„Micsoda az ember – mondom –, hogy megemlékezel róla? És az embernek fia, hogy gondod van reá? Hiszen kevéssel tetted őt kisebbé az Istennél, dicsőséggel és tisztességgel megkoronáztad őt! Úrrá tetted kezeid munkáin, mindent lábai alá vetettél.” (Zsolt 8,5–7)
„Az isteni feljegyzés olyan világos, hogy téves következtetéseknek nincs alapjuk. Isten az embert a saját képmására teremtette. Ebben nincs semmi titokzatos. Alaptalan az a feltevés, hogy az ember lassú, fokozatos fejlődéssel alakult ki az alsóbbrendű állat- vagy növényvilágból. Ez a tanítás a Teremtő csodálatos munkáját az ember szűk, földi fogalmaihoz alacsonyítja le. Az ember olyan eltökélten tagadja Istent mint a világegyetem korlátlan Urát, hogy lefokozza saját magát, és megfosztja eredetének méltóságától. Aki a magasba helyezte a csillagvilágokat, és csodálatos színeket adott a mező virágainak, aki betöltötte a földet és az eget hatalmának csodáival, dicsőséges művét megkoronázva olyan lényt teremtett, aki méltó a neki életet adó kézhez. A gyönyörű Föld uraként helyezte a középpontba az embert. Az emberiség családfája, ahogyan az ihletett Ige bemutatja, nem valamiféle fejlődő csírákig, puhatestűekig és négylábúakig követi nyomon eredetét, hanem a hatalmas Teremtőig. Ádám a földből formálva is »Isten fia« volt.
Az embernek Istent kellett tükröznie – mind megjelenésében, mind jellemében. Egyedül Krisztus az Atya »valóságának képmása« (Zsid 1,3), de az embert Isten a maga hasonlatosságára formálta. Természete összhangban volt Isten akaratával. Értelme fel tudott fogni mennyei dolgokat. Érzései tiszták voltak, vágyait és érzelmeit értelme uralta. Az ember szent volt, Isten képmását boldogan, akarata iránti tökéletes engedelmességgel viselte.” (Ellen G. White: Pátriárkák és próféták, Teremtés c. fej.)
Isten igazi méltóságot adott a teremtményeinek, amire ma is mindenki vágyik. De a jellembeli hasonlóság, a tisztaság, szentség kevésbé vonzza az embert, mint a hatalom és dicsőség.
A Teremtővel való szeretetkapcsolat, élő közösség az, amire teremtett bennünket, s ez boldogságunk feltétele. Semmi más nem foglalhatja el lelkünkben Isten helyét, bármivel próbálják pótolni sokan: emberek elismerésével, szeretetével, hírnévvel vagy gazdagsággal. Mindezek megléte mögött is ott marad az űr, amit egyedül az ember Teremtője és Megváltója képes betölteni. Ő az, aki kitartóan kérlel és késztet, hiszen Isten is vágyakozik kezének alkotásai, szeretett gyermekei után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése