Jer 13,10 "Ez a gonosz nép, amely nem akar hallgatni az én beszédeimre, amely a maga szívének hamisságában jár, és jár idegen istenek után, hogy azoknak szolgáljon, és azokat imádja."
Az inkulturáció irányzatát római katolikus teológusok dolgozták ki az elmúlt egy-két évtizedben. A Pápai Biblikus Bizottság Szentírásmagyarázat az egyházban címmel kiadott dokumentumából idézzük ennek az írásmagyarázati elvnek az ismertetését:
"Bizonyos értelemben minden hiteles kultúra hordoz egyetemes értékeket, amelyek ugyanattól az egy Istentől származnak. Az inkulturáció teológiai alapja az a hitbeli meggyőződés, hogy Isten szava magasabb szintre emeli azokat a kultúrákat, amelyekben megszólal... Isten szava valójában mag, amely a saját földterületéről mindazt magába szívja, ami a növekedéshez és terjedéséhez szükséges... Amint láthatjuk, itt nem egyirányú folyamatról van szó, hanem 'kölcsönös gazdagításról'." (Szent Jeromos Társulat, Budapest, 1998, 79-84. o)
Az inkulturáció eszméjére épülő írásmagyarázati elvnek tehát az a lényege, hogy felfogása szerint az egyes kultúrák törvényszerűen, helyesen, sőt gazdagító módon változtatják, alakítják a Biblia üzenetét. Az eszme valójában nem új, a római katolikus teológia mindig is befogadó, "bekeresztelő" módon viszonyult a kortárs kultúrákhoz kezdettől, a görög-római kortól kezdve.
Az inkulturáció eszméje szétfeszíti a magvetés bibliai példázatának a keretét, sántít az alkalmazott hasonlat. A talaj - amelyet a kortárs kultúrával azonosít a tanulmány - az elmélet szerint belehatol a magba (Isten Igéjébe), és befolyásolja, gazdagítja azt. A természeti kép itt nem stimmel, mert a talajban fogan meg ugyan a mag, de a mag "programjára" nincs semmilyen hatással a talaj. A mag hasznosítja a talajból kivont elemeket, de a talaj nem alakítja át a magot. Ezenfelül a különböző talajokat az emberi szívvel, az egyes emberek lelkivilágával azonosította Jézus a magvető példázatához fűzött magyarázatában, nem pedig a különböző kultúrákkal.
A posztmodern írásmagyarázat főként a protestáns teológia területén alakult ki ugyancsak az utóbbi évtizedekben. Hatott rá az a modern irodalomkritikai szemlélet, amelynek ez a jelszava: "A szerző hozza a szavakat, az olvasó pedig a jelentést." Ezt az irányzatot is néhány idézet által mutatjuk be:
"Képtelen gondolat, hogy az Írásnak csak egyetlen jelentése lenne... A modern irodalomkritika (...) radikálisan (...) támadja azt az elképzelést, miszerint a szöveg csak azt jelenti, amit a szerző kifejezni szándékozik." (Dávid C. Steinmetz, idézi a Paradigmaváltások a Biblia értelmezésében című tanulmány, Hermeneutikai Kutatóközpont, Budapest, 1994, 12. o.)
"Gadamer szerint egy bibliai szöveget 'minden pillanatban, minden adott helyzetben új, eltérő módon kell megérteni". A bibliai írások nem vizsgálatra váró tárgyak, hanem az emberiséget a századok során új tájakra kísérő útitársak... A "jelentésmag" és az "irányadó jelentés" modellje azt is jelenti, hogy a szöveg jelentése a nyitottság jegyét is magán viseli, lehetőséget nyújt a változó értelmezésekre... Az értelmezések változnak, mivel a helyzetek és az értelmezők is változnak. A szövegnek nincs egyedülállóan igaz interpretációja [magyarázata, értelmezése]... Nem helyes az, ha egyszerűen átvesszük a múlt egyes értelmezéseit, magunknak kell megteremteni a saját értelmezéseinket." (Ulrich Luz, i. m., 22-23. o.)
A posztmodern írásmagyarázat olyannyira felbontja a Biblia üzenetét, annyira szabadon bánik vele, hogy itt már teljességgel elvész az "Isten beszéde" fogalom jelentése. Nem az írott prófétai Ige a mérték, hanem az olvasó, az aktualizálva magyarázó tanító, illetve végső soron a korszellem, ehhez igazíttatik hozzá az Írás értelmezése.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése