. Isten szeretett gyermekei mindig megpróbáltatásokon mentek keresztül. Minden próba gazdagabbá tesz a dicsőségben, amelyből győztesen kerülünk ki. Lelkesen vágyom a szenvedés tapasztalatára. Még ha tehetném is, sem akarok szenvedés nélkül a mennybe jutni, ahol találkozhatom Jézussal, aki oly sokat szenvedett, hogy számunkra nagy örökséget biztosítson, és a mártírokkal, akik életüket adták az igazságért és Krisztusért. Nem. A szenvedések által akarok tökéletes lenni. Annyira szeretnék Krisztus szenvedéseinek részese lenni, mert tudom, hogy dicsőségéből is részesülök majd. Jézus a mi példaképünk. Tanulmányozzuk, hogyan kerülhetünk minél közelebb ehhez a példaképhez. 

Teljes örömünk lehet Megváltónkban, aki megvált minket minden bűnünkből. Istennel járhatunk minden nap, és elmondhatjuk: „Élek, de többé nem én, hanem él bennem a Krisztus” – és megadja nekem „az akarást és a véghezvitelt, jó kedvéből”. Istené a dicsőség! Tudom, hogy életem el van rejtve Krisztusban. 

A függöny felgördült, és láttam a gazdag jutalmat, amely a szentekre vár. Megízleltem a jövendő világ örömét és ez az élet már nem tűnik ugyanolyan szépnek előttem. Érzelmeim, foglalatosságom és reménységem a mennyhez kötődik. Vágyom látni a Királyt az Ő szépségében, akit az én lelkem szeret. Ó, édes ország! Vágyom eljutni oda; és Krisztus várásában türelmetlenné tesz a gondolat, hogy annyira közel van már. Dicsőség Istennek a halhatatlanság reménységéért és az örök életért, mely Krisztus által a miénk lehet. – Krisztusi élet, 350./old. (december 2.) 

A hiteles szolgálat gyümölcsei

A görög-római világban szokásosak voltak az ajánlólevelek, Pál azonban nem tudott felmutatni ilyet. Hiteles szolgálatának bizonyítékát a Lélek átformáló erejének megmutatkozása jelentette a korinthusiak életében. Azonban az apostol biztosra vette, hogy nem a saját intelligenciájának vagy erőfeszítéseinek a hatására jött létre a gyülekezet Korinthusban. 

(2Kor 3:4-6) Nem azzal foglalkozott, hogy önmagát kiemelje 

(2Kor 2:2. Mert ha megszomorítlak titeket, akkor ki vidámít meg engem, hacsak nem az, akit én megszomorítok? /RÚF/;

 (2Kor 3:5) A saját szolgálatáról szólva röviden tárgyalja a két szövetség témáját: az első szövetséget Mózes jelképezte, az újat pedig Pál és a munkatársai. A felületes olvasó azt gondolhatja, hogy az Ószövetség nem adott reményt az üdvösségre, de ez nem igaz. Az Ó- és az Újszövetség idején is lehetséges volt a megváltás. Az Ószövetség volt az evangélium előzetese. 

„Mivel pedig az Írás előre látta, hogy Isten hitből fogja megigazítani a pogányokat, előre hirdette az evangéliumot Ábrahámnak: Tebenned fog áldást nyerni minden nép” (Gal 3:8), /ÚRK/. 

(2Kor 3:1-18). Elkezdjük-e ismét ajánlani önmagunkat? Vagy szükségünk van-e, mint némelyeknek, hozzátok szóló vagy tőletek kapott ajánlólevelekre? (2) A mi levelünk ti vagytok, amely be van írva szívünkbe, amelyet ismer és olvas minden ember. (3) Mert nyilvánvaló, hogy ti Krisztusnak a mi szolgálatunk által szerzett levele vagytok, amely nem tintával, hanem az élő Isten Lelkével van felírva, és nem kőtáblára, hanem a szívek hústábláira. (4) Ilyen bizodalmunk pedig Krisztus által van Isten iránt. (5) Nem mintha önmagunktól, mintegy a magunk erejéből volnánk alkalmasak arra, hogy bármit is megítéljünk; ellenkezőleg, a mi alkalmasságunk Istentől van. (6) Ő tett alkalmassá minket arra, hogy az új szövetség szolgái legyünk, nem a betűé, hanem a Léleké, mert a betű megöl, a Lélek pedig megelevenít. (7) Ha pedig a halálnak betűkkel kőbe vésett szolgálata dicsőséges volt, úgyhogy nem tudtak Izráel fiai Mózes arcára nézni arcának múló dicsősége miatt, (8) hogyne volna még dicsőségesebb a Lélek szolgálata? (9) Mert ha a kárhoztatás szolgálata dicsőséges, mennyivel dicsőségesebb az igazság szolgálata! (10) Sőt ami ott dicsőséges volt, már nem is dicsőséges az azt felülmúló dicsőség miatt. (11) Ha ugyanis a mulandó dicsőséges, mennyivel inkább dicsőséges a maradandó. (12) Mivel tehát ilyen reménységünk van, teljes nyíltsággal szólunk, (13) és nem úgy, mint Mózes, aki leplet tett az arcára, hogy ne lássák Izráel fiai a mulandó dicsőség végét. (14) De az ő gondolkozásuk eltompult, mert az Ószövetség felolvasásakor ugyanaz a lepel mind a mai napig felfedetlenül megmaradt, mivel az csak Krisztusban tűnik el. (15) Sőt mindmáig, valahányszor Mózest olvassák, lepel van a szívükön. (16) De ha majd megtérnek az Úrhoz, elvétetik a lepel. (17) Az Úr pedig a Lélek, és ahol az Úr Lelke, ott a szabadság. (18) Mi pedig, miközben fedetlen arccal, mint egy tükörben szemléljük az Úr dicsőségét mindnyájan, ugyanarra a képre formálódunk át az Úr Lelke által dicsőségről dicsőségre. /RÚF/ 

(2Kor 4:1-6). Ezért tehát, mivel Isten irgalmából ilyen szolgálatban állunk, nem csüggedünk el, (2) hanem elvetjük a szégyenletes titkos bűnöket; nem járunk ravaszságban, nem is hamisítjuk meg Isten igéjét, hanem az igazság nyílt hirdetésével ajánljuk magunkat minden ember lelkiismeretének Isten előtt. (3) Ha pedig nem elég világos a mi evangéliumunk, csak azok számára nem világos, akik elvesznek. (4) Ezeknek a gondolkozását e világ istene megvakította, mert hitetlenek, és így nem látják meg az Isten képmásának, Krisztusnak dicsőségéről szóló evangélium világosságát. (5) Mert nem önmagunkat hirdetjük, hanem Krisztus Jézust, az Urat, önmagunkat pedig mint szolgáitokat Jézusért. (6) Isten ugyanis, aki ezt mondta: „Sötétségből világosság ragyogjon fel”, ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán. /RÚF/

...szakaszában azt láthatjuk, hogy az Ószövetség szimbolizálta azoknak a törvényeskedő tapasztalatát, akik saját engedelmes cselekedeteikkel akarták elnyerni Isten tetszését. Az Újszövetség azonban azoknak a tapasztalatát mutatja be, akik maradéktalanul Isten kegyelmére hagyatkoznak, hogy Isten mindazt véghezvigye értük és bennük, amit megígért. 

Pál a hívők és a nem hívők két különböző reakciójáról beszél, amit az evangélium kivált belőlük. Nem utal két, külön evangéliumra, egyre az Ószövetségben, a másikra pedig az Újszövetségben, mert csak egy evangélium létezik, amit Isten ad. 

„Mert ő szabadított meg minket, és hívott el szent hívással, nem a mi cselekedeteink alapján, hanem saját végzése és kegyelme szerint, amelyet még az idők kezdete előtt Krisztus Jézusban adott nekünk” (2Tim 1:9), /RÚF/. 

„Ez nem jelenti annak tagadását, hogy (2Kor 2:14–4:6) részében vannak történelmi elemek” (Skip MacCarty: In Granite or Ingrained? What the Old and New Covenants Reveal about the Gospel, the Law, and the Sabbath. Berrien Springs, MI, Andrews University Press, 2007, 120./old.). 

Pál a történelemre utalva akar rámutatni, hogy egyesek „üdvözülők”, mások pedig „elkárhozók”. 

(2Kor 2:15). Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között: /RÚF/. 

A saját reakciójuk, Mózes szolgálatával szembeni hitetlenségük miatt lehet a szolgálatára a kárhoztatás és halál szolgálataként tekinteni. Mivel a korinthusi gyülekezet hitre jutott, Pál köztük végzett szolgálata az igazság, az életadó Lélek szolgálatának bizonyult. A korinthusi gyülekezet megváltásra jutása Pál hiteles szolgálatának bizonysága. 

White idézet: Amikor Jézus leült pihenni Jákób kútjánál, épp Júdeából jött, ahol szolgálata kevés gyümölcsöt termett… Erőtlenül, kimerülten sem tagadta meg a beszélgetés lehetőségét egy asszonytól, bár az idegen volt, elszakadt Izráeltől, és nyílt bűnben élt. 

A beszélgetés során Jézus szavai mély hatást tettek az asszonyra. Sohasem hallott ilyen véleményt sem saját papjaitól, sem a zsidóktól. Amint addigi élete elvonult előtte, átérezte, hogy nagy szüksége van valamire. Rádöbbent, hogy lelke szomjazik, és ezt Sikár kútjainak vize sohasem csillapíthatja. Eddig semmi sem érte, ami ennyire ráébresztette volna magasabb rendű szükségleteire. Jézus meggyőzte arról, hogy olvas életének titkaiban, mégis barátjának érezte Őt, olyannak, aki szánja és szereti. Bár már jelenlétének tisztasága is ítélet volt bűnei felett, Jézus egy szóval sem vádolt, hanem kegyelméről beszélt, ami megújíthatja a lelket. 

Otthagyta a vizeskorsót, és visszatért a városba, hogy elvigye az üzenetet másoknak… Örömtől túlcsorduló szívvel sietett útjára, hogy másokkal is megossza a kapott drága világosságot. „Jertek, lássatok egy embert, aki megmonda nékem mindent, amit cselekedtem – mondta a város lakóinak; nem ez-é a Jézus?” (Jn 4:29) Szavai az emberek szívét érintették. Új volt az arckifejezése, egész megjelenése. Az emberek érdeklődtek Jézus iránt. 

Mihelyt megtalálta a Megváltót, a samáriai asszony másokat is elhozott hozzá. Jobb misszionáriusnak bizonyult, mint Jézus tanítványai… Gondolataik a nagy munka felé irányultak, amelyet a jövőben kell elvégezniük. Nem látták, hogy éppen körülöttük van az aratnivaló, amit be kell gyűjteni. A lenézett asszony viszont egy egész várost hozott el, hogy hallhassák a Megváltót. Azonnal elvitte a világosságot embertársainak… 

Ez az asszony a Krisztusban való gyakorlati hit munkálkodását jeleníti meg. Minden igaz tanítvány misszionáriusként születik Isten országába. Aki az élet vizéből iszik, az élet kútfejévé válik. – Conflict and Courage, 294./old. 

Másnap, amikor két tanítványa a közelben állt, János újra meglátta Jézust a nép között. A próféta arcát megint beragyogta a Láthatatlan dicsősége, és így kiáltott: „Ímé, az Isten ama Báránya!” (Jn 1:36) E szavak izgalomba hozták a tanítványok szívét. Nem teljesen értették. Mit jelent a név, amelyet János adott neki: „Isten Báránya”? János ezt nem magyarázta meg. 

Otthagyták Jánost, és elindultak, hogy megkeressék Jézust. Egyik András volt, Simon testvére, a másik pedig János, az evangélista. 

Ők voltak Jézus első tanítványai. Ellenállhatatlan indítás késztette őket, hogy kövessék Jézust, alig várták, hogy beszélhessenek vele, mégis félve és csendben töprengtek: „Ez a Messiás?” 

Jézus tudta, hogy követik a tanítványok. Ők voltak szolgálatának első zsengéi, és az isteni Tanító szíve megtelt örömmel, amikor ezek az emberek elfogadták kegyelmét. Mégis csak annyit kérdezett, ahogy megfordult: „Mit kerestek?” (Jn 1:39) Rájuk bízta, hogy visszafordulnak-e, vagy elmondják vágyukat. 

A tanítványok előtt egyetlen cél lebegett. Egyetlen személy jelenléte kötötte le gondolataikat. Felkiáltottak: „Mester, hol lakol?” (Jn 1:39) Egy rövid beszélgetés útközben nem nyújthatta azt, amire vágytak. Egyedül akartak lenni Jézussal, lábához ülni, és hallgatni szavait… 

A töredelmes megbánás, a hit és a szeretet teszi képessé a lelket, hogy elfogadja a mennyei bölcsességet. A szeretet által munkálkodó hit az ismeretek kulcsa, és mindenki, aki szeret, „ismeri az Istent” (1Jn 4:7). – Lift Him Up, 168./old. 

Hiteles keresztény szolgálat

 „Mindenütt szorongatnak, de össze nem roppantanak, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe, üldözöttek vagyunk, de nem elhagyottak, letiportak, de nem elveszettek. Mindenkor testünkben hordozzuk Jézus halálát, hogy Jézus élete is látható legyen testünkben.” (2Kor 4:8-10), /ÚRK/

 Amikor Pál bizonygatta őszinteségét és tisztaságát, megvédte magát a következetlenség és a korinthusiak iránti szeretetlenség vádjától. Mindig is lelki gyermekei javáért fáradozott. 

(2Kor 2:12-17) Amikor pedig megérkeztem Tróászba Krisztus evangéliumának hirdetésére, bár az Úr kaput nyitott előttem, (13) nem volt nyugalma lelkemnek, mivel nem találtam Titusz testvéremet. Ezért elbúcsúztam tőlük, és elmentem Makedóniába. (14) De hála legyen Istennek, aki Krisztus ereje által mindenkor diadalra vezet bennünket, és ismeretének illatát terjeszti általunk mindenütt. (15) Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére az üdvözülők és az elkárhozók között: (16) ezeknek a halál illata halálra, azoknak az élet illata életre. De ki alkalmas erre? (17) Mi nem olyanok vagyunk, mint sokan, akik nyerészkednek Isten igéjével, hanem mint akik tiszta szívből, sőt Istenből szólunk Isten előtt Krisztusban. /RÚF/

... verseiben kezdett gondolatmenete egészen a 7. fejezetig tart, ami közben azt mérlegeli, hogy milyen a Krisztusért végzett hiteles szolgálat. Rengeteg tanulságot levonhatunk ezekből a gondolataiból is. 

 2Korinthus 3-7. fejezeteivel Pál a lélekmentés szolgálatáról szól. „A bűnösök megtérése és az igazság általi megszentelődésük a lelkész legerősebb bizonyítéka arra nézve, hogy Isten hívta el a szolgálatra. Apostolságának bizonyítéka a megtértek szívébe van vésve és megújult életük tanúskodik arról. Krisztus, a dicsőség reménysége a benső emberben alakul ki. A lelkészt nagyban megerősíti szolgálatának e pecsétje”. (Ellen G. White: Az apostolok története.  216./old.) 

White idézet: Dolgozni azt jelenti: szolgálni; Isten pedig mindenkit szolgálatra hív. Aki önző és magának való életformát választ, meggyalázza Istent. Testvéreim és testvérnőim, tudatában vagytok, hogy évente lelkek ezrei vesznek el bűneikben, mert senki sem vetítette életútjukra az igazság fényét? 

Hatalmas munka vár ránk a világban. Az emberek nem a nyelvek ajándéka vagy csodák hatására fognak megtérni, hanem a megfeszített Krisztus prédikálására. Meddig halogatjuk még, hogy erőfeszítéseket tegyünk egy jobb világ érdekében? Miért várunk valami rendkívüli eseményre vagy költséges felszerelésre? Akármilyen jelentéktelenek lennétek, bármilyen szerény is lenne foglalkozásotok, ha a Megváltó tanításaival összhangban dolgoztok, megnyilatkozik bennetek, és befolyásotok Krisztushoz vonzza az embereket. Tisztességet szerez az Őt őszintén szolgáló alázatos és szerény szolgáinak. Mindegy, mivel foglalkozunk, hogy az üzleti életben, egy gazdaságban vagy irodában dolgozunk, igyekeznünk kell lelkeket menteni.

Vessünk mindenhol a vizek mellett, és őrizzük meg lelkünket Krisztus szeretetében. Dolgozzunk, míg nappal van, használjuk fel az Úr munkájára kapott javakat. Bármit teszünk, tegyük örömmel, bármilyen áldozatot követel tőlünk, hozzuk meg örömmel. Amikor mindenhol vetni fogunk a vizek mellett, és meg fogjuk érteni a szavak jelentőségét: „Aki bőven vet, bőven is arat.” 

Mindent a kegyelemnek köszönhetünk, a fenséges kegyelemnek: megváltásunkat, helyreállításunkat és azt, hogy örökösökké lettünk Jézus Krisztussal együtt. Ezt a kegyelmet mutassuk be másoknak is. 

A Megváltó neve megdicsőítésére használja fel azokat, akikről tudja, megengedik, hogy az isteni befolyás átalakítsa őket. Kézbe veszi a mások által megvetett anyagot, és dolgozik azok életében, akik átadják magukat neki. Örömét leli abban, ha kézbe vesz egy látszólag haszontalan anyagot, amelyet Sátán megrontott és felhasznált, és isteni kegyelmének részesévé teszi. Boldog, ha megszüntetheti valakinek a szenvedéseit, és megszabadíthatja az engedetleneket sújtó eljövendő haragtól. Gyermekeit segédeivé teszi, akik munkáját végzik, és akik már ebben az életben megkapják jutalmukat azzal, hogy munkájukat siker koronázza. 

De vajon összemérhető ez az öröm azzal a boldogsággal, amelyet gyermekei majd a végső elszámolás napján éreznek? – Krisztusi élet, 256./old. (aug. 30.)