A bot kígyóvá változik

 (2Móz 7:8-15). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak: (9) Ha így szól hozzátok a fáraó: Tegyetek valami csodát! – akkor mondd Áronnak: Vedd a botodat, és dobd a fáraó elé, hogy kígyóvá változzon! (10) Bement azért Mózes és Áron a fáraóhoz, és úgy cselekedtek, ahogyan az Úr parancsolta. Áron odadobta a botját a fáraó és udvari emberei elé, és az kígyóvá változott. (11) Akkor a fáraó is hívatta a bölcseket és varázslókat, és azok, Egyiptom mágusai is ugyanazt tették a maguk titkos mesterségével: (12) mindegyikük oda dobta a botját, és azok kígyóvá változtak. De Áron botja elnyelte az ő botjaikat. (13) A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (14) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Konok a fáraó szíve, nem akarja elbocsátani a népet. (15) Menj el a fáraóhoz reggel, amikor kimegy a vízhez! Állj eléje a Nílus partján, és vedd kezedbe azt a botot, amely kígyóvá változott! /RÚF/

A következő csaták az élő Isten és az egyiptomi „istenek” között zajlottak. A fáraó önmagát is az istenek közé sorolta, ami csak súlyosbította a helyzetet. Az Úr nem az egyiptomiakkal és tulajdonképpen nem is Egyiptommal, hanem az isteneikkel, a hitvilágukkal harcolt (az egyiptomiak ezerötszáznál is több istent imádtak). A bibliai szöveg egyértelmű: „Egyiptom minden istene felett ítéletet tartok, én, az Úr”. (2Móz 12:12) Az Írás ezt később is kiemelte, Izrael Egyiptomból való kivonulásának elbeszélésében: „az Úr ítéletet tartott isteneiken” (4Móz 33:4), RÚF 

Az egyiptomi istenek feletti ítéletet jól példázza a kígyóvá vált bot csodája. (2Móz 7:9 12) Egyiptomban Wadjet istent kobraként ábrázolták és AlsóEgyiptom legfőbb urának tekintették. A kobra jelképe ott volt a fáraó koronáján, hatalma, istensége, királysága és isteni tekintélye szimbólumaként. Hitük szerint ez az istenség mérget lövell az ellenségeire, és a fáraót a szent kígyó vezeti át a túlvilágba.  

Amikor Áron botja kígyóvá vált, majd a fáraó előtt lenyelte a többi kígyót, megmutatkozott az élő Isten hatalma az egyiptomi mágia és varázslás fölött. Áron és Mózes nemcsak legyőzte, hanem még a kezébe is fogta a fáraó hatalmának szimbólumát. (2Móz 7:12, 15) A küzdelem kezdetén megmutatkozott Isten hatalma és uralma Egyiptom felett. Az Istent képviselő Mózesnek nagyobb volt a tekintélye és a hatalma, mint a fáraó „istennek”. 

 Szintén jelentős, hogy az ókori egyiptomiak szentnek tartották, dicsőítették és imádták a kígyóistent, Nehebkaut („aki befogja a lelkeket”). Az egyiptomi mitológia szerint a kígyóistennek nagy volt a hatalma, mert hét kobrát lenyelt. Isten tehát azt közölte az egyiptomiakkal, hogy neki, nem pedig a kígyóistennek van a legfőbb hatalma és tekintélye. Az emlékezetes konfrontáció után azonnal és határozottan megérthették ezt az üzenetet.

White idézet: Úgy tűnt, hogy a varázslóknak is sikerül hasonló csodákat tenni, mint amilyeneket Isten tett Mózes és Áron keze által. Viszont ők nem tudtak a pálcáikból igazi kígyókat varázsolni, hanem a nagy csaló segítségével csupán szemfényvesztéssel keltették azt a látszatot, hogy kígyónak tűnjenek a pálcák, így akarták meghamisítani Isten munkáját. Sátán segítette szolgáit, hogy szembeszálljanak a Magasságossal, és az embereket becsapva lázadást szítsanak közöttük. A fáraó bele akart kapaszkodni a legapróbb bizonyítékba is, amit megszerezhetett, csakhogy igazolhassa az isteni művel szembeni álláspontját. Közölte Isten szolgáival, hogy a varázslói is meg tudják tenni ezeket a csodákat. A különbség viszont az volt, hogy egyik Isten műve volt, a másik pedig a Sátáné. Egyik igaz volt, a másik pedig hamis. – Spiritual Gifts, 3. köt., 205-206./old.  

Mózes próféta szerepe Áron mellett

 

(2Móz 6:28-30). Amikor az Úr Egyiptom földjén beszélt Mózessel, (29) így szólt az Úr Mózeshez: Én vagyok az Úr! Mondd meg a fáraónak, Egyiptom királyának mindazt, amit én mondok neked! (30) Mózes azonban így beszélt az Úr előtt: Hiszen én még a beszédben is ügyetlen vagyok! Hogyan hallgatna rám a fáraó? /RÚF/ 

(2Móz 7:1-7). Az Úr azt mondta Mózesnek: Lásd, olyanná teszlek a fáraó előtt, mintha isten volnál. Testvéred, Áron pedig a prófétád lesz. (2) Te mondj el neki mindent, amit én parancsolok neked! Testvéred, Áron meg beszéljen a fáraóval, hogy bocsássa el országából Izráel fiait! (3) Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, és bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén, (4) a fáraó még sem hallgat majd rátok, amíg rá nem teszem kezemet Egyiptomra. Akkor majd kihozom seregeimet, az én népemet, Izráel fiait Egyiptomból súlyos ítéletekkel. (5) Majd megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr, ha kinyújtom kezemet Egyiptomra, és kihozom közülük Izráel fiait. (6) Mózes és Áron eszerint jártak el. Úgy cselekedtek, ahogyan megparancsolta nekik az Úr. (7) Mózes nyolcvan, Áron pedig nyolcvanhárom éves volt, amikor beszéltek a fáraóval. /RÚF/

Isten Jahveként mutatkozott be Mózesnek, amivel azt fejezte ki, hogy személyes Isten, aki közel van az emberekhez, Ő a nép Istene, aki szövetséges kapcsolatba lépett velük. Utasította Mózest, hogy menjen és beszéljen a fáraóval, de Mózes, akinek nem volt elég önbizalma, ismét tiltakozott: „hogy hallgatna rám a fáraó”? (2Móz 6:30), /ÚRK/ Itt megint nemcsak az alázata mutatkozott meg, hanem az is, hogy ki akart bújni a feladat alól, ami eddig nem ment túl jól.  

„Amikor Isten meghagyta Mózesnek: menjen vissza a fáraóhoz, Mózesen meglátszott, hogy nem bízott magában. Az ’aral szefatayim kifejezés szó szerint azt jelenti, hogy »körülmetéletlen ajkú«, ami Mózes beszédbeli hiányosságait fejezi ki (2Móz 6:12, 30). Mózes azonban így beszélt az Úr előtt: Hiszen Izráel fiai sem hallgattak rám! Hogyan hallgatna hát rám a fáraó, amikor még a beszédben is ügyetlen vagyok?! Mózes azonban így beszélt az Úr előtt: Hiszen én még a beszédben is ügyetlen vagyok! Hogyan hallgatna rám a fáraó? /RÚF/, hasonlóan ahhoz, amit (2Móz 4:10) versében találunk: »nehéz nyelvű«”. (Andrews Bible Com mentary: Old Testament. „Exodus”, Berrien Springs, MI, 2020, Andrews University Press, 205./old.)  

Kegyelméből Isten elküldte Áront, hogy segítsen neki. Mózes Áronnal beszélt, aki pedig nyilvánosan szólt a fáraóhoz, így Mózes Isten szerepében jelent meg az egyiptomi uralkodó előtt, Áron pedig a prófétájaként. Ez a beszámoló remek meghatározását adja a próféta szerepének. A próféta Isten „szóvivője”, ő adja tovább és értelmezi Isten üzenetét a népnek. Mózes szólt Áronhoz, aki pedig elmondta az üzenetet a fáraónak. Isten is így kommunikál a prófétákkal, akik aztán továbbadják a tanításait a népnek. Ez történhet szóban, személyesen, vagy ami gyakori volt, hogy a próféta üzenetet kapott Istentől, majd azt leírta. Isten azt is elmondta Mózesnek, hogy mire számíthat a fáraóval való találkozás alkalmával. Figyelmeztette, hogy feszült és tartós szembenállásra kerül sor. Már másodszor hangsúlyozta ki, hogy a fáraó nagyon makacs lesz és Ő megkeményíti a szívét. 

(2Móz 4:21). Mert ezt mondta az Úr Mózesnek: Amikor visszamégy Egyiptomba, ügyelj arra, hogy megtedd a fáraó előtt mindazokat a csodákat, amelyekre képessé tettelek. Én ugyan megkeményítem a szívét, és nem akarja majd elbocsátani a népet /RÚF/; 

(2Móz 7:3). Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, és bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén /RÚF/ Azonban ebből jó származik: „megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr”. (2Móz 7:5), /ÚRK/ Vagyis Isten még a hamarosan bekövetkező kaotikus (zűrzavaros) körülmények között is megdicsőül.  

White idézet: Áron megnyerő természetű férfi volt, akit Isten arra választott ki, hogy Mózes mellett álljon és szóljon helyette, hogy Mózes szószólója legyen. Isten Áront választhatta volna vezetőnek, de aki ismeri a szíveket és az emberi jellemet, tudta, hogy Áron határozatlan, nincs benne erkölcsi bátorság, hogy bármily körülmények közt síkra szálljon az igazság mellett, tekintet nélkül a következményekre. Áron népszerűségre vágyott, s olykor rávették, hogy súlyos hibákat kövessen el. Gyakran hallgatott az emberek unszolására, ezzel szégyent hozva Istenre. – Bizonyságtételek a gyülekezeteknek, 3. köt., 293./old. 

A héberek nem hallgattak Mózes bátorító szavaira

 

Az Úr igen komoly dolgokat ígért Mózesnek azzal kapcsolatban, amit tenni készült. A találkozás bizonyára megerősítette Mózest, ám a bátorsága valószínűleg rövid életű volt, amikor hallotta a nép válaszát.

(2Móz 6:9-13). Mózes pedig elbeszélte mindezt Izráel fiainak. De nem hallgattak Mózesre kishitűségük és a kemény munka miatt. (10) Azután így beszélt Mózeshez az Úr: (11) Menj be a fáraóhoz, Egyiptom királyához, és mondd meg neki, hogy bocsássa el országából Izráel fiait! (12) Mózes azonban így beszélt az Úr előtt: Hiszen Izráel fiai sem hallgattak rám! Hogyan hallgatna hát rám a fáraó, amikor még a beszédben is ügyetlen vagyok?! (13) De az Úr szólt Mózesnek és Áronnak, és odarendelte őket Izráel fiaihoz meg a fáraóhoz, Egyiptom királyához, hogy vezessék ki Izráel fiait Egyiptom országából. /RÚF/ 

A héberek elcsüggedtek nagy bánatukban, szenvedéseik és kemény munkájuk közben, és meg sem hallották Mózes bátorító szavait arról, hogy Isten cselekedni fog, teljesíti, amit ígért. Már olyan hosszú ideje vártak, de a reményük nem vált valóra. Miért lenne most másként? Odalett a bátorságuk, a hitük, ami még keserűbb tapasztalat lehetett számukra, hiszen életükben először valós esélyt láttak a szabadulásra. És vajon melyikünk nem tapasztalt már hasonlót? Ki az, aki nem érezte már magát szomorúnak, csalódottnak, elégedetlen nek, sőt úgy, mintha Isten elhagyta volna? Emlékszünk Jób történetére? És mi a helyzet Aszáffal, a zsoltárossal, aki olyan kérdésekkel küzdött, hogy a gonoszoknak jól megy a sora, az igazak pedig szenvednek. Azonban a küzdelmek ellenére az egyik legmegkapóbb hitvallomás Aszáftól származik: 

„De én mindig veled vagyok, te fogod jobb kezemet. Tanácsoddal igazgatsz engem, és azután befogadsz a dicsőségbe. Kicsodám van az egekben? Rajtad kívül másban nem gyönyörködöm e földön! Ha elfogyatkozik is a testem és szívem, szívem kősziklája és az én örökségem te vagy, Istenem, mindörökké” (Zsolt 73:23-26), ÚRK 

A szent történelem során Isten biztosította népét, hogy velük van-e. (Ézs 41:13; Mt 28:20) Az Ő békességét, vigasztalását adja nekik, megerősíti őket, hogy kitarthassanak az élet nehézségei között is. (Jn 14:27). Békességet hagyok nektek, az én békességemet adom nektek, de nem úgy adom nektek, ahogyan a világ adja. Ne nyugtalankodjék a ti szívetek, ne is csüggedjen! /RÚF/; 

(Jn 16:33). Ezeket azért mondom nektek, hogy békességetek legyen én bennem. A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot. /RÚF/; 

(Fil 4:6-7). Semmiért se aggódjatok, hanem imádságban és könyörgésben mindenkor hálaadással tárjátok fel kéréseiteket Isten előtt; (7) és Isten békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveteket és gondolataitokat Krisztus Jézusban. /RÚF/  

„Népemmé fogadlak titeket s Istenetekké lészek néktek” (2Móz 6:7) – a szövetség megfogalmazása is azt mutatja, hogy milyen szoros, meghitt kapcsolatot akart Isten tartani a népével. 

White idézet: Izráel egyiptomi rabszolgaságából való szabadulását és az ígéret földje elfoglalását kísérő csodálatos intézkedések sok pogányt arra késztettek, hogy Izráel Istenét a legfőbb Úrnak ismerjék el. „Majd megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr, ha kinyújtom kezemet Egyiptomra, és kihozom közülük Izráel fiait”. (2Móz 7:5) Még a gőgös fáraó is kénytelen volt elismerni Jahve hatalmát. „Induljatok, menjetek ki az én népem közül Izráel fiaival együtt, menjetek és tiszteljétek az Urat... Kérjetek áldást rám is!” (2Móz 12:31-32) – Próféták és királyok, 367-369./old.