(Zsoltár 22:1-32.) A karmesternek: „A hajnali szarvas” kezdetű ének dallamára. Dávid zsoltára. (2.) Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Távol van tőlem a segítség, pedig jajgatva kiáltok! (3) Istenem! Hívlak nappal, de nem válaszolsz, éjszaka is, de nem tudok elcsendesedni. (4) Pedig te szent vagy, trónodon ülsz, rólad szólnak Izráel dicséretei. (5) Benned bíztak őseink, bíztak, és megmentetted őket. (6) Hozzád kiáltottak segítségért, és megmenekültek, benned bíztak, és nem szégyenültek meg. (7) De én féreg vagyok, nem ember, gyaláznak az emberek, és megvet a nép. (8) Gúnyolódnak rajtam mind, akik látnak, ajkukat biggyesztik, fejüket csóválják: (9) Az Úrra bízta magát, mentse hát meg őt, szabadítsa meg, hiszen kedvelte! (10) Te hoztál ki engem anyám méhéből, biztonságba helyeztél anyám emlőin. (11) Már anyám ölében is rád voltam utalva, anyám méhében is te voltál Istenem. (12) Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen! (13) Hatalmas bikák vettek körül, bekerítettek a básáni bivalyok. (14) Föltátották rám szájukat, mint a marcangoló, ordító oroszlán. (15) Szétfolytam, mint a víz, kificamodtak a csontjaim. Szívem, mint a viasz, megolvadt bensőmben. (16) Torkom kiszáradt, mint a cserép, nyelvem az ínyemhez tapadt, a halál porába fektettél. (17) Mert kutyák vettek körül engem, gonoszok bandája kerített be, átlyukasztották kezemet, lábamat. (18) Megszámlálhatnám minden csontomat, ők pedig csak bámulnak, néznek rám. (19) Megosztoznak ruháimon, köntösömre sorsot vetnek. (20) Ó, Uram, ne légy távol, erősségem, siess segítségemre! (21) Ments meg engem a fegyvertől, életemet a kutyák hatalmából! (22) Szabadíts meg az oroszlán szájából és a bivalyok szarvai közül engem, nyomorultat! (23) Hirdetem nevedet testvéreimnek, dicsérlek a gyülekezetben. (24) Kik az Urat félitek, dicsérjétek őt, Jákób utódai, mind dicsőítsétek őt! Rettegjetek tőle, Izráel utódai, mind! (25) Mert nem veti meg és nem utálja az elesettek nyomorúságát, nem rejti el orcáját előlük, segélykiáltásukat meghallgatja. (26) Rólad szól dicsére- 7 tem a nagy gyülekezetben, teljesítem fogadalmaimat az istenfélők előtt. (27) Esznek az alázatosak, és jóllaknak, dicsérik az Urat, akik őt keresik. Szívetek legyen vidám mindenkor! (28) A föld legvégéig mindenkinek eszébe jut az Úr, és megtérnek hozzá, őelőtte borul le a népek minden nemzetsége. (29) Mert az Úré a királyi hatalom, ő uralkodik a népeken. (30) Csak előtte borulnak le a földi hatalmasságok, térdet hajt előtte minden halandó, aki nem tudja életét megtartani. (31) Az utódok szolgálják őt, beszélnek az Úrról a jövő nemzedéknek. (32) Jönnek, és a születendő népnek hirdetik majd, hogy igaz, amit ő tesz. /RÚF/
A Zsoltárokat imádságként elmondva a hívő új lelki magasságokba emelkedik, kifejezheti érzéseit, gondolatait, de nem marad ott, ahol éppen van. Isten előtt hagyhatja fájdalmának, csalódottságának, haragjának és kétségbeesésének terheit, bízva benne, bármilyen körülmények között is legyen.
Tápláljuk és ápoljuk a próféták és apostolok hitét – a hitet, amely megragadja Isten ígéreteit, és várja, hogy szabadulást hozzon, akkor és ahogyan jónak látja. A biztos prófétai beszéd végső beteljesülése a mi Urunk és megváltó Jézus Krisztusunk dicsőséges adventje lesz, amikor eljön, mint királyok Királya és uraknak Ura. A várakozási idő talán hosszúnak tűnik, és az embert lesújtják a csüggesztő körülmények. De bizakodóan mondjuk a prófétával együtt, aki a példátlan hitehagyás idején bátorította Júdát: „Az Úr azonban ott van szent templomában: csendesedjék el előtte az egész föld!” (Hab 2:20) Tartsuk mindig emlékezetünkben ezt a vigasztaló kinyilatkoztatást: „Mert ez a kijelentés meghatározott időre vonatkozik, hamarosan célhoz ér, és nem csal meg: ha késik is, várd türelemmel, mert biztosan bekövetkezik, nem marad el... Az igaz ember a hite által él.” (Hab 2:3-4) – (Próféták és királyok, 387./old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése