Istennel járás: Hogyan járhatunk Istennel a megpróbáló élethelyzetekben?

Ésa 50,10 • „Ki féli közületek az Urat? Ki hallgat az ő szolagája szavára? Õ, aki sötétségben jár és nincs fényesség néki, bízzék az Úr nevében, és támaszkodjék Istenhez!”

Zsolt 112,4 • „Az igazakra világosság fénylik a sötétben: attól, aki irgalmas, kegyelmes és igaz.” Jn 13,7 • „Felelt Jézus és mondta neki: Amit én cselekszem, te azt most nem érted, de ezután majd megérted.”

1Kor 13,12 • „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színről színre; most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, amint én is megismertettem.”

Előfordulhat, hogy nem értjük Isten gondviselését az életünkben. Nehézségeink támadhatnak, és „nehéz kérdések” (1Kir 10,1) fogalmazódhatnak meg bennünk, amelyekre nem találjuk a választ. Ez azonban nem ok arra, hogy „elengedjük Isten kezét”, és feladjuk a hitünket – noha sokan ezt teszik. A megpróbáltatásokat nyilvánvalóan azért engedi meg Isten, hogy ilyenkor elengedése helyett inkább szorosabban fogjuk a kezét. A Biblia nem hagyja jóvá a „napfénykereszténységet”. „Mindig vannak olyanok, akiket a kötelesség helyén találunk, akár süt a nap, akár vihar van. Vannak azonban »napfény­keresztények« is. Ha minden jól megy és kellemes érzések töltik el őket, akkor komolyak és buzgók, ha azonban felhőkkel és kellemetlen helyzetekkel találják szembe magukat, akkor nincs mondani- és cselekedni valójuk.” (Ellen G. White: Életünk és munkánk, 133. o.)

„Kifogynánk az időből” (Zsid 11,32), ha felidéznénk mindazokat a bibliai történeteket, amikor Istennel járó emberek nehéz körülmények közé kerültek, és nem értették Isten velük kapcsolatos szándékát, gondviselése intézkedéseit. József, Mózes, Dávid… mit érthettek először az õ útjukból? (Péld 20,24) József a rabszolgasorból és börtönből, Mózes a negyvenéves pusztai tartózkodásából, Dávid az évtizedes üldöztetéséből? Azonban az is bizonyos, hogy amikor évekkel, évtizedekkel később megértették az ő útjukat (Péld 14,8), Isten bölcs – a javukat és Isten művét szolgáló – intézkedéseit az életükben, az csodálatos, összehasonlíthatatlan tapasztalat lehetett számukra (lásd például 1Móz 45,5–8). Ugyanakkor a Biblia annak a lehetőségét sem zárja ki, hogy a megváltottak majd csak az ezer­esztendõs „nagy kiértékelés” során (Jel 20,4; 1Kor 6,2–3; Jel 15,3–4), illetve az újjáteremtett Földön kapnak majd választ valamennyi kérdésükre. „Azon a napon nem kérdeztek majd engem semmiről.” (Jn 16,23) „Már most örvendezhetünk annak, hogy ott világos lesz mindaz, ami itt talányos volt számunkra Isten gondviselésében, hogy világos magyarázatot kapunk a nehezen érthető dolgokra, tökéletes és szépséges összhangot látunk ott, ahol véges elménkkel csak zűrzavart, meghiúsult terveket láthattunk.” (Ellen G. White: Krisztushoz vezető lépések, 98. o.)

„A nehézségektől és próbáktól senki sem mentes, aki elfogadja Isten Igéjét. Az igaz keresztény azonban nem nyugtalankodik, amikor megpróbáltatás éri; nem veszti el bizalmát, és nem csügged el. Jóllehet nem tudjuk, hogyan alakulnak ügyeink, és nem értjük Isten intézkedéseinek célját, de ne dobjuk el bizodalmunkat! Gondoljunk az Úr jótéteményeire, gondunkat vessük Őrá, és várjuk türelemmel szabadítását!

Lelki életünk erősödik a küzdelemben. A helyesen viselt próbák szilárd jellemet és lelki értékeket alakítanak ki bennünk. A hit, szelídség és szeretet tökéletes gyümölcse sokszor viharfelhők és sötétség közepette érik a legjobban.

…Amikor könyörgünk a Lélek ajándékaiért, Isten sokszor úgy válaszol imánkra, hogy e gyümölcsök megéréséhez alkalmas körülmények közé helyez. Mi pedig, nem értve szándékát, csodálkozunk és kétségbeesünk...” (Ellen G. White: Krisztus példázatai, 36. o.)

Ellen Gould White saját tapasztalataiból merítve írta mindezt. Még gyermekkorában, kilencévesen szenvedte el azt a balesetet, amely tartósan megfosztotta egészségétől. Egy iskolatársa dobott felé egy követ, amely úgy eltalálta az arcát, hogy ezt követően három héten át eszméletlenül feküdt. Betegség támadta meg tüdejét és szívét is, köhögési rohamok, tüdõvér­zés gyengítették le egyre jobban. Iskolai tanulmányait nemtudta folytatni, bár nagyon szerette volna. Életét később is végigkísérte a betegség és a gyengeség. Háromszor volt agyvérzése, szenvedett rákos daganattól, szívrohamtól, ideggyulladástól. Egyik fiát 3 hónapos, másikat 16 éves korában, férjét 60 évesen – teljesen váratlanul – veszítette el. Ezenkívül súlyos próbát és sok-sok lelki gyötrelmet jelentett számára az is, hogy életben maradt fiai közül az idősebb 43 éves koráig a tékozló fiú életét élte. Életének egyik szemtanúja – George B. Starr – így emlékezett meg róla a temetésén: „A legnagyobb jellemnek tartottam őt, akivel valaha találkoztam. Életét csak erős tölgyhöz tudom hasonlítani, amely a szélnek kitéve a leg­erõsebb vihart is kiállja, vagy a hegyhez, amely dacol az elemekkel. Istenbe vetett hite legyőzhetetlen volt. Olyan próbákban, amelyek sokak hitét elpusztították volna, megtartotta szilárd bizalmát, és győzött.” (Ellen G. White: Életünk és munkánk, 256. o.)