Ézsaiás– a reménység és ítélet prófétája

Ézsaiás próféta egy későbbi király, Uzziás (i.e. 790-739) uralkodása vége felé, i.e. 745-ben kezdte meg szolgálatát.

 Az elnyomással és jóléttel együtt járt a gőg és a külsőségek szeretete, a durva részegeskedés és a mulatozó kedv. Lásd: Ézsa 2:11–12; 3:16; 18–23; 5:22; 11–12! Ézsaiás korában a bálványimádás már senkit nem lepett meg. Lásd: Ézsa 2:8–9. A bűnös szokások annyira elterjedtek a társadalom minden rétegében, hogy az a kevés ember, aki hű maradt Istenhez, sokszor már-már elvesztette bizalmát és engedett a csüggedésnek, a kétségbeesésnek. Úgy rémlett, hogy Isten Izráellel való szándéka meghiúsul, és az engedetlen nép Sodoma és Gomora sorsára jut. 

Nem csoda, ha ilyen állapotok láttán Ézsaiás visszariadt a felelősségtől, amikor Uzziás uralkodásának utolsó évében Isten megbízta, hogy vigye el intő és feddő üzenetét Júdának. 

Ilyen gondolatok kavarogtak fejében, amikor Ézsaiás a templom csarnokában állt. Egyszer csak mintha a templom belső ajtaja kinyílt és függönye fellebbent volna, benézhetett a szentek szentjébe, ahova még a próféta sem léphetett be. Látomás tárult Ézsaiás elé a magas trónon ülő Jahvéről. Dicsőségének fátyola betöltötte a templomot. A trón mindegyik oldalán szeráfok lebegtek. Alkotójuk előtt szolgálva, arcukat betakarták hódolatukban és ismételgették ünnepélyes fohászukat: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!” (Ézsa 6:3), s úgy tűnt, hogy az ajtókeret és a cédrusajtó megremeg hangjuktól, és a házat betöltötte hódolattal zengő dicsőítő énekük (Ézsa 6:2).

Miközben Ézsaiás Urának dicsőségét és fenségét szemlélte ebben a látomásban, lelkét Isten tisztaságának és szentségének érzete töltötte el. Milyen éles ellentét volt Teremtőjének páratlan tökéletessége és azoknak a bűnös élete között – önmagát is beleértve –, akik régóta Izráel és Júda választott népe közé tartoznak!  „Jaj nékem! – kiáltotta. Elvesztem, mert tisztátalan ajkú vagyok, és tisztátalan ajkú nép között lakom. Hiszen a Királyt, a Seregek Urát látták szemeim!” (Ézsa 6:5) De egy szeráf odajött hozzá, hogy szorongását feloldja és alkalmassá tegye fontos küldetésére. Az oltárról vett izzó parázzsal e szavak kíséretében érintette ajkát: „Íme, ez megérintette ajkadat, bűnöd el van véve, vétked meg van bocsátva.” Majd Isten hangja hallatszott. „Kit küldjek el ki megy el követségünkben?” – kérdezte. Ézsaiás válaszolt: „Itt vagyok, engem küldj!” (Ézsa 6:7–8).

A mennyei lény ezt parancsolta Isten várakozó követének:„Menj és mondd meg e népnek: Hallván halljatok, de ne értsetek, látván lássatok, de ne ismerjetek! Tedd kövérré e nép szívét, tedd süketté a fülét, és kösd be a szemét, hogy szemével ne lásson, fülével ne halljon, szívével ne értsen, és megtérve meg ne gyógyuljon” (Ézsa 6:9–10). A próféta feladata világos volt: emelje fel szavát, és tiltakozzék az elhatalmasodó bűnök ellen.

Isten szándéka végül megvalósul. Beérik szolgája fáradozásának és Isten minden hűséges szolgája munkájának gyümölcse. A maradék üdvösséget kap. Ennek megvalósulása érdekében az intés és kérlelés üzenetét hirdetni kell az engedetlen népnek. Így szól az Úr: „Míg el nem pusztulnak, és lakatlanok nem lesznek a városok, a házakban nem lesz ember, a föld pedig pusztává nem válik”(Ézsa 6:11). (EGW: Próféták és királyok)

Zsidó hagyomány szerint a próféta mártírhalált halt Manassé király uralkodása kezdetén (2Kir. 21:16 )"És Manasse nagyon sok ártatlan vért is ontott ki, úgy hogy Jeruzsálem minden felől megtelt vele, azon a vétkén kivül, amellyel vétekbe ejtette Júdát, gonoszul cselekedvén az Úr szemei előtt."

A Földre is átterjed a küzdelem

 Amikor Isten megteremtette a földet, az tökéletes volt. Látta, „hogy minden, amit teremtett, íme, igen jó” (1Móz 1:31, ÚRK). 

A bűnnek, a gonoszságnak foltja sem volt rajta. Ádámnak és Évának ugyanúgy szabad akaratot adott az Úr, mint Lucifernek. Nem akart robotokat látni a földön, ahogy a mennyben sem.

 Mindent megtett azért, hogy teremtményei tisztában legyenek szabadságukkal. Egy fát ültetett a kertbe, amit a jó és a gonosz tudása fájának nevezett. Külön fel is hívta rá Ádám és Éva figyelmét, mert biztosítani akarta, hogy tudják, van választásuk.

 Sátán a fához ment, és amikor Éva ott időzött, ezt mondta neki: „Bizony nem haltok meg. Hanem tudja Isten, hogy amelyik napon esztek abból, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói” (1Móz 3:4-5, ÚRK). Más szóval, ha esztek erről a fáról, a létezés új szférájába kerültök. Izgalmas lesz, korábban nem ismert érzéseket tapasztaltok. Éva, még visszatart valamit tőletek Isten. Tessék, vedd el a tiltott gyümölcsöt, kóstold meg! 

 Éva, majd később Ádám is a döntésével kinyitotta az ajtót, amit az Úr örökre zárva akart tartani: a bűnre, a szenvedésre, a szívfájdalomra, a betegségre és a halálra vezető ajtót.

 1Móz 3:1-3. A kígyó pedig ravaszabb volt minden vadállatnál, amelyet az Úristen alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? (2) Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, (3) csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén áll, mondta Isten: Ne egyetek abból, ne is érintsétek, hogy meg ne haljatok! /RÚF/

Róm 5:12. Ahogyan tehát egy ember által jött a bűn a világba, és a bűn által a halál, úgy minden emberre átterjedt a halál azáltal, hogy mindenki vétkezett. /RÚF/

A bűn tulajdonképpen lázadás Isten ellen, eltávolít tőle. Mivel Ő az élet forrása, a tőle való elszakadás halálba visz, aggodalmat, szorongást és betegséget okoz. Világunk szenvedése végső soron abból következik, hogy bűn-sújtotta bolygón élünk. Ez bizonyosan nem jelenti azt, hogy amikor csak szenvedünk, az mindig azért történik, mert bűnt követtünk el, hanem mindannyiunkra hat az, hogy bűnbe süllyedt bolygón élünk.

  Ádám és Éva vétkezett, az Úr pedig közölte velük, hogy el kell hagyniuk kerti otthonukat. Attól kezdve fáradozás és szenvedés a jussuk. Vajon reménység nélkül kell szenvedniük, végül pedig meghalniuk?

 Isten ekkor adta nekik az 1Móz 3:15. (Ellenségeskedést támasztok közted és az asszony között, a te utódod és az ő utódja között: ő a fejedet tapossa, te pedig a sarkát mardosod. /RÚF/) versében feljegyzett ígéretet. Egyenesen Sátánra, a kígyóra nézve mondta. Abban a pillanatban talán nem tudták pontosan, mit értett Isten ezen, annyit viszont értettek, hogy ismét reménykedhetnek. A megváltásuk valamilyen módon az asszony magva által történik majd. Az asszony magva természetesen Jézus Krisztus. (Gal 3:16. Az ígéretek pedig Ábrahámnak adattak és az ő utódának. Nem így mondja az Írás: „és az ő utódainak”, mintha sokakról szólna, hanem csak egyről: „és a te utódodnak”, aki a Krisztus. /RÚF/) Sátán a kereszten marta meg Jézus sarkát, akinek a győzelme azonban garantálja a számunkra, hogy egy nap a kígyó fejére fog taposni, bezárul a szenvedés és a halál ajtaja, amit Ádám és Éva tárt ki.

Krisztusra nehezedett a világ bűnének terhe, így kellett arra a területre lépnie, ahol Ádám elbukott. Sokkal nehezebb vizsgát kellett kiállnia annál, ami Ádámnak nem sikerült. És győzött. Legyőzte a kísértőt az ember érdekében. Engedelmessége, makulátlan jelleme, töretlen becsületessége, valamint feddhetetlensége által az ember mellé állhatott, hogy az ember az ő nevében győzhesse le az ellenséget. 

 Az ördög gyakran a világosság angyalaként a menny öltözékében jelenik meg. Barátságos modort vesz fel, megszenteltnek látszó jellemet és mély tiszteletet tettet áldozatai iránt, akiket csapdába akar ejteni s elpusztítani. Veszedelmek várnak az ösvényen, melyre elcsal. De ügyesen álcázza a veszélyeket, s csak az ösvény szépségeit mutogatja. Üdvösségünk isteni parancsnoka győzött értünk, hogy ha akarunk, általa mi is győzni tudjunk. Krisztus mégsem ment meg senkit az akarata ellenére, senkit sem kényszerít engedelmességre. Azért hozta meg kimondhatatlan áldozatát, hogy ők is győzni tudjanak nevével, s hogy nekik tulajdonítsák igaz tetteit, szent voltát. – Bizonyságtételek, 3. köt., 456./old.

Kinek az oldalán állunk: Krisztusén vagy Sátánén?

Nincs észszerű magyarázat arra, miért hagyta Lucifer, a tökéletes angyal, hogy a büszkeség és a féltékenység gyökeret eresszen a szívében, majd pedig a Teremtő elleni lázadássá növekedjen. Sátán büszkesége nyílt lázadássá érett. Igazságtalansággal vádolta az Urat. Kételyeivel és vádjaival megfertőzte az angyalokat.  

 Amikor kitört a harc a mennyben, az angyaloknak el kellett dönteniük, hogy Jézust vagy Lucifert követik-e. Milyen volt ez a mennyei háború? Fizikai küzdelem lehetett, vagy inkább eszméké, esetleg mindkettő? Nem ismerjük a részleteket, ugyanakkor a viszály eléggé fizikai volt ahhoz, hogy végül kivetették Sátánt és az angyalait, „többé nem volt helyük a mennyben”. (Jel 12:8-9, ÚRK) 

A harcnak mindenképpen volt valamennyi fizikai vetülete. Egy dolog teljesen biztos a mennyei háborúval kapcsolatban: minden angyalnak döntenie kellett Krisztus mellett vagy ellen. Kit fognak követni? Kinek a hangjára hallgatnak? A hűséges angyalok azt választották, hogy Jézus szeretetből fakadó parancsolatainak engedelmeskednek, míg az angyalok egyharmada Luciferre hallgatott, nem engedtek Istennek, így elvesztették a mennyet. A föld történelmének e döntő pillanatában nekünk is döntenünk kell Krisztus mellett vagy ellen. Nekünk is ki kell nyilvánítanunk, hogy kinek az oldalán állunk: Krisztusén vagy Sátánén.

1Móz 2:15-17. Fogta tehát az Úristen az embert, és elhelyezte az Éden kertjében, hogy művelje és őrizze azt. (16) Ezt parancsolta az Úristen az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, (17) de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert azon a napon, amelyen eszel róla, halállal lakolsz. /RÚF/

 2Móz 32:26. Odaállt Mózes a tábor kapujába, és így kiáltott: Ide hozzám, aki az Úré! Erre Lévi fiai mind odagyűltek hozzá. /RÚF/ 

 Józs 24:15. De ha nem tetszik nektek, hogy az Urat szolgáljátok, válasszátok ki még ma, hogy kit akartok szolgálni: akár azokat az isteneket, akiket atyáitok szolgáltak a folyamon túl, akár az emóriak isteneit, akiknek most a földjén laktok. De én és az én házam népe az Urat szolgáljuk! /RÚF/ 

 1Kir 18:20-21. Akkor elküldött Aháb Izráel fiaiért, és összegyűjtötte a prófétákat a Karmelhegyre. (21) Illés pedig odalépett az egész nép elé, és így szólt: Meddig sántikáltok még kétfelé? Ha az Úr az Isten, kövessétek őt, ha pedig Baal, akkor őt kövessétek! De a nép nem felelt egy szót sem. /RÚF/

 Jel 22:17. A Lélek és a menyasszony így szól: Jöjj! Aki csak hallja, az is mondja: Jöjj! Aki szomjazik, jöjjön! Aki akarja, vegye az élet vizét ingyen! /RÚF/

 Amikor Isten megteremtette az emberiséget, mélyen belénk plántálta a gondolkodás, a megfontolás és a választás képességét. Emberi mivoltunk lényegét az erkölcsi választás képessége adja meg. Nem robotok vagyunk. Eltérően az állatvilágtól, Isten a saját képére alkotott meg minket, hogy képesek legyünk választani jó és rossz között, örökérvényű lelki elvek alapján élni az életünket. Isten arra hívja népét Lucifer mennybéli lázadása és a földi bűneset óta, hogy válaszoljanak szeretetére, engedelmeskedjenek parancsolatainak és szolgálják Őt.  

A minden háborút kiváltó harc

Ha Isten jó, akkor miért olyan rossz a világ? Hogyan engedheti meg a szeretet Istene, hogy ennyi gonoszság létezzen? Miért történnek szörnyű dolgok jó emberekkel? Lucifer mennybéli lázadásától kezdődően megvizsgáljuk, honnan eredt a gonoszság, illetve milyen türelmet gyakorol Isten a bűn problémájával kapcsolatban. 

„Ezután háború támadt a mennyben: Mihály és angyalai harcra keltek a sárkánnyal, és a sárkány is hadakozott, és az ő angyalai is. De nem tudtak győzni, és többé nem volt helyük a mennyben” (Jel 12:7-8, ÚRK) 

Isten a mérhetetlen szeretet Istene, ez a természetéből fakad. [1Jn 4:7-8. Szeretteim, szeressük egymást, mert a szeretet Istentől van, és aki szeret, az Istentől született, és ismeri Istent; (8) aki pedig nem szeret, az nem ismerte meg Istent, mert Isten szeretet. /RÚF/] Minden tette erről árulkodik. (Jer 31:3. A messzeségben is megjelent az Úr: Örök szeretettel szerettelek, azért vontalak magamhoz hűségesen. /RÚF/) Szeretetet nem lehet erőltetni, kikényszeríteni, előírni. „Szeretetet csak szeretet ébreszthet” (Ellen G. White: Jézus élete. A választás szabadságának megtagadása a szeretet lehetőségét veszi el, ezzel pedig eltörli a valódi boldogság lehetőségét. Isten a szeretetével nyer meg bennünket szövetségeseiül. Úgy fáradozik a jó és a rossz közötti nagy küzdelem megoldásán, hogy a bűn soha többé ne üthesse fel a fejét a világegyetemben. Célja, hogy az egész világegyetem előtt bemutassa, Ő mindig is a teremtményei érdekeit, javát szolgálta. Isten szeretet-szemüvegén keresztül, a világra a jó és a rossz közötti nagy küzdelem fényében tekintve arról bizonyosodunk meg, hogy a jó végérvényesen győzni fog a gonoszság felett.  

Ezután háború támadt a mennyben: Mihály és angyalai harcra keltek a sárkánnyal, és a sárkány is harcra kelt angyalaival együtt, (8) de nem tudott felülkerekedni, és nem maradt többé számukra hely a mennyben. (9) És levettetett a hatalmas sárkány, az ősi kígyó, akit ördögnek és Sátánnak hívnak, aki megtéveszti az egész földkerekséget; levettetett a földre, és vele együtt angyalai is levettettek. /RÚF/Jel. 12:7-9)

 Ezek a versek a jó és a rossz közötti kozmikus konfliktust írják le. Sátán és angyalai Krisztus ellen küzdöttek, míg végül kivetették őket a mennyből. Kifejezetten furcsa, hogy háború tört ki a menny tökéletes légkörében. Hogyan történhetett? A szerető Isten egy ördögi angyalt teremtett volna, aki elindította a háborút? Volt benne valamilyen végzetes hiba, ami lázadásra vezette? A Biblia egyértelműen szól a gonosz eredetéről. Elgördíti a függönyt a jó és a rossz közötti konfliktus elől. 

 Ézsaiás 14:12-14. Jaj, leestél az égről, fényes hajnalcsillag! Lehulltál a földre, népek legyőzője! (13) Pedig ezt mondtad magadban: Fölmegyek az égbe, Isten csillagai fölé emelem trónomat, odaülök az istenek hegyére a messze északon. (14) Fölmegyek a felhők csúcsára, hasonló leszek a Felségeshez! /RÚF/

Isten nem ördögöt teremtett, hanem Lucifert, aki káprázatos, ragyogó, tökéletes volt. Tökéletességéhez tartozott a választási szabadság is, ami Isten szereteten, nem pedig kényszeren alapuló uralmának alapvető elve. A bűn Luciferrel kezdődött a mennyben. Nincs észszerű magyarázat arra, miért engedte ez a tökéletes angyal, hogy a büszkeség és a féltékenység gyökeret verjen a szívében, ami aztán a Teremtő elleni lázadássá nőtt.  

Lucifer teremtményként olyan imádatra vágyott, ami egyedül a Teremtőt illeti meg. Az Úr trónjára tört, megkérdőjelezve hatalmát. Lázadása nyílt háborúhoz vezetett a mennyben. Bár Isten hosszan tűrt Luciferrel kapcsolatban, azt mégsem engedhette, hogy lázadásával megrontsa a menny légkörét. „A mennyei tanácskozó testületek kérlelték Lucifert. Isten Fia elétárta a Teremtő nagyságát, jóságát és igazságosságát, valamint törvényének szentségét és változatlanságát. A menny rendjét Isten állapította meg, és ha Lucifer eltér attól, meggyalázza Alkotóját, magát pedig romlásba dönti. De a végtelen szeretettel és irgalommal adott figyelmeztetés csak ellenállást keltett. Lucifer hagyta, hogy a Krisztussal szembeni féltékenység eluralkodjék rajta, és még elszántabb lett.” (Ellen G. White: A nagy küzdelem. 425./old.) 

Elizeus hűséges volt a Mindenhatóhoz

 

Az Úr Illés segítőjének választotta ki, miután próbákon, kísértéseken keresztül bizonyságot szerzett hitéről. Elizeus kész volt azt tenni, amire Isten utasította, nem próbált menekülni a legalázatosabb szolgálat elől sem, hanem hűséggel vállalta a kisebb megbízatásokat, csakúgy, mint a nagyobb felelősséget. Kész volt mindig szolgálni Őt minden tekintetben, melyet az Úr kijelölt számára, még ha az természetes hajlamaival ellenkezett is. Lépésenként megtanulta az alázat és a szolgálat leckéjét...

"És mikor általmentek, monda Illés Elizeusnak: Kérj tőlem, mit cselekedjem veled, mielőtt tőled elragadtatom. És monda Elizeus: Legyen, kérlek, a tebenned való léleknek kettős mértéke énrajtam." (2Kir 2:9) Nem kért földi megbecsülést vagy nagy emberek közötti magas tisztséget. A Lélek kettős mértékéért könyörgött, hogy a dicsőséget Istennek adhassa. Tudta, hogy csak az Illésen megnyugodott Lélek kétszeres ereje teheti alkalmassá elődje helyének betöltésére, mert Illés koránál fogva rendelkezett azzal a bölcsességgel, amit az ifjúság semmilyen módszerrel nem pótolhat...

Elizeus apja jómódú gazdálkodó volt. Családja azok közé tartozott, akik a csaknem egyetemes hitehagyás idején sem hajtottak térdet a Baál előtt. Otthonukban tisztelték Istent, és köznapi életükben hűen követték az ősi Izráel hitet. Ilyen környezetben telt el Elizeus kora ifjúsága. A vidék csendjében Isten és a természet volt a tanítómestere, a hasznos munka pedig fegyelmezte. Ebben az iskolában megszokta az egyszerűséget, megtanulta a szülei és Isten iránti engedelmességet. Mindez növelte alkalmasságát arra a szent hivatásra, amelyet később be kellett töltenie.

Ameddig Elizeus helyről helyre utazott Izráel országában, élénken részt vett a prófétaiskolák fejlesztésében. Ahova csak eljutott, Isten vele volt, szavakat adott, hogy szólja azokat, és hatalmat, hogy csodát műveljen. Egy alkalommal „azt mondták a prófétatanítványok Elizeusnak: Nézd csak, szűk nekünk ez a hely, ahol mi veled lakunk. Hadd menjünk el a Jordánhoz, ott mindegyikünk kivág egy szál fát, és készítünk magunknak helyet, ahol lakjunk” (2Kir 6:1–2). Elizeus elment velük a Jordánhoz. Jelenlétével bátorította a próféták fiait; oktatta őket, sőt még csodát is tett, hogy segítse munkájukat. „De amikor az egyik ledöntött egy szálfát, a fejsze vasa beleesett a vízbe. Akkor felkiáltott, és ezt mondta: Jaj, uram! Pedig ezt is kölcsönkértem! Az Isten embere megkérdezte: Hová esett? Az megmutatta neki a helyet; ő pedig levágott egy darab fát, és odadobta. A fejszevas ekkor úszni kezdett. Elizeus így szólt: Emeld ki! Az pedig kinyújtotta a kezét, és kivette” (2Kir 6:5–7).

„Sok leprás volt Izráelben Elizeus próféta idejében, de egyikük sem tisztult meg, csak a szír Naamán” (Lk 4:27). Isten sok izráeli bélpoklost hagyott betegen, mert hitetlenségük elzárta őket attól, ami javukat szolgálta volna. Isten úgy látta, hogy ez a pogány főember, aki hű ahhoz, amit helyesnek hisz, és érzi tehetetlenségét, méltóbb áldásaira, mint Izráel nyomorultjai, akik semmibe vették és lebecsülték Istentől kapott kiváltságaikat. Isten munkálkodik azokért, akik értékelik kegyelmi ajándékait, és felfogják a mennyből kapott világosságot.

 Elizeus munkája lezárult a Joásnak adott tanáccsal és bátorítással. Elizeus élete végéig hűségesnek bizonyult, sohasem ingadozott. Sohasem veszítette el a Mindenható erejébe vetett bizalmát. Mindig hitben ment előre, akkor is, amikor úgy tűnt, hogy zsákutcába jut. Isten pedig megtisztelte őt, és megnyitotta előtte az utat. Mindig maga körül látta a vigasztaló és békét hozó mennyei követeket. Egész életén át erős volt a hite. Amint mindjobban megismerte Isten gondviselését és irgalmas jóságát, hite megingathatatlan bizalommá érett. Amikor pedig a halál szólította, kész volt letenni munkáját és megpihenni »Az igaznak halála idején is reménysége van« (Péld 14,32). »Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll« (Jób 19,25)." (EGW: Próféták és királyok, Elizeus szolgálatának záró szakasza c. fejezetből)

Ezsdrás, a pap és írástudó - Nehémiás reformátor

 Hetven évvel azután, hogy a foglyok első csoportja Zorobábel és Jósua vezetésével hazatért, Artaxerxes Longimanus lépett Médó-Perzsia trónjára. A király nevét Isten különös intézkedése kapcsolja össze a szent történelemmel. Uralkodása alatt élt és munkálkodott Ezsdrás és Nehémiás. Ő adta ki Kr.e. 457–ben a harmadik és egyben utolsó rendeletet Jeruzsálem helyreállítására. Uralkodása alatt tért haza a zsidók egy csoportja Ezsdrás vezetésével; Nehémiás és társai fejezték be Jeruzsálem falainak építését; szervezték ujjá a templomi szolgálatot. Ezsdrás és Nehémiás nagy vallási reformációt indított. Artaxerxes hosszú uralkodása alatt sokszor tanúsított jóindulatot Isten népe iránt. Bizalmas és szeretett zsidó barátaiban – Ezsdrásban és Nehémiásban – Isten által különleges munkával megbízott embereket ismert meg.

Ezsdrás óvatossága, amellyel az Úr kincsének szállításáról és biztonságáról gondoskodott, valamire tanít, amivel érdemes komolyan foglalkozni. Ezsdrás csak azokat választotta ki, akiknek megbízhatósága kiállta a próbát, és világos eligazítást adott nekik felelősségükről. Azzal, hogy megbízott becsületes tisztviselőket – kincstárosokat – az Úr javainak kezelésével, Ezsdrás elismerte az Isten munkájával kapcsolatos rend és szervezés szükségességét és fontosságát.

Nehémiás nem volt pap. Próféta sem volt. Nem tartott igényt rangos címre. Nehémiás reformátor volt, akit Isten e fontos időre támasztott. Nehémiás azt akarta, hogy a nép megbéküljön Istennel. Nemes céltól lelkesítve, minden energiáját ennek megvalósítására összpontosította. Igyekezetét mély és töretlen becsületesség jellemezte.

Az a helyreállítási munka és reformáció, amelyet a hazatért foglyok Zorobábel, Ezsdrás és Nehémiás vezetésével végeztek, a lelki helyreállításnak olyan példáját tárja elénk, amit a föld történelmének záró napjaiban kell véghezvinni. Izráel maradéka gyenge, esendő nép volt, kitéve ellenségei rontásának. Isten azonban velük akarta megőriztetni a földön a maga és törvénye ismeretét. Ők voltak az igazi istentisztelet és szent kinyilatkoztatások őrei. Különböző tapasztalatokban volt részük Jeruzsálem falai és a templom építése közben. Heves támadásokat kellett kivédeniük. Súlyos terhet hordtak a munka vezetői, de megingathatatlan bizalommal és alázatos lélekkel mentek előre. Szilárdan bíztak Istenben és hitték, hogy diadalra viszi igazságának ügyét. Ezékiás királyhoz hasonlóan Nehémiás is „ragaszkodott az Úrhoz, nem tért el tőle, hanem megtartotta parancsolatait... ezért vele volt az Úr” (2Kir 18:6–7)

Ezsdrás és Nehémiás – miközben dolgoztak – megalázták magukat Isten előtt; megvallották a maguk és népük bűneit; bocsánatért könyörögtek, mintha ők vétkeztek volna. Türelmesen fáradoztak, imádkoztak és szenvedtek. Nem a pogányok nyílt ellenségeskedése nehezítette munkájukat, hanem az állítólagos barátok rejtett ellenszegülése, akik befolyásukat a gonoszság szolgálatába állítva, tízszeresen súlyosbították Isten szolgáinak terhét. Ezek az árulók olyan anyagot szolgáltattak az Úr ellenségeinek, amelyet felhasználhattak a népe elleni harcban. Gonosz indulataik és lázadó szándékaik állandó harcban álltak Isten világos kívánalmaival.

Júda népe ünnepélyesen és nyilvánosan megfogadta, hogy engedelmeskedik Isten törvényének. De amikor Ezsdrás és Nehémiás befolyása nem volt közvetlenül érezhető, sokan elfordultak az Úrtól. Nehémiás egy időre visszatért Perzsiába. Míg távol volt Jeruzsálemtől, bűnök lopództak be, és félő volt, hogy megrontják a nemzetet. A bálványimádók nemcsak a városban vetették meg lábukat, de jelenlétükkel még a templom körzetét is megfertőzték. (EGW: Próféták és királyok)

Három hűséges héber ifjú

 „A mi Istenünk, akit mi szolgálunk, ki tud minket szabadítani az égő, tüzes kemencéből és a te kezedből is, óh király, kiszabadít minket, de ha nem tenné is, legyen tudtodra, óh király, hogy mi a te isteneidnek nem szolgálunk, és az arany állóképet, amelyet felállítottál, nem imádjuk"(Dániel könyve 3,17–18) 

Súlyos próba várt ezekre a fiatalokra, Hanániás, Misáel és Azariás (más néven Sidrák, Misák és Abednegó)  amikor Nabukodonozor király kiadott egy rendeletet, amelyben felszólította a birodalom tisztviselőit, hogy gyűljenek össze a nagy szobor felavatására, s a hangszerek megszólalásakor hajoljanak meg és imádják a bálványt. Aki ezt elmulasztja, azt azonnal be kell vetni az égő, tüzes kemencébe. Ennek a szobornak az imádatát Babilon bölcsei találták ki, hogy rábírják a héber ifjakat: csatlakozzanak a bálványok tiszteletéhez. A káldeusok azt akarták, hogy a nagyszabású ünnepség feledtesse el a héber fiatalokkal Istent, és fogadják el a babiloni bálványok imádatát.A kijelölt napon, amikor megszólalt a zene, a hatalmas tömeg leborulva imádta az aranyszobrot. A hűséges ifjak azonban nem akartak leborulni egy bálvány előtt. Ekkor a király megparancsolta, hogy a kemencét hétszer erősebben fűtsék be, és amikor ezt megtették, a három héber ifjút beledobták. A lángok olyan vadul lobogtak, hogy azok a férfiak, akik az ifjakat a tűzbe vetették, halálra égtek. A király arca hirtelen elsápadt a félelemtől. Hangja izgalomtól remegett, amikor megszólalt: „Ímé, négy férfiút látok szabadon járni a tűz közepében, és semmi sérelem nincs rajtuk, és a negyediknek ábrázata olyan, mint valami istenek fiáé.” (Dániel könyve 3,25) 

A hithősöket minden korszakban Isten iránti hűség jellemezte – a világ felfigyelt rájuk, s világosságuk felragyogott a sötétségben. Dániel és társai a Krisztus-követő hősiesség példái. Babilon királyi udvarában szerzett tapasztalatukból megtanulhatjuk, mit akar tenni Isten azokért, akik szívük legőszintébb szándékával szolgálják Őt. (Youth’s Instructor, 1907. október 29.)