Reformáció: Luther Márton a reformátor

 

Az 1483. november 10-én a németországi Eisensteinben született Luther Márton a hagyomány szerint egy fogadalom következtében került kolostorba. Fiatal korában nagy viharba került, Szent Annához fohászkodott, megfogadva, hogy ha azt a természeti katasztrófát túléli, szerzetes lesz. Apja rosszallása ellenére állta a szavát, és az erfurti ágoston-rendi kolostorba vonult. Későbbi feljegyzéseiből tudjuk, hogy milyen nagy fizikai és lelki erőfeszítéseket vállalt annak érdekében, hogy a szerzetesi életformának megfeleljen, és Istennek tetsző életet éljen. Legtöbb cselekedetét és gondolatát a szorongás és az Istentől való félelem vezérelte. Rendfőnöke, Staupitz, megértő módon viszonyult Lutherhez, és szellemi képességeit felismerve további teológiai tanulmányokra ösztönözte.

Luther szerepe a vallási párbeszédekben;
viszonya a reformáció többi irányzatához

  Luther azon álláspontját, amit a fellázadt parasztok felé tanúsított és a kompromisszum, amit a fejedelmekkel kötött, több oldalról is ellenszenvet váltott ki. Másik oldalról Luther még mindig a reformáció "nyomása" alatt állt, hiszen a római katolikus oldal nem csak teológiailag hanem politikailag is támadta. Luther ezen hozzáállása népszerűsége rovására ment, egyre több korábbi követője hagyta el.

Már 1524-26 között volt egy vitája a híres holland humanistával, Rotterdami Erasmusszal. A vita alapkérdése az volt, hogy van-e az embernek szabad akarata az Istenhez forduláshoz, vagy már a hívás is Isten munkája az emberben. Ez a vita áthidalhatatlan szakadékot teremtett a humanizmus és Luther között.

A folyamatos katolikus támadások miatt a svájci és németországi reformáció egységesítése már az Ágostai Hitvallás megfogalmazása előtt fontos volt. Luther és Zwingli az ún. "martburgi kollokviumon" egyeztették nézeteiket. Tanításukat 14 pontba foglalták össze. Ebből 13 és fél pontban megegyeztek, de az úrvacsora kérdésében nem jutottak egyességre. A találkozás után Luther e szavakkal állt föl az asztaltól: "Más lélek van tibennetek!". A reformáció két ágának egyesülése meghiúsult.

Luther és Melanchthon éles szavakkal fordultak 1534/35-ben a münsteri újrakeresztelő birodalom ellen. A birodalmat és a várost leverték, a vezérek tetemei több évig az egyik templomtoronyra szerelt vasketrecben voltak láthatók.

Luther utolsó évei(1540-46)

"Gyenge vagyok, nem bírom tovább."

Luther utolsó éveit különböző betegségek nehezítették. Ezenkívül erősen megviselte Magdaléna nevű leánya halála 1542-ben.

Az utolsó években Luther vallási türelme egyre fogyott. A zsidók ellen féktelen kirohanásai voltak. Pedig õ írta korábban a "Hogy Jézus Krisztus is zsidónak született" című művét, amelyekben Jézus zsidó mivoltát emelte ki. Egy keletről érkezett beszámolóban arról hallott, hogy Morvaországban a zsidók saját hitükre térítgetik a jóakaratú polgárokat. Luther teljesen felháborodott ezen, és megírta "A zsidókról és hazugságaikról" című könyvét 1543-ban.

A kúria elleni harcai Luthert elfárasztják. Élete vége felé egyre élesebb szavakkal támadja a pápaságot, amely nem hajlandó észrevenni hibáit. Luther teljesen lemond róluk, amikor 1545-ben, egy évvel a halála előtt megírja "Az Ördög alapította római pápaság ellen" című munkáját. Ebben a munkájában a pápát már Antikrisztusnak bélyegzi.

Tanárságát a wittenbergi Egyetemen szinte élete végéig folytatta, az utolsó előadását az alábbi szavakkal fejezte be: "Ich bin schwach, ich kann nicht mehr.", vagyis "Gyenge vagyok, nem bírom tovább!"

Luther halála (1546)

A betegségek gyötörte Luther 1546. január 17-én indult utolsó utazására szülővárosába, Eislebenbe, ahol az egymással veszekedő mansfeldi grófokat akarta kibékíteni. A békítési szándékát siker koronázta, a civakodó testvérek kiegyeztek.

Luthernek már nem volt több ereje Wittenbergbe hazautazni. 1546. február 18-án eljutott oda, ahová égész életében vágyódott, Krisztus kebelére. A halálos ágyán ekképp imádkozott: "A kezedbe ajánlom lelkemet. Te váltottál meg engem, Te hűséges Istenem!" A meditációját e szavakkal fejezte be: "Koldusok vagyunk, ez így igaz!"

Négy nappal később nagy gyászmenet hozta a lázadó reformátor holttestét Wittenbergbe. Február 22-én temették el oda, ahonnan "pályafutását" elkezdte: a wittenbergi vártemplomba.