„Teremtette Isten az embert az ő képére, Isten képére teremtette őt: férfiúvá és asszonnyá teremtette őket… És látta Isten, hogy minden, amit teremtett, ímé igen jó… És parancsolta az Úr Isten az embernek, mondván: A kert minden fájáról bátran egyél. De a jó és gonosz tudásának fájáról, arról ne egyél, mert amely napon eszel arról, bizony meghalsz.” (1Móz 1,26–31; 2,16–17)
„Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett.” (Rm 5,12, vö. 6,23)
Zsidókhoz írt levél 2,14–15
Lásd még: 1Móz 3,17–19.
Isten az embert nemcsak a maga képére és hasonlatosságára formálta meg, hanem az örök élet távlatát is neki ajándékozta. A Szentírás szerint tehát nem néhány rövid, fájdalmas évtizedre, hanem örök életre teremtette – ahol a fájdalom, sírás, kétségbeesés, reménytelenség, félelem, gyász és halál ismeretlen tényezők lettek volna. Az örökkévalóság állt volna az ember rendelkezésére a szeretet megélésére, megtapasztalására és továbbadására. Az Istennel való személyes találkozás, beszélgetés, tanulás, fejlődés és örömteli tevékenység mind-mind az Örökkévaló tervét képezte, hogy az embernek örömet és boldogságot nyújtson.
De az ember semmibe vette ezt a határtalan lehetőséget és szeretetet. A saját útját választotta. Ezzel beengedte a világba a fájdalom, a kudarc, a reménytelenség és a halál elleni mindennapi, kilátástalan küzdelmet. A rossz oldalára állt, amikor Isten határozott figyelmeztetése ellenére szóba elegyedett a Kísértővel. Ennek következményeként megszűnt az Életadóval való kapcsolatunk, elidegenedtünk tőle, és így egymástól is. Azonnal megjelent egymás vádolása, a szeretetlenség, félelem, aggódás, fájdalom, és megrendítő jövőként a halál. Egy ítélet végrehajtására váró lény lett belőlünk: „Por vagy, és ismét porrá leszel.” (1Móz 3,19); „…és a halál porába fektetsz engem” (Zsolt 22,16); „Te visszatéríted a halandót a porba” (Zsolt 90,3).
„Az a »gyermetegen egyszerű« történet azonban, amit a Genezis elmond, mégis a legtöbb és a legmélyebb, amit erről a tragédiáról tudhatunk. Olyanná szerettünk volna lenni, mint az Isten. Azóta az ember elveszítette ártatlanságát, önmagával való azonosságát, s vele együtt Isten közelségét. Lemozdultunk eredeti önmagunkról. Innét van minden kettősségünk. Halandókká váltunk. Megnyílt a szemünk az elidegenedésre, a látszatra, a hiúságra, a test szégyenére és a paráznaságra, a minden-tükrök-univerzumára, a gőgre, önzésre és a hazugságra.” (Pilinszky János)
„Amikor Ádám és felesége a hervadó virágok és a hulló falevelek láttán először szembesült az elmúlás jegyeivel, gyászuk mélyebb volt, mint ahogy ma az emberek halottaikat siratják. A virágok hervadása is elszomorító volt, de a sudár fák is elhullatták levelüket, s a látvány ősszüleink emlékezetébe véste azt a változhatatlan tényt, hogy a halál minden élőlény osztályrésze lett.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 44. o.)
A Szentírás szerint tehát a halál az Istentől való eltávolodás következménye, az örök élet hiánya.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése