Új élet Krisztusban: Milyen része van az embernek a felülről születésben?

Jn 3,8 • „A szél fú, ahová akar, és annak zúgását hallod, de nem tudod, honnan jõ és hová megy, így van mindenki, aki a Lélektõl született.”

Jel 3,20 • „Ímé az ajtó elõtt állok és zörgetek; ha valaki meg­hallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz és vele vacsorálok, és õ énvelem.”

1Pt 1,23 • „Mint akik újonnan születtetek, nem romlandó magból, de romolhatatlanból, Isten igéje által, amely él és megmarad örökké.”

Lk 15,17 • „Mikor aztán magába szállt, mondta: Az én atyámnak mily sok bérese bõvelkedik kenyérben, én pe­dig éhen halok meg!”

Vö. Jn16,8; 14,6.

A szél, a Lélek „fújása” egy irányba hat: hogy az embert felis­merésre és belátásra vezesse Isten személyét és önmaga állapo­tát illetõen. A Szentlélek az Ige, Jézus élete és személyes ta­pasztalataink által tesz bizonyságot az igazságról. Feltárul elõt­tünk Isten szeretetteljes lénye, aki gondviselést, megbocsátást, örök életet ajándékoz az elveszésre ítélt embernek. Az emberrésze és feladata, hogy meghallja Õt és megnyissa elõtte szíve ajtaját. A szeretet törvénye, amely az Igén, Jézus életén és saját lelkiismeretünkön keresztül tükröt állít elénk, leleplezi önzõ lényünket, megítélve gondolatainkat, szavainkat, tetteinket.

Meg kell hajolnunk akaratunkkal Isten igazsága elõtt. Szóba kell állnunk mindazzal, ami nem lesz dicséret számunkra, de azt is megismerhetjük, ami a belátó, összetört szívnek a legna­gyobb vigasztalás: Isten ajándékát, a megmentõ kegyelmet Jé­zus által. A Lélek azért küzd, hogy mindannyian „inkább sze­ressük a világosságot, mint a sötétséget”, hogy aztán egyre töb­bet engedjünk be a világosságból az életünkbe. Sokan vannak, akik ismerik a lelkiismeret-furdalást vétkeik miatt, és érzik a bûnbánatra késztetés erejét. Ugyanakkor emberi lényük min-den igyekezetével azon vannak, hogy ezt megkerülve lehesse­nek Isten gyermekei és az üdvösség részesei. Hamis jogosult­ságon alapuló reménységet szívesen táplálunk magunkban.

„»Ítélet végett jöttem én e világra, hogy akik nem látnak, lás­sanak, és akik látnak, vakok legyenek.« (Jn 9,39) …Ha Isten le­hetetlenné tette volna számotokra az igazság megértését, tudat­lanságotokban nem volna bûn. »Ámde azt mondjátok, hogy látunk.« Azt hiszitek, képesek vagytok látni, és visszautasítjátok az egyedüli lehetõséget, amely megnyithatná a szemeteket. Krisz­tus felmérhetetlen segítséget nyújt mindazoknak, akik belátják ennek szükségességét. De a farizeusok nem vallották meg ínségü­ket, nem voltak hajlandók Krisztushoz jönni, és így sötétségben maradtak – vakságban, amelyért õk maguk voltak felelõsek. Ezért Jézus ezt mondta nekik: »A ti bûnötök megmarad.«” (Ellen G. White:Jézus élete, 402. o.)

Komolyan meg kell fontolnunk mindezt, hiszen Jézus „meg­kövéredett szívû vakoknak” nevez bennünket, olyanoknak,akik gazdagnak vélik magukat. Életünk felülvizsgálatára, a gon­dolkodásunk és az abból következõ magatartásunk megvál­toztatásáért vállalt komoly erõfeszítésre szólít fel minket Jé­zus. Vegyük komolyan Õt mint Teremtõt azáltal, hogy elfo­gadjuk igazságát. Mi nem utasítjuk el nyíltan Jézus Krisztus személyét, de a Lélek bûnbánatra késztetõ és igazságot építõ munkájának ugyanúgy ellenállhatunk, ha indíttatásait figyel­men kívül hagyjuk.

„A farizeusok… hallották szívükben a Lélek hangját, amint Izrael felkentjének nyilvánította Jézust, és arra késztette õket, hogy legyenek a tanítványai. Jelenlétének világosságában felis­merték szentségtelen voltukat, és vágyódtak az igazságra, amely­re maguktól nem tudtak eljutni. De miután elvetették Jézust, megalázó lett volna számukra Messiásként elfogadni. Miután a hitetlenség ösvényére léptek, túl büszkék voltak ahhoz, hogy beis­merjék tévedésüket… Isten Lelke mégis követte õket, és számos barikádot kellett felépíteniük, hogy ellenálljanak meggyõzõ erejé­nek. Nem Isten vakítja meg az emberek szemét, nem Õ keményí­ti meg szívüket. Világosságot küld nekik, hogy beláthassák téve­déseiket, biztonságos ösvényen vezethesse õket. E világosság el­vetése miatt vakul meg a szem és keményedik meg a szív… A Szentlélek elleni bûn legáltalánosabb megnyilvánulása, ami­kor valaki kitartóan könnyelmûen veszi a menny bûnbánatra hí­vó szavát.” (Ellen G. White: Jézus élete, 273., 275. o.)