Csapások: bogarak (bögölyök), dögvész

 (2Móz 8:20-32). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Állj oda korán reggel a fáraó elé, amikor kimegy a vízhez, és mondd ezt neki: Így szól az Úr: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljon nekem! (21) Mert ha nem bocsátod el népemet, akkor én bögölyöket bocsátok rád, udvari embereidre, népedre és házaidra. Bögölyökkel telnek meg az egyiptomiak házai, sőt az a föld is, amelyen ők laknak. (22) De kivételt teszek azon a napon Gósen földjével, ahol az én népem tartózkodik, és ott nem lesznek bögölyök, hogy megtudd: Én, az Úr, itt vagyok az országban. (23) Így teszek különbséget az én népem és a te néped között. Holnap történik meg ez a jel. (24) Az Úr így is cselekedett: Tömegestül jöttek a bögölyök a fáraónak és udvari embereinek házaiba, úgyhogy egész Egyiptomban szenvedett a föld a bögölyök miatt. (25) Ekkor hívatta a fáraó Mózest és Áront, és ezt mondta: Menjetek, áldozzatok Isteneteknek itt az országban! (26) De Mózes azt felelte: Nem volna helyes így cselekednünk, mert utálatos az egyiptomiaknak az, amit mi Istenünknek, az Úrnak áldozunk. Hiszen ha olyasmit áldozunk, ami az egyiptomiak szerint utálatos, megköveznek bennünket. (27) Kimegyünk háromnapi járóföldre a pusztába, hogy ott áldozzunk Istenünknek, az Úr nak, ahogyan megparancsolta nekünk. (28) Akkor ezt mondta a fáraó: Én elbocsátalak benneteket, hogy a pusztában áldozzatok Isteneteknek, az Úrnak. Csak nagyon messze ne menjetek! Könyörögjetek értem! (29) Mózes így felelt: Én most kimegyek tőled, könyörgök az Úrhoz, és holnap eltávoznak a bögölyök a fáraóról, udvari embereiről és népéről. De ne csapjon be többé minket a fáraó azzal, hogy nem bocsátja el a népet áldozni az Úrnak! (30) Azután kiment Mózes a fáraótól, és könyörgött az Úrhoz. (31) Az Úr pedig Mózes szava szerint cselekedett: Eltávolította a bögölyöket a fáraóról, udvari embereiről és népéről, úgyhogy egy sem maradt. (32) De ezúttal is konok maradt a fáraó szíve, és nem bocsátotta el a népet. 

2Móz 9:1-12. Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Menj be a fáraóhoz, és így beszélj vele: Így szól az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljon nekem! (2) Mert ha nem akarod elbocsátani, és még mindig visszatartod őket, (3) akkor megveri az Úr keze a mezőn levő jószágodat: a lovakat, szamarakat, tevéket, marhákat és juhokat igen nagy dögvésszel. (4) De különbséget tesz az Úr Izráel jószága és az egyiptomiak jószága között, és egy sem hullik el abból, ami Izráel fiaié. (5) Az időpontot is megszabta az Úr: Holnap cselekszi meg az Úr ezt a dolgot az országban. (6) Másnap meg is cselekedte ezt az Úr, és elhullott az egyiptomiak összes jószága. De Izráel fiainak jószágából egy sem hullott el. (7) A fáraó oda is küldött, és kitűnt, hogy Izráel fiainak a jószágából egy sem hullott el. De konok volt a fáraó szíve, és nem bocsátotta el a népet. (8) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek és Áronnak: Vegyetek egy tele marok kemencekormot, és szórja azt Mózes az ég felé a fáraó szeme láttára! (9) Porfelhővé válik az egész Egyiptom fölött, és hólyagos fekélyeket támaszt az embereken és állatokon egész Egyiptomban. (10) Vették azért a kemencekormot, odaálltak a fáraó elé, és Mózes az ég felé szórta azt. Ekkor hólyagos fekélyek támadtak az embereken és állatokon. (11) A mágusok már oda sem tudtak állni Mózes elé a fekélyek miatt, mert fekélyek támadtak a mágusokon is meg minden egyiptomin. (12) De megkeményítette az Úr a fáraó szívét, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta Mózesnek az Úr. /RÚF/

Az egyiptomi Uatchit a mocsári legyek istene volt, Kheprit pedig (a felkelő nap, a teremtés és az újjászületés istene) szkarabeuszbogár fejjel ábrázolták. Ezeket az „isteneket” legyőzte az Úr. A beszámoló szerint ettől a csapástól az egyiptomiak szenvedtek, de a héberek védelmet élveztek (2Móz 8:20-24), és a további csapások már nem érintették az izraelitákat.  

Mindezzel tehát Isten a fáraó tudomására akarta hozni, hogy „én vagyok az Úr ezen a földön”. (2Móz 8:22)  

A fáraó alkudozni kezdett. A nyomás egyre nőtt. Hajlandó volt elengedni Izraelt, hogy imádja Istent és áldozatot mutasson be neki, de csak Egyiptom földjén (2Móz 8:25). Az általa szabott feltételek lehetetlenek voltak, mert Egyiptomban bizonyos állatokat szentnek tartottak, és a feláldozásuk a héberek elleni erőszakhoz vezethetett volna, azonkívül Isten tervével sem egyezett. Ekkor jött a következő csapás (2Móz 9:1-7), ami a haszonállatokat sújtotta. Hathort, a szerelem és a védelem egyiptomi istennőjét tehénfejjel ábrázolták. Ápisz, a bikaisten szintén igen népszerű volt, az ókori Egyiptomban nagy tiszteletnek örvendett. Az ötödik csapás tehát még más fő istenek felett is győzelmet aratott, amikor az egyiptomi haszonállatok elpusztultak. A hatodik csapás (2Móz 9:8-12) Ízisz, az orvoslás, a varázslás és a bölcsesség istennőjének teljes vereségét mutatta, de olyan istenekét is, mint Szehmet (a háború és a járványok istennője), valamint Imhotep (az orvoslás és a gyógyítás istene). Nem tudták megvédeni a tisztelőiket. A helyzet iróniája, hogy mivel annyira szenvedtek a mágusok és a varázslók is, nem tudtak megjelenni az udvarban. Ez is azt mutatja, hogy tehetetlenek voltak az ég és a föld Teremtőjével szemben. A tíz csapásról szóló történetben itt olvassuk először, hogy „az Úr megkeményítette a fáraó szívét” (2Móz 9:12), /ÚRK/. Még ha zavaró is lehet ez a kifejezés, összefüggésében nézve kitűnik belőle: az Úr engedi, hogy learassuk folyamatos elutasításának gyümölcseit.  

White idézet: Az állatisteneket is imádó egyiptomiak előtt megbocsáthatatlan bűnnek számított bizonyos állatok leölése. Ha egy ilyen bálványt, akár tévedésből is leöltek, ezt csak az elkövető életének feláldozásával lehetett kiengesztelni. Mózes közölte a fáraóval, hogy az izraeliták nem mutathatnak be állatáldozatot Egyiptomban, az egyiptomiak előtt, mert a helyiek szemében szentnek tartott állatokat is fel kell áldozniuk. Javasolta, hogy menjenek el háromnapi járóföldre a pusztába. Ezt a fáraó elfogadta, mivel épp Isten büntetése sújtott rá. „És monda a Faraó: Én elbocsátlak titeket, hogy áldozzatok a ti Uratoknak Istenteknek a pusztában, csak nagyon messze ne távozzatok; imádkozzatok érettem. Mózes pedig monda: Ímé én kimegyek tetőled és imádkozom az Úrhoz és eltávoznak az ártalmas bogarak a Faraótól és az ő szolgáitól és az ő népétől holnap; csak megint el ne ámítson a Faraó, hogy el ne bocsássa a népet áldozni az Úrnak. És kiméne Mózes a Faraótól és imádkozék az Úrhoz. És az Úr Mózes beszéde szerint cselekedék; s eltávozának az ártalmas bogarak a Faraótól, szolgáitól és népétől; egy sem marada. De a Faraó ezúttal is megkeményíté az ő szívét és nem bocsátá el a népet.” 

Az Úr pedig megparancsolta Mózesnek és Áronnak, hogy járuljanak újból a fáraó elé: „Menj a Faraóhoz és beszélj vele: Ezt mondja az Úr, a héberek Istene: Bocsásd el az én népemet, hogy szolgáljanak nékem.” Továbbá közölniük kellett, hogy ha nem bocsátja el a népet, akkor döghalált küld az állataikra. „De különbséget tesz az Úr az Izráel barmai között és Égyiptom barmai között, és mindabból, ami Izráel fiaié, egy sem vész el.” A döghalál elpusztította az egyiptomiak barmait, a héberek állatai azonban nem pusztultak el. A hírnökök elmondták a fáraónak, hogy az izraeliták barmait nem érintette a döghalál. A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem bocsátotta el Izraelt. – Spiritual Gifts, 3. köt., 211./old. 

Az első három csapás

 

Az egyiptomi tíz csapás célkeresztjében nem az egyiptomi nép volt, hanem az isteneik, és mindegyik legalább egyet eltalált közülük.

(2Móz 7:14-29). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Konok a fáraó szíve, nem akarja elbocsátani a népet. (15) Menj el a fáraóhoz reggel, amikor kimegy a vízhez! Állj eléje a Nílus partján, és vedd kezedbe azt a botot, amely kígyóvá változott! (16) Ezt mondd neki: Az Úr, a héberek Istene küldött engem hozzád ezzel az üzenettel: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljanak nekem a pusztában! – de te nem hallgattál rám mindeddig. (17) Így szól azért az Úr: Ebből tudod meg, hogy én vagyok az Úr: A kezemben levő bottal ráütök a Nílus vizére, és az vérré változik. (18) A Nílusban a halak elpusztulnak, a Nílus pedig megbüdösödik, úgyhogy az egyiptomiak nem tudnak majd vizet inni a Nílusból. (19) Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Mondd Áronnak: Vedd a botodat, és nyújtsd ki a kezedet Egyiptom vizei fölé, folyói és csatornái, tavai és valamennyi víztározója fölé, hogy vérré válja nak. Legyen vér Egyiptom egész földjén, még a fa- és a kőedényekben is! (20) Mózes és Áron úgy cselekedett, ahogyan az Úr parancsolta. Fölemelte a botját a fáraó és udvari emberei szeme láttára, ráütött a Nílus vizére, és a Nílus vize mind vérré változott. (21) A Nílus halai elpusztultak, a Nílus megbüdösödött, úgyhogy az egyiptomiak nem tudtak inni a Nílus vizéből. Vér volt Egyiptom egész földjén. (22) De Egyiptom mágusai is ugyanezt tették titkos mesterségükkel, ezért a fáraó szíve kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (23) A fáraó sarkon fordult és hazament; nem vette szívére a dolgot. (24) Az egyiptomiak pedig mind elkezdtek ivóvízért ásni a Nílus környékén, mert nem tudtak inni a Nílus vizéből. (25) És ez így ment hét napig, miután megverte az Úr a Nílust. /RÚF/ 

 (2Mózes 8:1-15). Akkor ezt mondta az Úr Mózesnek: Mondd Áronnak, hogy nyújtsa ki kezét botjával együtt a folyók, a csatornák és a tavak fölé, és hozza föl a békákat Egyiptom földjére! (2) Áron kinyújtotta kezét Egyiptom vizei fölé, mire feljöttek a békák, és ellepték Egyiptom földjét. (3) De a mágusok is így cselekedtek titkos mesterségükkel, és békákat hoztak föl Egyiptom földjére. (4) Ekkor hívatta a fáraó Mózest és Áront, és azt mondta: Könyörögjetek az Úrhoz, hogy távolítsa el a békákat rólam és népemről! Én pedig elbocsátom a népet, hogy áldozzon az Úrnak. (5) Mózes azt felelte a fáraónak: Tetszésedre bízom, hogy amikor könyörgök érted, udvari embereidért és népedért, mikorra kérjem, hogy nálad és a házaidban pusztuljanak ki a békák, és csak a Nílusban maradjanak meg. (6) Holnapra – felelte a fáraó. Mózes ezt mondta: Úgy lesz, ahogyan mondod, hogy megtudd: nincs hasonló a mi Istenünkhöz, az Úrhoz. (7) Eltávoznak a békák tőled, házaidból, udvari embereidtől és népedtől, és csak a Nílusban maradnak meg. (8) Mózes és Áron kijött a fáraótól. Mózes azután az Úrhoz kiáltott a békák miatt, amelyeket a fáraóra küldött. (9) Az Úr pedig Mózes szava szerint cselekedett: kipusztultak a békák a házakból, az udvarokból és a mezőkről. (10) Akkor halomba hányták őket: egyik rakás a másikat érte, és bűzlött az egész ország. (11) Amikor a fáraó látta, hogy enyhült a baj, konok maradt a szíve, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (12) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Mondd meg Áronnak: Nyújtsd ki a botodat, és üss rá a föld porára, hogy az szúnyoggá váljék Egyiptom egész földjén! (13) Így is cselekedtek. Áron kinyújtotta a kezét botjával együtt, és ráütött a föld porára. Ekkor szúnyog lepett el embert és állatot. A föld összes pora szúnyoggá változott egész Egyiptomban. (14) A mágusok is meg akarták tenni titkos mesterségükkel, hogy szúnyogokat hozzanak elő, de nem tudták. Szúnyog lepett el tehát embert és állatot. (15) Ekkor azt mondták a mágusok a fáraónak: Isten ujja ez! A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr.  

Isten közölte Mózessel, hogy nehéz, majdhogynem lehetetlen lesz a tárgyalás a fáraóval (2Móz 7:14). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Konok a fáraó szíve, nem akarja elbocsátani a népet. /RÚF/, de be akarta mutatni magát a fáraónak és az egyiptomiaknak. Ezért eldöntötte: úgy lép kapcsolatba velük, hogy megérthessék. A hébereknek is a javára válik ez a konfrontáció, mert még jobban megismerik a saját Istenüket.  

Az első csapás Hápira, a Nílus istenére irányult (2Móz 7:17-25). Az élet Egyiptomban a Nílus vizétől függött. Ahol víz van, ott élet van. A víz éltető elem, az egyiptomiak ezért találták ki Hápi istent, akit életadóként imádtak. 

Természetesen csakis az élő Isten az élet Forrása, mindenek Teremtője, így a vízé és az ételé is. 

 (1Móz 1:1-2, 20-22). Kezdetben teremtette Isten az eget és a földet. (2) A föld még kietlen és puszta volt, a mélység fölött sötétség volt, de Isten Lelke lebegett a vizek fölött. (20) Azután ezt mondta Isten: Pezsdüljenek a vizek élőlények nyüzsgésétől, és repdessenek madarak a föld felett, az égbolt alatt! (21) És megteremtette Isten a nagy víziállatokat, a vizekben nyüzsgő különféle úszó élőlényeket és a különféle madarakat. És látta Isten, hogy ez jó. (22) Azután megáldotta őket Isten: Szaporodjatok, sokasodjatok, és töltsétek be a tenger vizét; a madarak is sokasodjanak a földön! /RÚF/;

 (Zsolt 104:27-28). Mindezek arra várnak, hogy idejében adj nekik eledelt. (28) Ha adsz nekik, szedegetnek, ha bőkezű vagy, jóllaknak javaiddal. /RÚF/;

 (Zsolt 136:25). Ő ad eledelt minden élőlénynek, mert örökké tart szeretete. /RÚF/; 

(Jn 11:25). Jézus ekkor ezt mondta neki: Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él; /RÚF/; 

(Jn 14:6). Jézus így válaszolt: Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csak énáltalam. /RÚF/

 A víz vérré változtatása az élet halállá változtatását szimbolizálta. Hápi nem adhatott életet és nem is védhette azt meg. Erre csak az Úr hatalma képes.  

Ezután Isten újabb lehetőséget adott a fáraónak. A Nílusból ekkor nem élet fakadt, hanem békák jöttek elő. Ez a csapás közvetlenül Heqetet, a békaistennőt célozta meg (2Móz 8:1 15). Az egyiptomiak féltek a békáktól, undorodtak, iszonyodtak tőlük, meg akartak szabadulni tőlük. A csapás megszűnésének pontos ideje azt mutatta, hogy Isten hatalma állt e csapás mögött is.  

A harmadik csapás leírása a legrövidebb [Itt is csúszás van a RÚF miatt:] 

(2Móz 8:16-19. 12-16 )Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Mondd meg Áronnak: Nyújtsd ki a botodat, és üss rá a föld porára, hogy az szúnyoggá váljék Egyiptom egész földjén! (13) Így is cselekedtek. Áron kinyújtotta a kezét botjával együtt, és ráütött a föld porára. Ekkor szúnyog lepett el embert és állatot. A föld összes pora szúnyoggá változott egész Egyiptomban. (14) A mágusok is meg akarták tenni titkos mesterségükkel, hogy szúnyogokat hozzanak elő, de nem tudták. Szúnyog lepett el tehát embert és állatot. (15) Ekkor azt mondták a mágusok a fáraónak: Isten ujja ez! A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (16) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Állj oda korán reggel a fáraó elé, amikor kimegy a vízhez, és mondd ezt neki: Így szól az Úr: Bocsásd el népemet, hogy áldozattal szolgáljon nekem! /RÚF/ 

Nem világos, hogy miféle bogarakról van itt szó (héberül kinnim) – szúnyogokról, kullancsokról, tetvekről? Ekkor az egyiptomi földisten, Geb került a célkeresztbe. Isten a föld porából (ez a kifejezés a bibliai teremtéstörténetre emlékeztet) tetveket hozott elő, amelyek ellepték az egész országot. Mivel a varázslók nem tudták utánozni ezt a csodát (csak Isten képes életet teremteni), kijelentették: „Az Isten ujja ez” (2Móz 8:19). Ennek ellenére a fáraó továbbra is hajthatatlan maradt.  

White idézet: Noha úgy tűnt, hogy Mózeshez és Áronhoz hasonlóan a varázslóknak is sikerül békákat előhívni, eltüntetni viszont már nem tudták azokat. Amikor rájöttek, hogy nem tudnak véget vetni a csapásnak, a fáraó megalázva érezte magát, és azt követelte, hogy Mózes és Áron könyörögjön az Úrhoz az érdekében, és távolítsa el a csapást. Csak most kezdett el megtanulni valamit arról az Istenről, akit véleménye szerint már ismert. Mózes és Áron közölték a fáraóval, hogy nem varázslat vagy saját erejük által hívták elő a békákat, hanem az élő Isten tette ezt hatalma által, és csak Ő tudja megszüntetni a csapást. Mindeddig a fáraó diadalmaskodott Mózes és Áron fölött, hiszen varázslóinak is sikerült hasonló csodákat előidézniük. Most viszont épp ő kérlelte Mózest, hogy könyörögjön az Úrhoz az érdekében. Mózes emlékeztette őt fennhéjazó magatartására, amellyel büszkélkedett a varázslói megvalósításairól, és megkérdezte a fáraótól, hogy hová lett a dicsősége és hová lett a varázslók ereje, hogy nem tudják megszüntetni a csapást.  

Az Úr meghallgatta Mózes imáját, és véget vetett a csapásnak. Amikor a király látta, hogy megszabadult a bajból, újból eltökélte, hogy nem bocsátja el Izrael népét. Isten parancsára Mózes és Áron a föld porából hoztak elő tetveket Egyiptom földjére. A fáraó hívatta a varázslókat, és elrendelte, hogy ők is ugyanezt tegyék, de nem voltak képesek rá. Isten szolgái, Mózes és Áron, mennyei parancsara tettek csodát. Sátán szolgái, a varázslók, az ördög parancsára próbáltak csodát tenni, de nem jártak sikerrel. Amikor látták, hogy nem tudnak tetveket előhozni, „mondák az írástudók a Faraónak: Az Isten ujja ez. De kemény maradt a Faraó szíve, és nem hallgattak reájuk; amint mondotta vala az Úr.” – Spiritual Gifts, 3. köt., 208-209./old.  

Ki keményítette meg a fáraó szívét?

(2Móz 7:3, 13-14, 22). Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, és bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén, (13) A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (14) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Konok a fáraó szíve, nem akarja elbocsátani a népet. (22) De Egyiptom mágusai is ugyanezt tették titkos mesterségükkel, ezért a fáraó szíve kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan meg mondta az Úr. (23) A fáraó sarkon fordult és hazament; nem vette szívére a dolgot. /RÚF/

Mózes második könyve kilencszer tulajdonítja Istennek a fáraó szívének megkeményedését, 

(2Móz 4:21). Mert ezt mondta az Úr Mózesnek: Amikor visszamégy Egyiptomba, ügyelj arra, hogy megtedd a fáraó előtt mindazokat a csodákat, amelyekre képessé tettelek. Én ugyan megkeményítem a szívét, és nem akarja majd elbocsátani a népet /RÚF/; 

 (2Móz7:3); Én azonban megkeményítem a fáraó szívét, és bár sok jelet és csodát teszek Egyiptom földjén, /RÚF/

(2Móz 9:12). De megkeményítette az Úr a fáraó szívét, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta Mózesnek az Úr. /RÚF/; 

(2Móz 10:1, 20, 27). Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Menj be a fáraóhoz, mert én tettem konokká a szívét, valamint udvari emberei nek a szívét, hogy ezeket a jeleket véghezvigyem közöttük. (20) De megkeményítette az Úr a fáraó szívét, úgyhogy nem bocsátotta el Izráel fiait. (27) De megkeményítette az Úr a fáraó szívét, úgyhogy nem akarta elbocsátani őket. /RÚF/

 (2Móz 11:10). Mózes és Áron tehát véghezvitte mindezeket a csodákat a fáraó előtt, de az Úr megkeményítette a fáraó szívét, és nem bocsátotta el országából Izráel fiait. /RÚF/; 

(2Móz 14:4, 8). Én pedig megkeményítem a fáraó szívét, hogy üldözőbe vegye őket, és megmutatom dicsőségemet a fáraón és egész haderején. Akkor megtudják az egyiptomiak, hogy én vagyok az Úr. És így cselekedtek. (8) Az Úr megkeményítette a fáraónak, Egyiptom királyának a szívét, és az üldözőbe vette Izráel fiait. De Izráel fiai kivonultak az Úr kezének oltalma alatt. /RÚF/

(Róm 9:17-18.) Mert így szól az Írás a fáraóhoz: „Éppen azért emeltelek trónra, hogy megmutassam rajtad hatalmamat, és hogy hirdessék nevemet az egész földön.” (18) Ezért tehát akin akar, megkönyörül, akit pedig akar, megkeményít. /RÚF/], viszont szintén kilenc alkalommal azt olvassuk, hogy a fáraó keményítette meg a saját szívét.

(2Móz 7:13-14, 22). A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (14) Azután ezt mondta az Úr Mózesnek: Konok a fáraó szíve, nem akarja elbocsátani a népet. (22) De Egyiptom mágusai is ugyanezt tették titkos mesterségükkel, ezért a fáraó szíve kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. /RÚF/; 

(2Móz 8:15), (11) 19 (15), 32. Ekkor azt mondták a mágusok a fáraónak: Isten ujja ez! A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (11) Amikor a fáraó látta, hogy enyhült a baj, konok maradt a szíve, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (15) Ekkor azt mondták a mágusok a fáraónak: Isten ujja ez! A fáraó szíve azonban kemény maradt, és nem hallgatott rájuk, ahogyan megmondta az Úr. (28) De ezúttal is konok maradt a fáraó szíve, és nem bocsátotta el a népet. /RÚF/; 

(2Móz 9:7, 34-35). A fáraó oda is küldött, és kitűnt, hogy Izráel fiainak a jószágából egy sem hullott el. De konok volt a fáraó szíve, és nem bocsátotta el a népet. (34) De amikor a fáraó látta, hogy megszűnt az eső, a jég és a mennydörgés, visszaesett vétkébe, és konok maradt a szíve neki is meg udvari embereinek is. (35) Megkeményedett a fáraó szíve, és nem bocsátotta el Izráel fiait, ahogyan megmondta az Úr Mózes által. /RÚF/

Tehát ki keményítette meg a fáraó szívét? Isten, vagy maga a fáraó? 

 A kivonulás történetében fontos a tíz csapással kapcsolatban, hogy az első öt csapás során csakis a fáraó keményítette meg a saját szívét, ez tőle indult el. A hatodik csapástól kezdődően azonban a bibliaszövegek azt mutatják, hogy Isten keményítette meg a fáraó szívét (2Móz 9:12). Ez azt jelenti, hogy Isten megerősítette vagy elmélyítette a fáraó saját döntését, szándékos cselekedetét, amint ezt Isten előre megmondta Mózesnek. (2Móz 4:21) 

 Vagyis Isten azért küldte a csapásokat, hogy segítsen a fáraónak megtérni és kiszabadulni a sötétségből, a téves gondolkodásból. Isten nem teremtett új gonoszságot a fáraó szívében, hanem egyszerűen csak engedte, hogy a saját veszedelmes indítékainak a hatalma alatt maradjon. Isten kegyelmének korlátozó ereje nélkül maradt, tehát Isten meghagyta a saját gonoszságában. 

(Róm 1:24-32). Ezért kiszolgáltatta őket Isten szívük vágyaiban a tisztátalanságnak, hogy meggyalázzák egymás testét. (25) Az ilyenek Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, és a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett, aki áldott mind örökké. Ámen. (26) Ezért kiszolgáltatta őket Isten gyalázatos szenvedélyeiknek: mert asszonyaik felcserélték a természetes érintkezést a természetellenessel, (27) ugyanúgy a férfiak is elhagyták a női nemmel való természetes érintkezést, és egymás iránt ébredt vágy bennük: férfiak férfiakkal fajtalankodnak, de el is veszik tévelygésük méltó büntetését önmagukban. (28) És mivel nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben, Isten kiszolgáltatta őket megbízhatatlan gondolkodásuknak, hogy azt tegyék, ami nem illik. (29) Tele vannak mindenféle hamissággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszasággal, tele irigységgel, gyilkos indulattal, viszálykodással, csalással, rosszindulattal; besúgók, (30) rágalmazók, isten gyűlölők, gőgösek, fennhéjázók, dicsekvők, találékonyak a rosszban, szüleiknek engedetlenek, (31) kíméletlenek, szószegők, szeretetlenek és irgalmatlanok. (32) Ezek ismerik ugyan Isten igazságos rendjét, amely szerint halálra méltók, akik ilyeneket tesznek; mégis nemcsak teszik ezeket a dolgokat, hanem azokkal is egyetértenek, akik ilyeneket tesznek. /RÚF/

A fáraónak megvolt a szabad akarata – választhatott Isten mellett vagy ellen –, és Isten ellen döntött. 

 A tanulság nyilvánvaló. Isten megadta nekünk a választás képességét a helyes és helytelen, jó és rossz, engedelmesség és engedetlenség között. Lucifer a mennyben, Ádám és Éva az Édenben, a fáraó Egyiptomban, ma pedig mi – bárhol is legyünk, vagy az életet, vagy a halált választjuk. 

(5Móz 30:19). Tanúul hívom ma ellenetek az eget és a földet, mert elétek adtam az életet és a halált, az áldást és az átkot. Válaszd hát az életet, hogy élhess te és utódaid is! /RÚF/

Egy hasonlattal élve, képzeljük el, hogy a nap sugarai a vajat és az agyagot is érik. A vaj elolvad, az agyag megkeményedik. A nap melege mindkét esetben egyforma, mégis kétféle reakciót látunk, eltérő következménnyel. A hatás az anyagtól függ. A fáraó esetében mond hatjuk, hogy a végkimenetel azon múlt, hogyan viszonyult a fáraó a szívében Istenhez és a népéhez.

White idézet:  A fáraó nem hallgatott Mózes és Áron figyelmeztetéseire, semmibe vette szavaikat, ám mégsem lett megengedve, hogy ártson nekik. „Mózes és Áron pedig úgy cselekedének, amint az Úr parancsolta vala. És felemelé a vesszőt és megsujtá a vizet, amely a folyóban vala a Faraó előtt és az ő szolgái előtt, és mind vérré változék a víz, amely a folyóban vala.” A csapás hét napig tartott, de a király még ekkor sem alázkodott meg, hanem megkeményítette a szívét. Mózest és Áront utasította Isten, hogy mielőtt a csapások lesújtanak, pontos leírást közöljenek minden csapás jellegéről és hatásairól a fáraóval, hogy legyen lehetősége a büntetés elkerülésére, ha úgy dönt, hogy elbocsátja Izraelt. Viszont, ha nem hallgat az isteni parancsra, akkor lesújt rá a büntetés. – Spiritual Gifts, 3. köt., 206-207./old.