És mondta a kígyó az asszonnak

 „És mondta a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg.” (1Móz 3,4)                                                              "Vajon ki tudhatja, hogy az ember lelke fölfelé száll-e, és az oktalan állat lelke a föld alá jut-e?" Préd. 3,21;                 "Íme, csupán azt találtam, hogy Isten az embereket egyenes lelkűnek teremtette, ők pedig sok elképzeléssel próbálkoznak..és beszédük, mint a rákos fekély, terjed. Közülük való Hümenaiosz és Filétosz", Préd. 7,29; 

"A szentségtelen, üres fecsegőket pedig kerüld, mert azok többnyire istentelenségre vezetnek,akik az igazságtól eltévelyedtek, amikor azt mondják, hogy a feltámadás már megtörtént, és feldúlják némelyek hitét." 2Tim. 2,16–18.

 

Ha végigtekintünk a különböző népek kultúráján, szokásain, vallásán és eszmerendszerén, akkor egyértelműen azt látjuk, amit bölcs Salamon leírt: „az emberek kerestek sok kigondolást” (Préd 7,29). Istentől eltávolodva a halál foglyai lettek, de hogy kitérjenek az azzal való szembesülés elől, hogy a „bűn zsoldja a halál” (Rm 6,23), kitaláltak sok mindent, hogy a halál tényével szemben vigasztalást találjanak. A halál utáni, a bűn következményétől független élet elgondolását nemzedékről nemzedékre örökítették. Azt állították, hogy az ember nem hal meg, legfeljebb a teste porlad el, de a lelke tovább él, és így az élet, bár megváltozott formában, de folytatódik. Ez a Biblia tanításától teljesen idegen és hamis állítás az Édenben hangzott el először, és azóta végigkíséri az egész világtörténelmet. „Bizony nem halsz meg”, elkövetheted a bűnt, ne félj a haláltól, nem leszel a foglya – ezt hazudta a kígyó az első emberpárnak, ellentmondva „az igazmondó Isten” szavainak.

„A lélek halhatatlanságának tana attól származik, aki már kezdetben azzal a hazugsággal vezette félre ősszüléinket az Édenben: »Nem fogtok meghalni«, holott Isten éppen az ellenkezőjét állította. Az egyházak, különböző vallások képviselői, kimagasló alakjai, a bölcselet, az irodalom az ősi kígyó ezen hazugságát védelmezték, és mellette törtek lándzsát a Biblia tanításának elferdítése és helytelen értelmezése árán.” (Carlyle B. Haynes: Spiritizmus és halhatatlanság, 22. o.)

 

„Ez Sátán módszere Ádám korától egészen napjainkig, és nagy sikerrel alkalmazza. Arra akarja rávenni az embert, hogy kételkedjék Isten szeretetében, és kétségbe vonja bölcsességét… Sátán engedetlenségre csábítja az embereket, elhitetve velük, hogy a tudás csodálatos mélységei tárulnak fel előttük. De mindez csak csalás. Képzelt előrehaladásukra büszkén, Isten követelményeit lábbal taposva olyan ösvényre lépnek, amely romlásba, pusztulásba vezet.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, 35–36. o.)

 

Ez az ördögi eszme, a lélek továbbélése valamilyen formában, szilárdan bevette magát az emberi gondolkodásba. Ebben a következők játszottak szerepet: a többség képtelen szóba állni azzal, hogy a halálban semmivé válunk; az örök élet vágya a legkorábbi időszak óta jelen van az emberi gondolkodásban; az általános vélekedés szerint testünk alacsonyrendű, porból formált anyag, de a lelkünk magasrendű, halhatatlan.

Egy katolikus teológus néhány gondolatát idézzük: „Az európai hagyománytörténetben két gondolatkör hatására alakult ki a halál utáni élet eszméje. Az egyik a lélek halhatatlanságának görög fogalma, a másik a holtak feltámadásának bibliai hite… Aki azt vallja, hogy az elmúlás után a puszta lélek tovább él Istennél, nem veszi elég komolyan sem a halált, se a halálon aratott isteni győzelmet… A Biblia szerint az emberi személy – jelenlegi, bukott állapotában – teljességgel a halál hatalmába kerül: a lélek a seol, az alvilág foglya lesz, a test elporlad a sírban.” (Nyíri Tamás: Remény vagy halál. Vigilia, 1978/11., 723., 725–726. o.)

Pál a Timótheushoz írt második levelében „rákfekélyhez” hasonlítja ezt a tanítást, amivel szigorúan tilos szóba állni, mert „feldúlja” a hitet. Ugyanezt vallotta a II. századi egyházatya,
Justinosz is.