Jn 3,16–18 (vö. 1Jn 4,16) • „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy az ő egyszülött Fiát adta, hogy valaki hisz õbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen. Mert nem azért küldte Isten a Fiát a világra, hogy kárhoztassa a világot, hanem hogy megtartassék a világ általa. Aki hisz őbenne, el nem kárhozik…”
Jel 3,20 • „Íme az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és ő énvelem.”
Zsid 8,20 (vö. Jn 1,12) • „Ez az a szövetség, melyet kötök az Izrael házával, ama napok múltán, mondja az Úr: Adom az én törvényemet az elméjükbe, és szívükbe írom azokat, és leszek nekik Istenük, és ők lesznek nekem népem.”
János apostol arról ír, hogy Jézus megismerése nem csupán emberi gyengeségük leleplezésére szolgált, hanem az Õ dicsősége is nyilvánvaló lett számukra, mert „életét adta a barátaiért”. Hihetetlennek tűnt a tanítványoknak, hogy akitől Messiásként hiú reményeik beteljesülését várták, aki a legjobban tisztában volt elesett, veszendő állapotukkal, aki szent és tökéletes volt, az helyettük, értük és tőlük elhagyottan hal meg a gonosztevők szenvedésével. Annak halála, akinek a szeretete oly sokat adott mindegyikőjüknek, és akit annyira szerettek, ráébresztette őket igazi veszedelmükre. Önző, szeretetlen önmagukat látták megfeszítve a kereszten, mert megértették, hogy a büntetés nekik járt volna. Hittel és reménységgel ragadták meg az isteni kegyelmet szabadulásuk, gyógyulásuk érdekében. „Befogadták őt”, és Jézus a Lélek által „bement” hozzájuk, hogy teljessé tegye bűnbánatukat, s jelenléte által Isten fiaivá legyenek.
„Akkor hogyan üdvözülhetünk?
A keresztről áradó fény nyilvánvalóvá teszi Isten szeretetét, és ez a szeretet Őhozzá vonz. Ha nem állunk ellen ennek a vonzásnak, akkor a kereszt lábához vezet bennünket, az Üdvözítőt keresztre juttató bűneink miatt bánkódókat. Ekkor Isten Lelke hit által új életet teremt a lélekben. A gondolatok és a vágyak összhangba kerülnek Krisztus lerakatával. A szívet, az értelmet újjáteremti önmaga képmására, azt munkálva bennünk, hogy mindent alárendeljünk neki. Isten törvénye ekkor a szívbe és az elmébe íródik, és Krisztussal együtt mondhatjuk: »Hogy teljesítsem a Te akaratodat, ezt kedvelem, én Istenem!« (Zsolt 40,9) …A véges elme képtelen felfogni a megváltás művét. Titka meghaladja az emberi tudást. Aki azonban átmegy a halálból az életre, mégis megérti, hogy ez isteni valóság. A megváltás kezdetét személyes tapasztalat folytán ismerhetjük meg. Eredményei pedig az örökkévalóságon át láthatóak lesznek.” (Ellen G. White: Jézus élete, 138., 135. o.)
Ellen White saját megtérésének tapasztalatát írja le a következõ bizonyságtételben: „1840 márciusában William Miller
Portlandbe jött, és megtartotta első előadás-sorozatát Krisztus második eljöveteléről… Amit hallottam, megrázta lelkemet, oly mélységes volt szívemben a meggyőződés, hogy attól tartottam, az Úr nem enged hazaérni. Ezek a szavak csengtek fülembe: »Közel van az Úr nagy napja!« Szívem ezt dobogta: »Őrizz meg, ó Uram, ez éjszakában! Ne haljak meg bűnösen, szánj meg, ments meg!« Megmondtam fivéremnek, hogy nem merek pihenni, sem aludni, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy Isten megbocsátotta bűneimet. Rémülettel töltött el a gondolat, hogy jelen bűnös állapotomban meghalhatok, és örökre elveszhetek. Hazaértünk, és az éjjel nagy részét imával, sírva töltöttem. Szívem nagyon vágyott a krisztusi reményre és békére, amely a hitből fakad.
Felbátorodtam, amikor a következő igehirdetést hallottam: »Bemegyek a királyhoz, és ha el kell pusztulnom, hát elpusztulok.« A szónok arról beszélt, hogy a bűnösnek nem kell mást tennie,amikor reszketve áll az Úr jelenlétében, mint kinyújtania a hit kezét és megérintenie a kegyelem jogarát. Ez az érintés megadja nekünk a bűnbocsánatot és a békét. Végzetes hibát követünk el, ha arra várunk, hogy érdemesekké legyünk Isten kegyelmére, mielőtt rászánnánk magunkat, hogy igényt tartsunk ígéreteire. Csakis Jézus tisztíthat meg a bûneinktõl, egyedül Õ bocsáthatja meg bûneinket, vétkeinket. Ezek a szavak megnyugtattak, és megmutatták, mit kell tennem, hogy megmeneküljek. Őszintén kerestem bûneim bocsánatát, és minden erőmmel igyekeztem teljesen átadni magam az Úrnak. De gyakran kétségbeestem, mert nem tapasztaltam a lelki elragadtatást, amelyet Isten tetszése bizonyítékának véltem. E nélkül nem mertem megtértnek tartani magamat… Egy összejövetel alkalmával szívem ezt kiáltotta: »Jézus, segíts, ments meg, mert elveszek! Nem hagyom abba a könyörgést, míg meg nem hallod imámat, és meg nem bocsátod a bűneimet!« Erősebben éreztem segítségre szoruló állapotomat, mint valaha. Ahogy ott térdeltem és imádkoztam, a teher hirtelen lehullott rólam, és a szívem megkönnyebbült. Először megriadtam, és próbáltam visszavenni magamra a gyötrelem terhét. Azt gondoltam, nincs jogom örülni és boldognak lenni. De nagyon közel kerültem Jézushoz. Az a drága bizonyosság költözött a szívembe, hogy ismeri megpróbáltatásaimat és együtt érez velem. Soha nem felejtem el Jézus szánakozó gyengédségét irántam, aki olyan érdemtelen voltam a figyelmére. Míg ott térdeltem az imádkozó emberek között, többet tanultam Krisztus isteni jelleméről, mint bármikor azelőtt.”
„Nem vagyunk egyformák, és a megtérések sem egyformák. Jézus érinti a szívet, s ennek hatására a bűnös újjászületik. Gyakran előfordul, hogy olyanok térnek Krisztushoz, akik esetében nem volt szükség erőteljes meggyőzésre, összetöretésre, akik nem voltak telve lelkiismeret-furdalással. A felemelt Megváltóra tekintettek és éltek. Felismerték, hogy szükségük van Megváltóra, felismerték Jézus elvárásait, meghallották hívását – „Kövess engem!” –, és felkeltek, követni kezdték Õt. Megtérésük őszinte volt, és épp olyan tudatosan választották a vallásos életet, mint azok, akik gyötrelmes folyamaton mentek keresztül… Krisztus végezheti el legjobban azt az alakító és formáló munkát, amelyre a léleknek szüksége van… Nemcsak a bűnöst, de a tékozlót is kész tárt karokkal visszafogadni magához. A Golgotán elszenvedett halála az elfogadás, béke és szeretet biztosítéka a bűnös számára.” (Ellen G. White: Bizonyságtételek, I., 13–17. o.; Szemelvények, I., 169–170. o.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése