"És mikor általmentek, monda Illés Elizeusnak: Kérj tőlem, mit cselekedjem veled, mielőtt tőled elragadtatom. És monda Elizeus: Legyen, kérlek, a tebenned való léleknek kettős mértéke énrajtam." (2Kir 2:9) Nem kért földi megbecsülést vagy nagy emberek közötti magas tisztséget. A Lélek kettős mértékéért könyörgött, hogy a dicsőséget Istennek adhassa. Tudta, hogy csak az Illésen megnyugodott Lélek kétszeres ereje teheti alkalmassá elődje helyének betöltésére, mert Illés koránál fogva rendelkezett azzal a bölcsességgel, amit az ifjúság semmilyen módszerrel nem pótolhat...
Elizeus apja jómódú gazdálkodó volt. Családja azok közé tartozott, akik a csaknem egyetemes hitehagyás idején sem hajtottak térdet a Baál előtt. Otthonukban tisztelték Istent, és köznapi életükben hűen követték az ősi Izráel hitet. Ilyen környezetben telt el Elizeus kora ifjúsága. A vidék csendjében Isten és a természet volt a tanítómestere, a hasznos munka pedig fegyelmezte. Ebben az iskolában megszokta az egyszerűséget, megtanulta a szülei és Isten iránti engedelmességet. Mindez növelte alkalmasságát arra a szent hivatásra, amelyet később be kellett töltenie.
Ameddig Elizeus helyről helyre utazott Izráel országában, élénken részt vett a prófétaiskolák fejlesztésében. Ahova csak eljutott, Isten vele volt, szavakat adott, hogy szólja azokat, és hatalmat, hogy csodát műveljen. Egy alkalommal „azt mondták a prófétatanítványok Elizeusnak: Nézd csak, szűk nekünk ez a hely, ahol mi veled lakunk. Hadd menjünk el a Jordánhoz, ott mindegyikünk kivág egy szál fát, és készítünk magunknak helyet, ahol lakjunk” (2Kir 6:1–2). Elizeus elment velük a Jordánhoz. Jelenlétével bátorította a próféták fiait; oktatta őket, sőt még csodát is tett, hogy segítse munkájukat. „De amikor az egyik ledöntött egy szálfát, a fejsze vasa beleesett a vízbe. Akkor felkiáltott, és ezt mondta: Jaj, uram! Pedig ezt is kölcsönkértem! Az Isten embere megkérdezte: Hová esett? Az megmutatta neki a helyet; ő pedig levágott egy darab fát, és odadobta. A fejszevas ekkor úszni kezdett. Elizeus így szólt: Emeld ki! Az pedig kinyújtotta a kezét, és kivette” (2Kir 6:5–7).
„Sok leprás volt Izráelben Elizeus próféta idejében, de egyikük sem tisztult meg, csak a szír Naamán” (Lk 4:27). Isten sok izráeli bélpoklost hagyott betegen, mert hitetlenségük elzárta őket attól, ami javukat szolgálta volna. Isten úgy látta, hogy ez a pogány főember, aki hű ahhoz, amit helyesnek hisz, és érzi tehetetlenségét, méltóbb áldásaira, mint Izráel nyomorultjai, akik semmibe vették és lebecsülték Istentől kapott kiváltságaikat. Isten munkálkodik azokért, akik értékelik kegyelmi ajándékait, és felfogják a mennyből kapott világosságot.
Elizeus munkája lezárult a Joásnak adott tanáccsal és bátorítással. Elizeus élete végéig hűségesnek bizonyult, sohasem ingadozott. Sohasem veszítette el a Mindenható erejébe vetett bizalmát. Mindig hitben ment előre, akkor is, amikor úgy tűnt, hogy zsákutcába jut. Isten pedig megtisztelte őt, és megnyitotta előtte az utat. Mindig maga körül látta a vigasztaló és békét hozó mennyei követeket. Egész életén át erős volt a hite. Amint mindjobban megismerte Isten gondviselését és irgalmas jóságát, hite megingathatatlan bizalommá érett. Amikor pedig a halál szólította, kész volt letenni munkáját és megpihenni »Az igaznak halála idején is reménysége van« (Péld 14,32). »Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll« (Jób 19,25)." (EGW: Próféták és királyok, Elizeus szolgálatának záró szakasza c. fejezetből)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése